Uszoda

Semmi jel nem utal rá, de holnap már tavasz lesz. Érzem a csontjaimban. Még csak meteorológiai, persze. Mondhatnám, hogy látszat, és mondom is. Ha már a látszat az úr nálunk. Minden olyan mintha… Mintha lenne kormányunk, mintha tudná, mit akar, mintha a feje nemcsak beszélne, hanem gondolkozna is előtte, mintha ismerné a magyar nyelvet. Mintha középfokig azért eljutott volna.
Minek több? Látszatra elég. De a tavasz az más. Tényleg itt lesz. Néhány hét és napfény, rügyek, kék ég, reménység. A valóság. Az ember pedig lassan-lassan fölenged, hinni kezdi, hogy az igazság létezik, függetlenül azoktól, akik hatalomból, zsigerből, pökhendien csak hivatkoznak rá. Átlátszóan. Próbálják csak meg bemesélni a feketerigónak, hogy azért vegyszerízű, amit eszik, mert eurokonform, s nem azért, mert már a természetbe is megpróbálnak belerondítani. Mert semmi se szent nekik. Tavasszal mindig eszembe jut a Margit-sziget. Az uszoda. Az igazságos világ. Ahol csak az számított ki, mit tud. Annyit ért, amennyit produkált. A vízben, a szigetkört futva, a lyukfociban, a dühöngőben, mindenütt. Lehettél gazdag, lehettél szegény, senkit sem érdekelt. Ha önmagadat adtad. Nem kamuztál. Szemtől szembe intéztél el mindent. Szóval, pofonnal egyre ment. Lehet, hogy nem te voltál a leggyorsabb, a legügyesebb, mégis elismertek, ha látták, számíthatnak rád. Ha a frankót mondod, nem ügyeskedsz. Ha viszont csaltál… Nem volt maradásod. Lobbizás, szavazás, ítélet nélkül koptál ki. Szóba se álltak veled. Utánad köptek.
Jön a tavasz. Jó lenne, ha az uszoda törvényeivel köszöntene be.