Kis ügy, nagy ügy

Papírforma szerint úgy áll a dolog, hogy a júniusi európai uniós képviselő-választással egy időben és helyen két fontos ügyben is véleményt nyilváníthatnak Somoskőújfalu polgárai. A Nógrád megyei település lakói egyrészt arról szavazhatnak, hogy az országos listát állító pártok közül melyiknek a jelöltjeit bízzák meg Magyarország képviseletével a kontinentális parlamentben, másfelől azt is eldönthetik, elszakadnak-e Salgótarjántól. Az első választás tétje – vagy inkább tárgya – rendkívüli, hiszen hazánkban még soha nem fordult elő, hogy egy államhatárainkon kívüli képviseleti testületbe ily módon delegálunk embereket. Igaz, az ennél sokkal nagyobb horderejű voksoláson, az unióhoz való csatlakozásunk megszavazásán túl vagyunk, s ahhoz a történelmi döntéshez képest az időszakos képviselő-választások fölött idővel alighanem napirendre térünk.
Efelől biztos így vélekednek a somoskőújfaluiak is, viszont nekik van egy másik ügyük, ami lehet, hogy mostanában sokkal jobban izgatja őket, mint például az, hogy a szabad demokraták országos listáját a budapesti főpolgármester vezeti. (Őket legfeljebb Gusztos Péter helyi SZDSZ-es képviselő működése foglalkoztatja, az sem túlságosan.) A település polgárainak már régóta kavics van a cipőjében. Ne menjünk most vissza Trianonig, amikor 1920-ban a falu és a főutcája végén álló Somoskő vára között úgy húzták meg a határt, hogy a nevezetes épület a drótkerítés túloldalára, a szlovákiai oldalra került (1945-ben négyévi újraegyesítés után ez megismétlődött), és azon se rágódjunk most, hogy a magyar szocialista ipar egyik mintavárosát, Salgótarjánt úgy hozták mesterségesen létre – ezúttal a fővárosi pártközpont rajzasztalánál –, hogy öt régi, önálló Zagyva menti települést összevontak. Az ’56-os sortűzzel „jól” szereplő Tarjánból így csináltak új nógrádi megyeszékhelyt a régi, dzsentroid és klerikális Balassagyarmat helyett. Ezt még mindig lenyelték a városhoz csatolt újfalusiak – mi mást tehettek volna? –, ámde végül csak bejött a demokrácia, most már nem kell annyira félniük a megtorlástól, mint azelőtt, ha mást akarnak, mint a vörös Tarján.
Történt még 2002-ben, hogy Salgótarján képviselő-testülete, demográfiai és pénzügyi okokra hivatkozva, 18 gyerekben limitálta az iskolai osztályok további működését. Átlagosan. Az átlag azonban Újfalun konkrétan azt jelenti, hogy a település régi, évtizedeken át önállóan működő községi iskoláját 2004 őszétől be kell zárni, a falusi gyerekek járhatnak az öt-hat kilométerre lévő, lakótelepi iskolába. Pedagógusok, kisegítő alkalmazottak maradnak állás nélkül, és a község szegényebb lesz valami számukra fontos, megszokott intézménnyel. A helyi képviseletet kötelezi a többségi határozat, ám a jog biztosít nekik egy kiskaput: a különválást. A somoskőújfaluiak elszántságát jelzi, hogy a népszavazás kiírásához szükséges 204 aláírás helyett két nap leforgása alatt 885 somoskőújfalui polgár írta alá a kezdeményező listát. A városi jegyzőnek ezek után nem lehet más dolga, mint kiírni a referendumot, amit a tervek szerint egybevonnak az uniós voksolással.
Ez az eset szépen megmutatja, hogy hiába lesznek a nyáron már a somoskőújfaluiak is teljes jogú európai szavazópolgárok, a több száz milliós közösséget érintő közös dolgokon kívül maradnak – mindig maradnak – a kis közösségben élőknek legalább olyan fontos tennivalói. Azt sem tudhatjuk, melyik a kisebb, s melyik a nagyobb ügy számukra.