Litván líra

Szél, csak szél, csak szél, csupa szellő, fújja Vivaldi; fickós alkonyi szél, lassan elpiruló; s még mielőtt a csalitra lehullna a harmatos este, tengerpart teraszán felcsendül a zene… Éppen rendszert váltottunk, és én szakasztott ilyennek (szelesnek és romantikusnak) képzeltem az ismeretlen Litvániát. Kellett persze ehhez az itáliai nosztalgiát sugalló vers is, Vaiciunaite Juditáé, amelyet – hogyan máshogy? – orosz nyelvi közvetítéssel, nyersfordításban kaptam meg, s gyúrtam belőle lendületes magyar disztichonokat. Akkortájt, 1989–90-ben Szentendrén csináltunk lelkes-naivan irodalmi-művészeti folyóiratot Folyam címmel, minden forrongott és tótágast állt, de a kényes ízlésű szentendrei képzőművész barátaim egyöntetűen rajongtak a litván művészetért. El is zarándokoltak a titokzatos Baltikumba, volt közös kiállítás és kocsmázás, az egyik magyar bohém súlyos nézeteltérésbe keveredett Vilniusban, alaposan helybenhagyták, életveszélyes állapotban szállították haza. Biztosan az oroszok műve ez is – mormogtuk igazságtalanul, mert tizenöt éve az ilyesmi még haladó előítéletnek számított. (S ráadásul a konkrét esetben sem feltétlenül volt igazunk.) A véres affér azonban a litvánság iránti szerelmünknek vajmi keveset ártott, a nagy ívű műfordításcsokor elkészült és megjelent, nem minden sznobéria nélkül gondosan kihagyva belőle az átkos aktuálpolitikát, épp csak megemlítve az 1988-as „annus mirabilist”, s nélkülözve a mordovai, barkutyini, kolimai büntetőtáborokból előkerült megrendítő litván nyelvű zsoltárokat, amelyeket jobb híján cementzsákfoszlányokra róttak. Nem, engem sem igazán érdekelt akkoriban a litván tél és hó és halál: a tengerparti teraszon felcsendülő Vivaldi-koncert izgatott…
Pedig igazán gondolhattam volna a Litvániában élő százhúsz bátor magyarra is, akik akkortájt, mikor én az idézett sorokkal bíbelődtem, éppen megalapították a Litvániai Magyarok Báthory István Kulturális Szövetségét. Báthory fejedelem legalább akkora alakja a litván történelemnek, mint a lengyelnek: nemcsak a vilniusi jezsuita kollégiumot emelte egyetemi rangra 1579-ben (mintegy fél évszázaddal az első hazai fecske, a nagyszombati univerzitás előtt), hanem a litván nagyfejedelemség utolsó számottevő uralkodóját is benne tisztelik, aki katonailag és jogilag is megerősítette a mostoha sorsú országot. (Az egyetemalapító király fehér márvány emléktáblája a díszudvart ékesíti.) De számon tartanak a litvánok egy másik nagy korabeli erdélyi férfiút, Bekes Gáspárt is, aki Polock városánál szerzett hadi érdemeiért nemcsak állampolgárságot, de földbirtokot is kiérdemelt a litván szenátustól. Vilnius óvárosában a Vilnelé folyó három jobb parti dombjának egyike ma is az ő nevét viseli. Itt állt a síremléke is közel háromszáz éven át, míg a folyó alá nem mosta, s maga alá nem temette a Báthory állíttatta kőtömböt.
A magyar vonalat azonban soha nem temette maga alá a hányatott litván történelem: a vilniusi egyetemen évszázadokon át magyar diákok is tanultak; a leleményes vándorkereskedőket meg egyenesen „magyaroknak” nevezte – valóságos nemzetiségüktől függetlenül – a litván köznyelv. A magyar kolónia a XX. században főként Kárpátaljáról kapott utánpótlást: mivel az ungvári egyetemre nehéz volt bejutniuk, számosan Kijevbe, Lembergbe, sőt Vilniusba jártak. Többen óhatatlanul meg is szerelmesedtek, letelepedtek Litvániában, amely újabban erdélyi magyar fiatalok számára is nagy vonzerővel bír.
Nem csoda, ha a Báthory-szövetség alapítói – azonkívül, hogy Debrecenbe és Budapestre küldték nyelvet tanulni fiaikat és lányaikat – nemcsak konferenciákat és kiállításokat szerveztek, nemcsak litván–magyar kisszótárat adtak ki (Rubazeviciené Homoki Mária munkája), de idővel a példaszerű litvániai kisebbségi politika jóvoltából a Litvániai Magyarok Báthory Központját is felavathatták. Talán e lankadatlan kulturális miszszió is közrejátszott abban, hogy Magyarország nemrégiben végre kereskedelmi és diplomáciai képviseletet is nyitott Vilniusban. S töretlen tiszteletnek örvendenek az olyan vegyes famíliák is, mint a Nagys család; vagy a magyar anyanyelvű, de litván „atyanyelvű” Benediktas Urbonas plébános.
Litvánia persze e bájos kapcsolatok ellenére is még hosszú ideig alapvetően ismeretlen föld marad számunkra. Talán jobban tesszük, ha kényszerű lexikális kalandozások helyett visszatérünk a beszédes intuícióhoz, a lágy litván lírához, Vaiciunaite Judita estéli tengerparti teraszkoncertjéhez. Úszó felhők, fény vontatta, szürke hajók csak, szárnyukkal evező vadgácsércsapatok; csak lebegő fecskék, mélázó dankasirályok, elsuhanó árnyat vonva virágligeten s kósza csicsergést csempészvén a Vivaldi-zenébe; csak hullámmorajok s gyertyás ablaki fény; fájdalomig hatoló hullása a rózsasziromnak; késő nyári halál – hervatag illat igéz…