Költészet vagy amit akartok

Ma, Bálint napján, délelőtt tizenegy órakor, a Gellért Szálló gobelintermében adják át a Balassi-család ősi fegyverének a mintája szerint kovácsolt két emlékkardot Vári Fábián Lászlónak és Armando Nuzzónak. A magyar költő Kárpátaljáról érkezik, az olasz műfordító professzor Itáliából.

Éppen tíz esztendeje, hogy Armando Nuzzo – Carlo Camilli társaságában – Balassi Bálint huszonöt versét, a teljes Júlia-ciklust olasz nyelvre ültette át. Milánóban a Crocetti kiadó szép kiállítású, kétnyelvű kötetben adta közre ihletett munkájukat. A versek mellet ismertették az olvasókkal Balassi életrajzát és a verseinek kiadásával kapcsolatos kalandos történetet is. A bőséges filológiai toldalékkal is kibővített könyvet költőnk 440. születésnapja tájékán (idehaza ez idő tájt nem igazán volt „hírértéke” Balassinak) az egyik legnevesebb olasz irodalomkritikus, Gianni Scalia mutatta be Firenzében. Az olasz köztársasági elnök által is kitüntetett folyóirat, az In forma di parole is gyakran és szívesen közli az egyik fordító, Armando Nuzzo Balassi-átiratait. Armando Nuzzo egyébként magyar szakon végzett a La Sapienzán, doktori és kandidátusi értekezését is Balassi Bálintról írta. Hihetetlen, de igaz, a XX. század szülötte ismeri azokat a nyelveket, amelyeknek a XVI. századi költő, Balassi a birtokában volt. Anyanyelvén és a mi anyanyelvünkön kívül Armando Nuzzo beszél törökül, szlovákul és románul is. És, ami még ennél is érdekesebb, ő találta meg azt az elveszettnek hitt istenes énekét Balassinak, amelyet azután a róla elnevezett magyar könyvkiadó fakszimile kiadásban jelentetett meg. A kitüntetés előtt a régi magyar irodalom iránti vonzalmáról és a költészet mai rangjáról is beszélgettünk Armando Nuzzóval.
– Mi keltette fel e kalandos sorsú poéta iránt az érdeklődését?
– Már amikor Rómában a magyar nyelvet és a magyar irodalmat kezdtem tanulni, leginkább a régi magyar irodalom érdekelt. Amikor először jártam Magyarországon, 1986-ban, és az első magyar nyelvű könyvemet megvásároltam, a Gyarmati Balassi Bálint énekeit választottam. Római tanárom, Sárközy Péter Klaniczay Tiborhoz irányított, tőle és a Magyar Tudományos Akadémiának a reneszánsszal és a barokkal foglalkozó kutatócsoportjától rengeteget tanultam. Nagyszerű emberek (többek között Kőszeghy Péter, Szabó Géza, Horváth Iván, Kovács Sándor Iván) voltak a segítségemre, hogy kellőképpen elmélyedhessek Balassi Bálint poétikájában. Bennem tehát mindig is megvolt a szerelem a régi magyar irodalom iránt. Magyar barátaim és tanáraim abban segédkeztek, hogy ki is teljesedhessék ez a szerelem.
– Balassi nemcsak az ókori szerzőket, az itáliai szívnek oly kedves Ovidiust, Catullust ismerte s követte magyar nyelven írt verseiben, de kortársait is. Regényes élete során állítólag megfordult Itáliában, Padovában is. Ön szerint az olasz reneszánsz nagyjai közül kiknek a hatása érezhető Balassi Bálint költészetén?
– Talán Dante poétikája és Petrarca költészete. Petrarcához föltehetőleg a neolatin, a humanista költők révén jutott el Balassi Bálint. Jól tudott latinul és olaszul, Casteletti Amarillit fordította, Petrarca műveit minden bizonnyal könnyedén olvashatta. Volt is miből: a XVI. század elején Basileában kiadták az olasz poéta összes művét.
– Balassi Bálinton kívül kit szeret és kit fordít a magyar szerzők közül?
– Janus Pannonius, Zrínyi Miklós, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor és Ady Endre műveit fordítom. Sárközy Péterrel éppen most egy olyan kis magyar antológia összeállításán dolgozunk – Petrarca magyar követői szerepelnek benne –, amely több nyelven jelenik meg, a tervek szerint novemberben Olaszországban. Azután nagyon szeretem Ottlik Géza prózáját. Több éve kész a Hajnali háztetők olasz fordítása, sokat dolgoztam vele, ebben az esztendőben végre meg is jelenik. Szeretném lefordítani Szép Ernő Emberszag című regényét is.
– A kortárs magyar irodalomig nem ér el a rajongása? Mi a véleménye azokról a költőkről, akik mostanság jelentkeznek köteteikkel?
– A mai magyar költészet szerintem válságban van, miként a kortárs olasz költészet is. A minimalizmus és a nyelvi virtuozitás között ingadozik, az egyensúlyt azonban nem találja meg. Azt azért el kell mondanom, hogy a mai magyar költők közül Petri György, Tandori Dezső és Marno János költészete jelentős hatást gyakorolt rám.
– Magyarországon, de talán egész Európában válságban van a kulturális élet. Egyre kevesebben olvasnak, egyre többen választják a színvonalas irodalom helyett a film és a televízió kínálta felszínes örömöket. Miben bízik e sivár világban az, akinek az irodalom, a műfordítás a szenvedélye?
– A felületesség korát éljük, csakugyan. Olaszországban például, egy nemrég közreadott felmérésből is ez derült ki, a lakosság harminc százaléka analfabéta. Honfitársaim még nagyobb százaléka pedig félanalfabéta. A művészet szónak, az ars fogalmának teljesen elveszett az értelme. A rejtelme is. A technika korában nincsen helye a gondolatnak, az arányoknak, a költészet, vagy amit ma annak neveznek, mint megáradt folyó, úgy ömlik ránk a számítógépből, mérték nélkül. Talán még föl sem fogjuk igazán, hogy mekkora veszedelem ez.
--------------------------------------------------
Pár karcsú verseskötet, népballadagyűjtő körútjainak könyv formájában közreadott, szép terméke (Vannak ringó bölcsők) – ez az ötvenhárom esztendős kárpátaljai magyar költő, Vári Fábián László életműve. Terjedelmére nézve kicsiny, rangjára nézve tiszteletre méltó irodalmi termés. Ha nem gördített volna az útjába évtizedeken át sziklányi akadályokat a hatalom, talán akkor sem alakult volna másként a szülőföldjéhez konok szerelemmel kötődő férfiú élete. Beregszász hegyeit akkor is szereti, ha „hasznát elszívták kóbor ördögök”, a várost, ahova tanítani jár, akkor is szépnek látja, ha járdáján „Isten büntető angyala táncol”. Balassi Bálinttal már a hetvenes években sorsközösséget vállalt: „Hogy Madzsarisztánban török hold jár most, csak sokasítja Bálint úr panaszait.”
– Gyermekévei, ifjúkora, ahogyan egyszer nyilatkozta, „csak szabad dúlásként értelmezhető két évtized”. A férfikor éveit, amikor végre kiadták verseit, népballadagyűjtését, minek nevezné a költő?
– A 90-es évek fordulóján kezdtek beérni azok a törekvések, amelyek korábban csak reményként éltek bennem. 1991-ben megjelent végre Ungváron, a Kárpáti kiadónál az első verseskötetem. Nem is kötet, verses füzet inkább. Az ezt megelőző jó tíz esztendőben az én írásaimat mindig visszautasították.
– Hol vannak ma azok az emberek, akik az elutasító leveleket írták?
– A helyükön maradtak… Szerettem volna, ha nem zsúfolják bele az összes versemet abba a ’91-es kötetbe, a kiadót azonban nemigen foglalkoztatta, hogy mit akar a szerző. A megjelent anyagban egyetlenegy olyan verset nem találni, ami a „követelmények” szerint íródott. Első könyvem megjelenésének napján távolították el Ungváron, a megyeszékhelyen a Lenin-szobrot. A nyomdába indultam éppen, amikor látom: az emelődaru drótkötelét a nyakába akasztották a nagy vezérnek, és amikor felemelték a talapzatáról, hatalmas ujjongásba tört ki a nép. Egy évvel később Vannak ringó bölcsők címmel kiadták a balladagyűjtésemet. Erre még büszkébb voltam, mint a verses füzetemre. Komoly ifjúkori szerelem fűz ezekhez a balladákhoz. Amikor közülük a legelsőt megtaláltam, olyasfélét éreztem, mint Gyulai Pál, aki azt nyilatkozta egyszer: a Kriza János által gyűjtött népballadákért odaadná egész életművét.
– Aztán megint majd egy évtizedes szünet következett, mire kötete 19 vers a hűségről és a halálról címmel a kárpátaljai Minerva Műhelynél napvilágot látott. Békés rendszerváltozás idején is hallgatnak a múzsák?
– A helyi politikának szenteltem ezt az évtizedet. Alapítója, majd vezetőségi tagja voltam a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének. Nem tekintem elveszett időnek ezeket az éveket, mert jelen lehettem a kárpátaljai magyar társadalom átalakulásánál. Ki sem térhettem volna e feladat elől, hiszen 1971-től benne voltam a kárpátaljai magyar ellenzék mozgalmában. Az ébresztőt voltaképpen a kommunista párt területi lapja, a Kárpáti Igaz Szó fújta, amikor a fiatal kárpátaljai értelmiséget, a Forrás Irodalmi Stúdió alkotóközösségét durván megtámadta. Szovjetellenességgel, burzsoá eszmék terjesztésével vádoltak bennünket és általunk azt az embert is, aki ennek a társaságnak a legfőbb szellemi támasza volt: Kovács Vilmost. (Holnap is élünk című, 1961-ben megjelent regényével Kovács Vilmos, az író méltán került be a magyar irodalom panteonjába.)
– Mint a népköltészet szerelmese és őre, nem fél attól, hogy éppen a XXI. században sorvad el végérvényesen az anyanyelvünk is, a népköltészetünk is? Ha ma indulna szülőföldjén balladagyűjtő körútra, találna még feljegyzésre érdemes sorokat?
– Amikor a népköltészet nyomába eredtem, szinte az utolsó órában érkeztem. Óriási türelemmel, kitartással, és ha tudja az ember, hogy mit keres, még ma is lehetne gyűjteni. Most már azonban csak a képzett ember igazodik el szellemi hagyományaink útvesztőiben.
– Legutóbbi kötetében, a már Magyarországon a Szépírás Kiadó gondozásában megjelent versgyűjteményében azt írja: „nem lesz itt soha más szabadság, mint amit annak mondanak”. Másutt pedig azt nyilatkozta, hogy a folyamat, amit rendszerváltozásnak hívnak, még nem ért véget. Mit remélhet a holnaptól a „legárvább magyar töredék” költője?
– Amíg nem tudjuk, hogy a mi sorsunk miként alakul, nagy a bizonytalanság bennünk, kárpátaljai magyarokban. Ha újabb vasfüggönyt eresztenek közénk, ha megszűnik a kapcsolattartás természetes lehetősége az anyaország és a kárpátaljai töredék között, minden bizonnyal megerősödik a kivándorlási szándék a mi vidékünkön. Az utóbbi tizenhárom esztendőben is legalább tizenötezer kárpátaljai magyar hagyta el a szülőföldjét.