Vegyes vágott

Levél a Csillagból (3.)
Hát megkaptam. Az engedélyt. Az interjúra, a levelekből való idézésre. Pár nap volt az egész. Ilyen is megesik Magyarországon. Szóval, az első levél. Már a boríték (kétszer akkora, mint az átlagos) feltűnő. A lapból kivágva és összetoldva: „Tisztelt Magyar Nemzet Magazin Szerkesztőség!” Alatta a nevem, a vezetéknevem csupa nagybetűvel írja, a T, mint egy kútágas gémje. Kétszer is megszólít, jobbra fönt egy oroszlán emberi koponyával, valahonnan kivágva. Alatta szintén kivágott betűkkel: Történelmet ír.
A kézírás megérne egy kisebb tanulmányt. Feltűnően nagy, girbegurba, de egyenesen álló betűk. A „k”, mint egy 2-es, az „a” gyakran „o” (mindkét magánhangzó lányosan kerek, telt), a „t”, mint egy áthúzott, hurkos „l”, de a szó végén a talpa, mint egy késpenge, úgy bök. Sok felszólító mód, sok szúrós felkiáltójel. A „g”-k, „p”-k alsó hurkai, szárai mélyek, az átlagnál kicsit nagyobb szexualitásról tanúskodók. A hosszú ékezetek döfnek, a nagy gonddal kimunkált aláírásban a „B” betű szára, mint egy lefelé fordított dzsida, még a keresztnév első betűje, az „L” is fullánkol. De hát milyen legyen egy többszörös gyilkos kézírása? Biztos, hogy sokat olvas, és az iskolában se aludt a nyelvtanórákon. Hibátlan a helyesírása. Írása azért egyenetlen, mert gyakran nyomtatott betűt használ a folyóírásban.
A szokásos tiszteletkör után az Alföldi zsiványok című cikksorozatom harmadik részéből idéz: „A többi gyütt magátú…Mintha csak ma történt volna.”
Tudom, hogy nem tart igényt a minősítésemre – folytatja –, de nagyon jól látja. Hogy mennyire? Hadd idézzem Küllős Imola: Betyárok könyve, Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1988. 212–213. oldalakról – röviden. (Itt alanyi ragozást kéne használni, de ne kicsinyeskedjünk.)
„Dobos Gábor álruhás csele az 1880-as években. Híres ember vót Dobos Gábor. Egyszer elment a gyapaji pusztára a zsidókhoz. Először levelet küldött a zsidóknak, hogy a jövő héten erre a napra 1000 Ft legyen nálad kíszpízbe. Majd érte megyek. El is ment… Dobos Gábor kigombolta a felső kabátját, körül vót revolverrel. Akkor azt mondta Svarcnak:
– Na, zsidó, itt van-i az összeg, amit kértem?
A revolvert kivette.
– Egyet ne szólj, egyet ne lépj, mert azonnal beléd eresztem a golyót!… (S így tovább!) Svarcnak azt mondta:
– Tedd bele magad a belső zsebembe, nehogy azt mondják, hogy én raboltam!”
Utána lapkivágás: Magyar Nemzet-dokumentum. Itt adom hozzá a magam borsát, írja.
Jó 120 évvel később, Bp., a Szent Gellért téren.
Párbeszéd: Sz. Z. honatya és B. D. vállalkozó között:
– Na, B., itt vannak a dokumentumok, amit kértem?
– Igen, képviselő úr, itt vannak a táskámban.
– Tedd be te magad a kocsimba, nehogy azt mondják, hogy én raboltam.
S így tovább. (Ez a kedvenc fordulata, mint Vonnegutnak az „így megy ez”.)
(Itt kihagyok egy részt.)
Szeretném, ha felkeresne engem! Örülök, hogy a Magyar Nemzet Magazin „Alföldi zsiványok” c. írásából megtudtam, miképpen vélekedik erről a témáról. Ezért jelen levelemhez csatoltan megküldöm Önnek a „betyárok csillagáról”, Rózsa Sándorról egy fotót. Rózsa Sándor a példaképem, akire mint tanáromra és mesteremre roppant büszke vagyok, hogy később – ha lehet – másokról emlékezzem meg. Addig pedig fogadja üdvözletemet a Csillagból!
Kelt Szeged, 2003. december végén, az új év küszöbén. Jó egészséget! (pirossal:) Szerencsés új évet! De igazán! A legmélyebb tisztelettel: B. L. (Mellé ragasztva egy kivágás egy oroszlánról.)
Melléklet: egy fénykép Rózsa Sándorról, s – elég szerénytelen módon – mellé fénymásolva egy kép a levél írójáról. („B. L., amikor még nem filozofált, csak lőtt” kísérőszöveggel.)

Marika
Szürke, mint az őszi hajnalok. Nála nem lehet korábban kelni. Kicsi, törékeny öregasszony, aki mint egy kapubálvány áll, és minden házunkba igyekvőt alaposan kikérdez.
Borsodi parasztlány volt, aki Pestre jött munkát keresni. Postáslány lett belőle. Azért nem írom, hogy kisasszony, mert semmi kisasszonyos nincs és soha nem is volt Marikában. Valamikor ő lehetett a házmester, de mire mi ideköltöztünk, már közös képviselő irányította a házat, s tömte meg a zsebeit állítólag.
Marika a tornacipőjében a legváratlanabb pillanatokban és helyeken bukkant fel a házban, miként egy nyughatatlan szellem. A kukák körül is szimatolt, nem lehetett csak úgy beletenni mindenfélét. A dobozok összehajtva a kuka mellé kerültek, mert az érték. Így volt a kidobni szánt ruhákkal is. Azt meg ő gyűjtötte. Az újságok, szórólapok katonás rendben álltak a márványlépcsők előtti pihenőpadon.
Mindenki kedvelte, de valamiért mégse szerették az emberek egyöntetűen, és ennek okai Marika macskái voltak. Leírhatatlan szaguk volt. Végül is a ház úgy döntött, hogy egyet megtarthat a kis, manószerű öregasszony. Ő Fricit, a környék kan macskáinak rémét választotta. Frigyes minden tavaszon megvívott a területéért, és ha a konyhaablakunk alá vizelt, még a harmadikon is rohantunk becsukni az ablakot.
Marikának állítólag volt egy vőlegénye, de a lakástalanság miatt elmaradt a menyegző. A férfi ötvenhatban disszidált. Marika összeomlott. Sokáig maga alatt volt.
Rengeteg formális beszélgetést folytattunk vele, de többször meg is leptem. Tavaszodván ott állt a kapuban, és én egy hirtelen ötlettől vezéreltetve az első csokor A.-nak vett ibolyát neki adtam.
Virágot a virágnak, mondtam.
Szólni se tudott a meglepetéstől.
Volt még egy kis magánbirodalma: az udvar, vagy ahogy ő nevezte, a kert. Egy igazán nagy hársfa, egy kisebb nem tudom, milyen, több kicsi akác, hat-nyolc bokor aranyeső, nefelejcs, pázsitviola, mit tudom én, mi. A kertben dolgozgatva találta meg a nyugalmát. Fricivel szemben még az itt fészkelő gerléket is szerette és etette.
Na ez a Marika tűnt el most a házból. Két napig eszméletlenül feküdt, míg valaki rátalált. Azt se tudom, mi a baja, és visszajön-e még. Én várom haza. Sejtem, hogy a kert pusztulása is közrejátszhatott a bajban: a szomszéd ház tűzfalát tatarozták, leigázva, letörve a bokrokat, fákat. Az állás egy talicska lapáttal, néhány zsák döglött malter még ma is ott van a meggyalázott kertben.
Mióta elment, a lift mellett egy felhívás van kiragasztva a közös képviselőtől, milyen trükkökkel jönnek be a házba a betörők. Hogyan jelölik meg fekete pöttyel, csillaggal, piros vonallal stb. (félezer éves módszerek) az éppen üresen álló lakást, hogyan ellenőrzik kéthetenként, míg el nem jön az akció ideje. Magam is elzavartam pár tipsztert. De annyit, mint Marika, nem fogok soha.

The Fool On The Hill
A bolonddal a dombon először az Ortega y Gasset Társaság szokásos összejövetelekor találkoztam. Épp kifizettem a taxist, amikor egy habzó szájú csávó ugrott a kocsihoz, és hörögve közölte, hogy húzzunk innét, mert a felesége mindjárt megszül a kocsiban. Kiléptem, én hülye, és még bocsánatot is kértem, amikor káromkodva elhajtottak mellettem. Fél nyolc volt, pontosan érkeztem.
Ám egyszer úgy hozta a sors, hogy nem a hónap utolsó, hanem első csütörtökjén tartottuk találkozónkat. Épp a taxist fizetem ki, amikor egy manus beüvölt az ablakon, hogy mindjárt megszül a felesége stb. Kipattantam a taxiból, mire ő beugrott a mögöttünk álló kocsi vezetője mellé. Úgy látszik, annak is vannak előnyei, ha valaki olyan benga nagy állat, mint én.
Nem bolond ez, be van lőve, gondoltam magamban. Ránéztem az órámra. De pontos.
Fél nyolc volt.

MyDoom
Mint minden netizán, mostanában avval kezdem a napot, hogy kiirtom az összes, gépemre érkező betörőt, vírust, férget. Soha nem ismert emberek, soha nem látott cégek küldenek drótpostát a címemre, pedig kevesen ismerik az igazit. Vagy a szerver ír, hogy nem sikerült az üzenetátadás, holott én semmilyen üzenetet nem küldtem az adott címre. Nesze neked 21. század!
Én valószínűleg a Magyar Könyvklubbon keresztül fertőződtem meg, de még ez se biztos. Biztos csak az, hogy ők is ártatlanul nyelték le ezt az állítólag ruszki férget. A dolog természetéből adódóan nagy a hálózatuk. Mennyivel jobb volt, amikor még én küldtem villámpostán a regényeket, vagy éppen ők a beírt szöveget. De ennek vége. Én meg csak ölöm-ölöm a „Balsorsom” elnevezésű betörőket sorba.