Végszavak

Másfél évvel ezelőtt Esztergomban Császár Angela Saroltot énekelte az István, a királyban. Amikor a kisfiam meglátta Sarolt jelmezében, megállt vele szemben, és azzal a mély, leplezetlen gyűlölettel kezdte nézni, amelyre csak az óvodások képesek, hiszen Sarolt bántotta az ő imádott oppány vezérét. Császár Angela azonnal értette, miről van szó, és odaguggolt mellé: Kisfiam! ehogy akartam én bántani, ez csak egy szerep! Csupán eljátszottam, hogy haragszom Koppány vezérre! Ha rajtam múlik, dehogy bántottam volna! Jaj, ne haragudj rám ennyire!

Emlékszik a fiammal lezajlott jelenetre?

– Hogyne! Ugye milyen nagy hatása van a színháznak? Maga a varázslat!

– Kívülről nézve nagyon megerőltetőnek tűnik egy ilyen szabadtéri előadás végigéneklése.

– Rengeteg tanulást és gyakorlást kívánnak az efféle előadások, és olyan rugalmas, hajlékony hangot, amely képes ugyanannyit kifejezni, mint a gesztusok, amelyek a nagy távolság miatt nem nagyon láthatók. Persze az is rendkívül fontos, hogy az ember jó helyről énekeljen és jó technikával, különben egy életre tönkreteheti a hangját. Erre sajnos számos példát láttam, hallottam a kollégáim között is.

– A fizikai erőkifejtés nem vonja el a figyelmét ilyenkor a színészi munkáról?

– Dehogy vonja el! Ez a „fizikai erőkifejtés” a próbák folyamán átalakul színészi minőséggé és a figura sajátosságává. Rockoperát énekelni persze hangszalagot próbáló, nehéz feladat, de igen nagy öröm is.

– Ritkán mesél kolozsvári gyermekkoráról.

– Mert nincs olyan. Nem sokkal a születésem után eljöttünk Erdélyből, és csak 1964-ben mentem vissza látogatóba először, így tehát nincsenek emlékeim Kolozsvárról. A hatvanas évek elején Kolozsvár, a főtér a gyönyörű kirakataival sokkal elegánsabbnak, pazarabbnak tűnt, mint Tata, ahol éltünk.

– Mivel foglalkoztak a szülei?

– Édesapám testnevelő tiszt volt, édesanyám három műszakban dolgozott hosszú évtizedeken át, s közben a háztartás és a két gyerek gondját is viselte.

– Ő terelgette a színiakadémia felé?

– Dehogy! Azért lettem színésznő, mert nem tudtam, mi akarok lenni. Szerepeltem mindenfelé, verset mondtam, énekeltem, de a színészi pályáról fogalmam sem volt. Körmendi Géza tanárom javasolta, hogy próbáljam meg a színészetet. Megpróbáltam, sikerült.

– Ennyire váratlanul, majdnem véletlenszerűen történt?

– Igen. A bölcsészkarra is jelentkeztem, magyar szakra, hiszen nagyon szerettem az irodalmat. Ez ma sincs másképp, legfeljebb nem a katedrán, hanem a pódiumon szavalom a verseket. Talán nincs is nagy különbség a kétfajta munka között.

– Az ön nemzedékéből sokan úgy emlékeznek, hogy abban az időszakban, amikor a pályájukat kezdték, jóval pezsgőbb volt a művészeti élet Magyarországon, mint most. Akkor írtak például kritikákat.

– Bizony! Ma alig jelenik meg valami a sajtóban a színházi előadásokról, vagy ha mégis, két hónappal a premier után. Akkoriban, amikor én végeztem, természetes volt, hogy már napokkal a bemutató előtt megjelentek a beharangozó cikkek, a bemutató után pedig szinte másnap a kritikák. Ma a kritikustársadalom pontosan olyan megosztott, mint maga az ország. Vannak színészek, akikről írnak, vannak, akikről nem. Egyes színházak említésekor hozsannáznak, mások nem tudnak olyat produkálni, hogy azon ne fanyalognának. A sajtó sztárokat gyárt, ugyanakkor tizennyolc karátos színészek teljesítménye marad tökéletesen visszhangtalan. Nagyon rossznak tartom, hogy kevesen fárasztják magukat egy-egy alakítás részletes és a bántás szándéka nélküli elemzésével, pedig ez nagyon segítené a munkánkat. Mostanában egy színész annak is örülhet, ha a véleményformálóktól kap egyáltalán néhány jelzőt. A mai színházi élet – de a kritika is – rendezőközpontú, tehát a rendező személyiségén keresztül értékelnek minden produkciót, és ennek következtében háttérbe szorul a színészek teljesítménye.

– Szorongott valaha amiatt, hogy mit írnak majd a kritikusok?

– Soha. Azt gondolom, hogy annak, aki rendesen, tisztességesen felkészül, nincs miért szorongania, ráadásul én semelyik kritikus miatt sem játszanék másként, mint ahogyan azt jónak gondolom. Mire elkészül egy-egy előadás, annyi munka van mögötte, és többnyire annyira az enyém már a szerep, hogy azon csak a közönség változtathat.

– Ha nincs kritika, kinek a véleménye mérvadó?

– Csakis a közönségé. Jön, megnézi az előadást, tapsol, ott marad, nem megy el szünetben…

– Az egykori Nemzeti Színház Pesti Magyar Színházzá való átszervezését a társulat jó része – emlékszem, ön is – megalázó procedúraként élte meg. Rendeződött azóta a helyzet?

– Mit jelent az, hogy rendeződött? Azt, hogy élünk és játszhatunk?
Persze ez is nagy dolog manapság, de én ez alatt a közel négy év alatt sem tudtam feldolgozni a módot, ahogyan elbántak a társulattal.

– Kevesen emlékeznek már arra, hogy mi is történt csaknem négy évvel ezelőtt.

– Sajnálom, ha így van, mi annak idején minden lehetséges fórumon beszéltünk az ügyről. Mindenesetre hosszú folyamat vége volt az, ami 2000 augusztusában történt. Évtizedekig elégedetlenkedtek a Nemzetivel, ócsárolták az előadásait, becsmérelték a színészeit, negligálták a vezetőit, s aztán azt mondták: na, most nézd meg magad, méltó vagy ilyen állapotban a Nemzeti Színház új otthonára? Azt elfelejtették, hogy egy épület még egyetlen társulatot sem tett Nemzetivé, mint ahogy az azelőtti teátrum felrobbantása sem szüntette meg magát a társulatot. Az üzenet az volt, hogy húzd meg magad, és örülj, hogy nem kerülsz utcára. Csoda, hogy nem történt nagyobb tragédia. Azóta örökre elmentek néhányan, fájdalommal a szívükben. Nemrég volt a harmadik évfordulója, hogy Sinkovits Imre is itt hagyott bennünket.

– Érződik még a hiánya?

– Nagyon… Nincs kihez mérni magunkat.

– Egzisztenciálisan – úgy tűnik – mégiscsak túlélte a változást a színház.

– Hála istennek. Nagy társulat volt ez, sok embernek adott kenyeret, és ad ma is. Új tagok jöttek, tehetséges fiatalok kezdik itt a pályájukat, akik a színházunk színiakadémiájáról kerülnek ki. Remek, sikeres előadásaink vannak. De ez már egészen más színház.

– Rosszabbra számítottak a változás előtt?

– Nem tudom… Élni akartunk és dolgozni. Bíztunk a tehetségünkben és a vezetőinkben. Nem bánom, hogy több a zenés darab. A könnyed operett vagy a musical talán még sokrétűbb tehetséget kíván, mint a régi műsorrend, de én másban nőttem fel. Első osztályú emberektől tanultam a szolgálatot, és nem akarom elfelejteni Mészáros Ági baráti mellém állását, Básti Lajos végszavait és tekintetét, Rajz János biztatását, Egri István bizalmát vagy Sinkovits Imre szeretetét. A Nemzeti tagjának lenni rang volt, tartást adott, minőséget jelentett. Ha hullámvölgyben voltam is, mert kevesebbet játszottam, akkor is biztos hátországom volt. Vigyáznom kellett, hogy mit vállalok el a falain kívül. Egyszer, a hetvenes évek elején elvállaltam – anyagi megfontolásból persze – egy reklámforgatást. Valami szappant vagy kenceficét kellett népszerűsíteni. Behívattak a színház vezetői, és tudtomra adták, hogy az ilyen munka méltatlan egy nemzetis színészhez, akármilyen keveset keres is. Igazuk volt. Ennek a háttérnek köszönhetem, hogy tető alá hozhattam önálló estjeimet, hogy szavalhattam és terjeszthettem az igényes kultúrát.

– Érzelmileg változott meg azóta a színházhoz való viszonya?

– Igen, és nagyon fontos érzelmek azok, amelyek megváltoztak. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi új épület még csak a nevében Nemzeti Színház. Nem folytatója a százhatvanhat éves gyakorlatnak, amelyet mi a magunkénak éreztünk. Azzal, hogy nem az a társulat, vagy nem annak a társulatnak a magja folytatja a munkát, amelyik évtizedekig helytállt, dolgozott, úgy érzem, megszakadt a hagyomány. Azért, hogy ez ne így történjen, szólalt meg Sinkovits Imre, Sütő András, Sík Ferenc. De hiába szóltak, mert más volt a központi akarat. S hogy kisebb legyen a tiltakozás ereje, cselhez folyamodott. És most Jókai Anna verséből idézek:
„… és a művész? búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket, Ősi Anya,
zsoldospénznek sincsen szaga.”

– Hívták önöket játszani az új helyre?

– Néhányunkat igen.

– Létezik egy színészszakszervezet, amelynek ön is tagja. Mit tud ez tenni a tagjai érdekében?

– Néhány nagyon fontos dologban szeretnénk összefogást sürgetni, de nehéz, mert nem egységes a színésztársadalom sem. Mégis ahogy a politikusok sürgetnek valamiféle nemzeti minimumban való megegyezést, úgy kellene támogatnia a művészvilágnak a művész státus és a kamara létrehozását. Két életbe vágó dolog.

– Nincs színészkamara?

– Nincs, és nem is értem, hogy miért. Amikor meg akartuk alakítani, leállították valahonnan föntről, mondván, hogy ez nem jogos, és nem szakszerű. Ekkor soroltak be bennünket az iparkamarába.

– Nevetséges.
– A szakszervezet kizárólag érdekvédelemmel foglalkozik, nem pótolhatja a kamarát, amely erkölcsi, etikai döntéshozó testület. A kamarának kellene meghatároznia például, hogy ki dolgozhat hivatásos színészként. Vagy ha valaki már színész, mi a dolga, mi a kötelessége, mihez kell tartania magát.

– Van valamiféle közös akarat a színészkamara létrehozására?

– Állítólag, ha 1200 színész aláírja, hogy szeretné, akkor a szakminisztérium hajlandó lesz tárgyalni róla. Nagyon fontos lenne, hogy ne csak az anyagi, hanem a művészi érdekeinket is képviselje valaki, mert kétségbeejtően hígul a szakma. Ilyen-olyan iskolákból, valóságshow-kból jönnek emberek, színpadra léphetnek, és azontúl „színészként” dolgoznak. Most hallottam arról, hogy valamelyik szinkronstúdióban egy parkolóőr állt partnerként a kollégám mellett. Pedig a színészet olyan hivatás, amelyet csak felkészültséggel lehet gyakorolni, nem azért, mert szívesen kipróbálná valaki.

– Azt mondta, szinte véletlenül lett színész. Mikortól érzi úgy, hogy ez a hivatása?

– Amikor elvégeztem a főiskolát, azt mondtam magamnak, ha tíz év alatt nem leszek elismert színésznő, akkor abbahagyom. Harmincöt éve ennek. A hivatástudat a felelősségérzetet is növeli. Nem mindegy, mit adunk az embereknek.

– Versmondó estjei összeállításakor megvan a szabadsága ahhoz, hogy a saját ízlése szerint döntsön?

– Persze, hiszen egy-egy alkotást nyilvánvalóan azért választok ki, mert mondanivalóm van vele: mi az, amit a magam számára felfedeztem benne, és mi az, amit át akarok adni vele? Én másképp olvasom a verseket, a szövegeket, mint a „civilek”, könnyebben a szavak mögé látok. Nemrég kezdtünk el egy CD-sorozatot Erdélyi György kollégámmal és Szabó Kálmán rendezővel. Komoly feladat és tiszteletre méltó kezdeményezés az egyik szponzoráló önkormányzat részéről. A cél az, hogy az iskolás gyerekek színvonalas előadásban hallgassák meg azokat a műveket, amelyeket tanulnak. Hihetetlenül élvezem ezt a munkát.