Mátyás és a könyvnyomtatás

Különösen értékesek a hazai gyűjtők számára a korai magyar nyomtatványok és azok a kötetek, amelyek valamilyen módon kapcsolatba kerültek Mátyás bibliotékájával. Nem csoda, ha a szóbeszéd és a lokálpatrióta érzület számtalan kisebb-nagyobb régi könyvtárunkban sejteni véli, hogy őriz valami hasonló ritkaságot. De kár lenne valamennyi kincsfeltételező hiedelmet szó szerint értelmeznünk. Kellő óvatosság kell tehát annak a rövid könyvbejegyzésnek az értelmezéséhez is, amelyet Leonardus de Utino dominikánus szerzetes nagyböjti szentbeszédeit tartalmazó, 1473-ban Velencében nyomtatott kötete egyik példányának előlapján olvashatunk. A könyv szennylapjára írt 1759-es latin nyelvű híradás ugyanis arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a prédikációgyűjtemény egyenesen Mátyás világhírű könyvtárából, a Bibliotheca Corvinianából származik!
De vajon lehetséges-e, hogy ez a mai megjelenésében meglehetősen szerény, 27 centiméter magas, 314 számozatlan lapot tartalmazó ősnyomtatvány valaha Európa legjelentősebb gyűjteményéből való? Sajnos a kérdést nem lehet eldönteni, hiszen Mátyás könyvtárának katalógusa nem maradt fenn, ebben a szerény könyvben pedig – a bejegyzésen kívül – semmi további bizonyítékot nem találunk. De ha teljes biztonsággal nem is dönthetünk, legalább a rendelkezésre álló érveket összegyűjthetjük pró és kontra.
A XV. század jelentős gyűjtői kifejezetten idegenkedtek a könyvnyomtatás „olcsó tucattermékeitől”, és ha tartalma miatt szükségük volt egy-egy nyomtatott könyvre, inkább lemásoltatták az egészet, semmint hogy a sajtó alól kikerült művel „csúfítsák el” könyvtárukat. Mátyás gyűjteményében is voltak ilyen nyomtatott könyvről másolt kódexek, de számtalan adat van arra vonatkozóan is, hogy könyvtárába nyomtatott könyvek is bekerültek. Marsilio Ficino például személyesen küldte meg Mátyásnak egy sajtó alól frissen kikerült munkáját. Ezek a sokszorozott művek alighanem csak megtűrt darabjai voltak a bibliotékának. Talán máshogyan alakul a könyvnyomtatás hazai meghonosodása, ha a király nagyobb érdeklődést tanúsít az új eljárás iránt. Mindenesetre Leonardus de Utino Sermones quadragesimalesének nyomtatott volta még nem kizáró ok arra vonatkozóan, hogy Mátyás könyvtárában őrizték.
A szerző személye sem lehet akadály, hiszen a Bibliotheca Corviniana biztosan azonosított könyvei között több kolduló rendi szerzetes írását is megtalálhatjuk; például Nicolaus de Ausmo ferences, Aquinói Szent Tamás és Raynerus de Pisis dominikánus szerzők munkáit. A fennmaradt corvinák között ugyan nincs olyan, amely Leonardus de Utino műveit tartalmazza, de ez semmit nem jelent, hiszen a hajdan fényes könyvtárnak mára alig tizedrésze ismert.
A legfőbb ellenérv maga a minden díszt nélkülöző kötet. A rendkívül puritán könyvbe csak a legegyszerűbb vörös és kék iniciálékat festették be, a reneszánsz pompának még csak nyomát sem találjuk. Sokat segítene a kérdés eldöntésében, ha legalább az eredeti kötés rendelkezésünkre állna. Sajnos azonban 1756-ban ez is elveszett, amikor bizonyára teljes jó szándéktól vezérelve újrakötötték a könyvet. A gyöngyösi ferences rendház gvardiánja, Büki Vince 1755-ben ugyanis úgy döntött, hogy a kolostori könyvtár bútorzatának megújítása után lecserélteti az elrongyolódott kötéseket is. A hatalmas könyvgyűjtemény egyik részét a használaton kívüli, régi liturgikus pergamenkódexek lapjaiba kötötték, másik részét pedig minden dísz nélküli bőrkötésbe. Az elöljáró három szerzetest, Boshadt Timóteust, Kamliger Egyedet és Juniper testvért jelölte ki a feladatra, akik munkájukat mesteri fokon végezték el néhány év alatt, ám az újrakötésnek rengeteg feleslegesnek gondolt régi kötéstábla és előlap esett áldozatául. Leonardus de Utino szentbeszédgyűjteményét is alaposan körbevágták, a bejegyzések egyik része elveszett, ezért is kellett a könyv új előlapján megismételni azt az információt, amelyet eredetileg az első prédikáció mellé írt oda valaki mintegy százötven évvel korábban, s amelyből ma már csak annyi látszik: „Ex Bi theca a Regi gariae in habit.” Ebből a feljegyzésből azonban legalább azt tudjuk, hogy a kötet eredetére vonatkozó vélekedés jóval régebbi 1759-nél.
Biztosat tehát nem állíthatunk, de az meglehetősen valószínűtlen, hogy a Franz Renner és Nicolaus von Frankfurt velencei nyomdájából kikerült művet Mátyás vásároltatta volna meg, akár saját maga, akár bárki más számára. Mint ahogyan az is kevéssé hihető, hogy ilyen szerényen díszített könyvet ajándékba vitt volna neki valaki. Inkább az látszik reálisnak, hogy a kötet Mátyás idejében a budai vagy a pesti ferences kolostor könyvtárában volt. Hiszen évszám nélkül bár, de azt is feljegyezték egyik lapjának szélére, hogy a Legszentebb Üdvözítőről nevezett Rendtartomány pesti rezidenciájának könyvtárába tartozik a szentbeszédgyűjtemény. Igaz, ez a feljegyzés legkorábban az 1630-as években keletkezhetett, régebben ugyanis nem rezidencia, hanem nagyobb rendház volt a városban, a török megszállás után pedig hosszabb-rövidebb ideig se rendház, se rezidencia nem működhetett.