Szégyen

Bezárult a kör. Május elsejétől az új tagállamok állampolgárai, így a magyarok is, csak korlátozással, kisebb-nagyobb diszkriminációval vállalhatnak munkát a jelenlegi Európai Unió területén. Némi esély persze mutatkozik arra, hogy Ausztria legkeletibb tartománya egy speciális megállapodást köt velünk. Hogy oda ne rohanjunk: Burgenland egykor mégiscsak Magyarország része volt, ily módon akár missziója is lehetne ennek a többnemzetiségű, velünk határos régiónak, hogy megnyissa előttünk munkaerőpiacát. Arról nem is beszélve, hogy a kimutatások alapján ismét a magyarok tartják el az ottani kereskedelmi egységeket, s hazánk gazdasági szempontból első számú partnere a Várvidékre keresztelt osztrák területnek.
Azokat tehát, akik még fűztek némi reményt az Európai Unión belül az esélyegyenlőséghez, végképp kiábrándíthatták az előző hetek eseményei: a száznyolcvan fokos fordulat. De elevenítsük csak fel emlékeinket! A csatlakozási tárgyalásokon 2001-ben a német és az osztrák politikai lobbi hatására olyan döntés született, miszerint a jelenlegi EU-tagállamok korlátozhatják a kelet-közép-európai országok polgárainak munkához való jutását. S bár Ausztria és Németország nem volt gavallér, legalább úriember módjára viselkedett: kikötötte, hogy öt plusz két évre elzárja az álláslehetőségeket. Mellesleg a két célország egérutat adott: keretegyezmények révén dolgozhatunk a sógoréknál és a bajor tájakon.
Ami viszont a többieket illeti: annak idején például Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország, Spanyolország és Olaszország is a teljes nyitás mellett kötelezte el magát. Az ígéret szép szó… A fentiekhez képest azonban gyors egymásutánban felejtették el nevezett tagállamok adott szavukat, és hirtelenjében megváltoztatták álláspontjukat. Sajnos a dominóelv alapján csatlakozott hozzájuk Belgium, Finnország, Franciaország, Görögország és tegnap Írország is. Persze a korrektség kedvéért jegyezzük meg, hogy nincs még mindenütt kormánydöntés erről, ám a témában érintett politikusok már jelezték: a folyamat feltartóztathatatlan; egyáltalán nem kellünk a Nyugatnak. Magyarán minden marad a régiben.
Noha az EU politikusai váltig tagadják, mégiscsak arról lehet szó, hogy balkáni jöttmenteknek tartják a magyarokat, a szlovákokat, a cseheket, a lengyeleket vagy éppenséggel a baltiakat Európa fejlettebbik részén. Olyan népeknek, amelyek a gazdag nyugati országokban megszerzett jövedelmükből tartják el az otthon éhező-fázó, munkanélküli-segélyből tengődő családtagjaikat.
Pedig érdemes lenne alaposabban körülnézni, hiszen a legtöbb csatlakozó állam fejlődési pályára állt, ráadásul nem a kelet-közép-európai polgárok szokása a vándorlás. Ha viszont munkát vállalunk, akkor azt megbecsüljük. Bécstől az északolasz Meránig vagy a délnémet Nürnbergtől a svéd Ystadig nemigen panaszkodtak még a magyar munkaerőre. Sőt ismertek vagyunk a szorgalmunkról, becsületességünket pedig bármikor összevethetjük egy olasszal vagy egy franciával. De a Nyugaton élő magyar emigráció sorsa is tanúsítja, hogy az évtizedek alatt megszerzett reputáció nemcsak felkészültségüknek, hanem kitartásunknak és kreativitásunknak is köszönhető.
Pat Cox, az Európai Parlament elnöke szégyenteljesnek nevezte azt a folyamatot, amit az unió mostani tagállamai művelnek a májusban csatlakozó országok állampolgáraival. Igen, ez szégyen. És nem csak uniós normák szerint.