A Tábori László sportcipőüzletében töltött órák után indulunk a délutáni edzésre, az egyetemi pályára, ahol a hajdani világhírű futó foglalkozást tart. Reggel 5.45-kor saját klubjában kezdi, tizenkét 30 és 40 év közötti hölgy várja, akik aztán az edzés végén, 7 óra után sietnek haza, mert a gyerekeik mennek iskolába. Délután, az egyetemi pályán már sok a fiatal, és reményteljes futó is akad közöttük. Hét órától fél négyig, a tanítási idő alatt zárva vannak a kapuk, de utána bárki számára nyitva van.
Ahogy autózunk a pálya felé, Tábori visszatér Iglóira.
– Amikor 1998-ban az időközben hazatért Náci bácsi meghalt, temetésére küldtem egy koszorút azzal a meghagyással, hogy nevem mellé írják oda Rózsavölgyi Pista nevét is, akinek anyagi gondjai voltak akkoriban. A koszorúvivő elmondta a hozzátartozóknak, hogy a végső búcsú kitől érkezett. A jelenlévők tanúsága szerint Iglóiné csak hümmögött, és köszönésre sem méltatta a gesztust. Miért mondom el ezt? Mert az Iglói család a mai napig neheztel rám, és azt állítja: a mester miattam maradt külföldön! De hát ennek semmi alapja nincsen, és előzőleg már elmondtam, hogy szándékáról csak a magyar csapat hazautazását követően, amerikai utunk előtt értesültem. Sajnálom, hogy így vélekednek. Iglói nevét én soha rosszindulattal nem mondtam ki, tiszteletet parancsoló személyére mindig felnéztem, mert valamenynyien nagyon sokat köszönhetünk neki. De hát megtanultam, hogy az embereket nem az győzi meg, amit mondunk, hanem amit kihallanak belőle.
Megérkezünk. A kocsi csomagtartójából másik cipő kerül elő, félig-meddig egy öltöző kellékei, zászlócskák, amelyeket majd azonos távolságokat kimérve közösen szúrunk le a futópálya belső ívén, előkerül egy ellenzős sportsapka, egy melegítőfelső s egy anorák nekem is, mert ha lebukik a nap, hűvös lesz a valamikori sivatag helyén. Az „átöltözés” után mintha ő is megfiatalodva indulna az egyik futballkapu felé, ahol már a fűben heverészve várják, hogy a bemelegítő gimnasztika elkezdődjék.
– Nagy kár – teszi vállamra a kezét, mint aki hasonló vélekedést vár tőlem –, hogy Náci bácsit senki nem bírta rá, hogy titkosírással vezetett naplóját közkinccsé tegye. Hogy mindenki számára érthető legyen, amit Svédországban sajátított el a harmincas években. Edzésmódszere igen intenzív munkát kívánt a futótól – ezért aztán sokan támadták –, mégis ez hozta az eredményeket. Sok tanítványa volt, de talán mi hárman voltunk azok, akik legjobban elviseltük a szenvedést. Ha kellett, változtatott; ha úgy látta, hogy versenyzője másként mozog, mint ahogy várható volt, odahívta magához, és új instrukciókat, új feladatokat adott.
(Takács Ferenc tanszékvezető egyetemi tanár már idézett, Iharos Sándorról szóló, napokban megjelent füzetében olvashatjuk: „Iglói Mihály versenyzőként is megszállott volt, ami aztán az edzői pályafutása során csak fokozódott. Tanítványai számára mindig újabb és újabb edzésprogramot dolgozott ki – egy alkalommal hatvanezer ilyen egyéni programot számolt össze füzeteiben! Sikerének titka – a szorgalmon kívül – az úgynevezett interwall edzésrendszerben keresendő, de ezen kívül több más eredeti ötlettel is gazdagította az edzéselméletet. Náci bácsi 1953–54 telén rátett még egy lapáttal, és olyan alapozó edzésbe fogta a Bp.-i Honvéd – egyre híresebb – futótrojkáját, Iharost, Rózsavölgyit és Táborit, amit akkor a világon még sehol sem ismertek. Napi két-három kemény edzést tartott tanítványainak úgy, hogy a távot és az iramot állandóan változtatta, az intenzitást pedig folyamatosan növelte. Ez a mérhetetlen sok munka meghozta a gyümölcsét. […] A Guinness-rekordok könyvébe illő pályafutása szinte példátlan. Az Iglói-iskola futói összesen 309 országos vagy egyéb csúcsot értek el.”)
A nagy hármas tagjai nem melegítettek olyan módszerrel, ahogy Tábori kívánja most a futóktól. Iharosék csak így-úgy, maguktól „nyújtózkodtak”, mert Iglói nem mondta nekik, hogy mit csináljanak. Nem vezette a gimnasztikát, ahogy Tábori áll a csoport előtt, és szavai, mozdulatai nyomán hajlik a derék.
Harminchat éve edző. 1962-ben San Joséból átment Los Angelesbe. Egy évig még futott, utána végleg abbahagyta. Az atlétikának teljesen hátat fordított. Tizenöt éven át egy tolókocsikat gyártó cégnél kereste meg a mindennapravalót. Közben, 1968-ban elkezdett edzősködni.
Vége a bemelegítésnek. Ki-ki az edzésterv szerint áll neki a métereknek. Táborinak mindenkihez van két jó szava; biztat, ellenőriz, de megrágja a szót, fölöslegesen nem szaporítja, mint az olyan edző, aki szereti hallatni a hangját. Kezében az edzésnaplója. Abból irányít. Tőle tudom, hogy Iglói az edzésnaplóját otthon hagyta, minden a fejében volt. Legfeljebb egy papírlappal jelent meg a pálya szélén. Tábori nyakában egy stopperóra. Az igazság atyja. (A tapasztalat lenne minden dolgok anyja?) Elnézem, ahogy teljesen átadja magát az edzésnek. Tudják egyáltalán ezek a fiatalok, hogy milyen nagy futó volt? Istenem, az egykori BEAC-pályán, ahol most a Skála Áruház pöffeszkedik, hányszor láttam őket gyerekfejjel, a lélegzetem is elállt, ha futni kezdtek. S most itt, a világ végén – annyi év múltával – Tábori László edzésmódszerét lesem.
– A világcsúcsok idején el tudta volna képzelni, hogy a sors Amerikába veti, és az USA-ban fog edzősködni?
– Mást mondok: ha valaki azt állította volna az ötvenes években, hogy ötven évvel később még a pályán leszek, a legnagyobb hazugnak neveztem volna. És tessék: ötvenkettedik éve a pálya bűvöletében élek. Tizennyolc évesen kötöttem az atlétikával szövetséget, amikor az első versenyemet futottam Martfűn. És még itt vagyok, még csinálom, láthatja, milyen kondícióban vagyok. Sokan azt hiszik, a hegyi edzések megerősítenek. Pedig tévednek. A pályát nem pótolja semmi. A hegyoldalon, az utca kövén nem lehet olyan minőségi munkát végezni, ami sikerre visz.
– Sosem bánta meg, hogy külföldön telepedett le?
– De igen. Volt idő, amikor megbántam, hogy kint maradtam. De ma már jó lépésnek tartom. Van két szép lányom, két szép unokám, feleségem, harmonikus az életünk, nem kell a szomszédban alamizsnáért könyörögnünk. Hetvenhárom évesen még edzést vezetek, figyelnek arra, amit mondok. Mit akarhatok még? Hosszú időn keresztül nagyon bántott az olimpiai szereplés. De hát bele kellett nyugodnom, hogy érem nélkül maradtam. Nagyon közel voltam hozzá…
Ahogy elhaladnak előttünk a futók, úgy kapok egyikről-másikról kisebb információt. Aztán a lányaira terelődik a szó. Egyszer a kisebbik lánya futásán akadt fenn a szeme, olyan gyönyörű mozgással szaladt át az úton. S mondta is a feleségének, hogy a „pici” lányuk jó futó lehetett volna. „Daddy, mit mondtál az anyunak? – kérdezte később a lánya –, hogy jó futó lettem volna? Áh, az túl sok munka…” Már nem is kérdezi a fiatalokat, hogy miért nem akarnak futni. Ha a saját lánya így vélekedik, akkor mit mond az a gyerek, akit soha meg sem érintett az atlétika szele. Különben is: kevés bennük az egyéni ambíció, hogy önmaguknak bizonyítsanak.
Lassan besötétedik. A szomszédos pályán felkapcsolják a villanyokat a rögbi tengerentúli válfajához, az amerikaifutballhoz, s a fényáradat olyan erős, hogy a levezető mozgásokhoz ez is elegendő. Tábori mozdulatai nem árulják el, hogy operálták a csípőjét. Pedig Mikes Ferenccel, a váltó negyedik tagjával egy játékos vetélkedés során, 1955-ben összefejeltek, minek következtében a combcsontja elrepedt. De ez csak jóval később, tizenhárom évvel ezelőtt derült ki, amikor már járni is alig tudott. Az ötvenes évek közepén még nem voltak olyan műszerek Magyarországon, amelyekkel a repedést ki lehetett volna mutatni. Ez volt a szerencséje, mert ellenkező esetben derékba tört volna a karrierje. És elmaradtak volna a világcsúcsok…
Már egy népszerű vacsorázóhelyen ülünk, amikor megkérdezem:
– Sportcipőüzletét mikor nyitotta meg?
– Az elsőt, a nagyobbat 1980-ban. De kifogtam egy rossz partnert, hajdani futóm volt, befürödtem vele. Később azonban elsimultak a dolgok. Most ez a kis üzlet van, amelyet egyedül vezetek, és nekem már ez is elég. Még jönnek, keresnek, még tőlem akarnak cipőt venni, a hajdani vasutas fiától, aki mezítláb tanult meg futni. Néha olyan hihetetlennek tűnik, hogy milyen mélyről indultam. Az életben azt a legnehezebb megtanulni, hogy melyik hídon keljünk át, és melyik hidat égessük fel. Nekem is voltak nehéz időszakaim. Kinek nincsen? De végül is élni tudtam azzal a tehetséggel, amit a sorstól kaptam.
– Az emigrálást követően mikor ment először haza?
– 1981-ben. A vámtiszt hosszan nézte az útlevelemet, majd rám nézett, megint az útlevelemre révedt, ezt megismételte háromszor, végül megkérdezte: „Maga is jenki lett, Tábori?” Valamit válaszoltam, mire ő: „Isten hozta, remélem, jól érzi majd magát itthon!” Hasonló korú volt, mint én, s neki még mondhatott valamit a Tábori név.
Vacsora közben arról faggatom, milyen kapcsolatokat ápolt Amerikában. Megtudom, hogy nem erőltette a honfitársakkal való barátkozást. Tudniillik az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a magyarok mindjárt azzal kezdték: „Mennyi pénzt keresel?” Azt már elfelejtették megkérdezni: hogy van? Őt meg nem nagyon érdekelte, a másik mennyit tesz zsebre. Az is gyakorta elhangzott: miért fut? Miért nem foglalkozik csak az üzlettel. A többség Las Vegasba járt pénzt költeni, ő jobban érezte magát otthon a családjával.
– Zátopek egy interjúban így beszélt a futásról: „A futás természetes mozgás, a sok elmélet csak megzavarja.” Egyetért ezzel?
– Mondta ezt az a Zátopek, akinek lehetetlen stílusa volt. De amikor rekordokat állított fel, azt mondták: ez a helyes stílus. Fussunk inkább csúnyán és gyorsan, mint szépen és lassan? Amikor látom, hogy szépen fut valaki, arra gondolok: ez már a művészet maga. Az egész test harmonikusan mozog, és minden megszépül, még a csúnya is. Ugyanakkor a győzelemnél nincs csodálatosabb.
Gyakran kijár a tengerpartra, mert szereti nézni a hullámokat. S ilyenkor eszébe jut, hogy Abaújszántó milyen messze van. Felrémlik a XIV. századi római katolikus templom, a vasútállomás, ahonnan nagyon messzire jutott.
Csak az ismeri az ár erejét, aki szemben úszott vele. Tábori László megismerte.
Hogy mit kíván még az élettől? Nincsenek vágyai: csak egészséget.
Búcsúzóul kezet szorítunk, megölel. Addig nézem a távolodó autóját, amíg csillagszem nem lesz belőle.
(Végére értem az írásnak, amikor nagyobbik lánya férje – aki egyébként kitűnő versenybíró – a vívószövetség megalakulásának 90. évfordulójára rendezett ünnepségen újságolta, hogy eljövetelem után apósát meghívta az egyik legrangosabb felsőfokú intézmény, a University of Southern California – USC – futóedzőnek, ami nagy megtiszteltetést jelent.)
„Valami jelet itt hagy / – valami nyomot – / mindaz ami történt. / S ami történni fog / az már így ötvenen túl / – jó vagy rossz – mind egyre megy. / A fontos hogy megtörtént. / Hogy megtörténhetett.”
Simonyi Imre versének címe: Valami élet.
A csodafutók hagytak.
Vége
***
Tábori László (1910–) közép- és hosszútávfutó. A Szolnoki Lokomotív, majd a Bp.-i Honvéd versenyzője. 1955-ben 1500 méteren 3:40,8 perccel beállította a világcsúcsot, 1 mérföldön 3:59 perccel Európa-rekordot, 5000 m-en 13:53,2-t futott. Az 1956-os olimpián 1500 m-en negyedik, 5000 m-en hatodik lett. Kétszer volt tagja a Bp.-i Honvéd 4 x 1500 m-es világcsúcsjavító váltójának. Kétszeres bajnok, tizennégyszeres válogatott. 1956 után hosszabb ideig versenyzett az USA-ban, amerikai bajnokságot is nyert, majd a Los Angeles Valley College edzője lett. Versenyzői közép- és hosszú távon sorra futották az amerikai rekordokat, világcsúcsokat állítottak fel, s a bostoni maratonin elsőként szakították át a célszalagot. Nevelői munkáját ma is folytatja.
Orbán Viktor
Orbán Viktor: Árad a sajtó! + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!