MI A MAGYAR?

Nincsenek véletlenségek. A magyar paraszt akarata, mikor erős elhatározással nekiindítja néhány dollár reményében önmagát, ezt a falujához szokott, földjétől nehezen elszakadó, csöppet sem kalandortermészetű valakit annak az útnak, amelyre Pisarróék csak züllött zsoldosokat, lelketlen kalandorokat tudtak toborozni a kincsszerzés komoly kilátásaival is – bármily erős akarat legyen is, csak gazdasági erők kifejezésre jutása az egyénben. Miért is indul neki az útjának, mi formálja az élni vágyását Amerikába vándorlás elhatározására?
Földje sokáig jól termett, megélt belőle. A búza ára alacsonyabb volt, de a pénz vásárlóképessége nagyobb, egy zsák búzáért több ruhát, több szalonnát tudott venni, mint ma. De kiuzsorázta a földjét. A rossz német talaj már jobb művelés mellett több magot hoz a híres magyar humusznál, amely kifáradt. A föld jövedelme nőtt, de jobban nőtt a kisparasztot érő drágaság, a közterhek. A nagybirtokos nem érzi meg, hogy személyes életszükségleteinek ára megkétszereződött, elkölthető fölöslege ezen a réven csak pár százalékkal csökkent. A törpebirtokosnak azonban a drágulás igényleszállítást, kevesebb ruhát, kevesebb ennivalót, több éhezést hoz, minthogy nem volt jövedelemfölöslege, luxuskiadása, amelyet most a pénz alacsonyabb vásárlóképességének ellensúlyozására fordíthatna. A földje szét is darabolódik az utódok közt, s az örökösök lába alól ki-kicsúszik egy-egy parcella, amelyből nem lehet megélni. Nő az ezer hold, szaporodik a papi föld, több a hitbizomány – s a föld kevesebb annak a birtokában, aki maga öntözi verejtékével. (…)
Csupa gazdasági, csupa társadalmi tényező tette lehetetlenné, hogy a magyar jobbágy utóda élni tudjon a tulajdonává lett földön. Tavalyelőtt egy hajóra ült Fiuméban annak a dunántúli falunak a fele, amelyet legelőször – még 1848 előtt – szabadított föl, önkéntesen, példaadásul reformátorlelkű földesura. A jobbágy utóda egy szép napon hirtelen rájött, hogy kis földje nem olyan munkaszerszám többé, amellyel – bár sokat dolgozik – megkeresheti kenyerét, szalonnáját, meg apró cselédei ennivalóját. Az apák kis földjéhez való ragaszkodást fölváltja a lelkében a földszerzés görcsös erőlködése – amely mindjobban hiábavalónak bizonyul szemében – vagy a vállalkozó kedv – más munkaszerszám, más munkaalkalom, más megélhetés keresésére. (…)
És indul a falu kis patakja, folyóvá dagad, míg Rhode-Islandig ér, ahol beleszakad az amerikai unskilled labourer-ek tengerébe, lezuhog a fekete szénbányákba, fölszívódik a gyárvárosok szomjas homokjába, itt-ott egész kis tavat alkot, s magyar falvak nőnek ki Amerika dollártermő földjéből!
Ha a magyar parasztot érdekelné a kérdés, hogy vajon a maga akaratából vagy törvény parancsára jött-e a világ második felére, nem volna nehéz választ találnia. Két lábon jönne elébe az élő felelet a maga sorsú, idegen nációbeli kivándorlott képében. Ott a tönkrement délolasz, a cárizmus hajszolta finn, a lordok kifosztott ír, a papok ruinálta spanyol, a pogrom hajszolta muszka zsidó, a gyámoltalan muzsik és nemsokára odaérkezik a bérlő szipolyozta, hiába lázadó román paraszt. Európa minden nációjának fölöslegessé vélt mezei munkását, ha saját országának városaiba nem tud menekülni, tízezer kilométereken át hajtja az amerikai akolba a gazdasági kényszerűség vastörvénye.
A milliárdokban számoló dollártőke körülfonja a földet hosszú polipkarjaival, tengeren, hegyen, határon, ósdi gondolatvilágon, kis országok törvényén keresztül szívja fel hosszú szívócsöveivel a táplálkozásához, maga növeléséhez szükséges emberanyagot s a testetlen munkaerőt. (…)
Bresztovszky Ernő: Az ember – függvény (1909)