Vegyes vágott

<Két barát
Egyikük búcsúlevelet írt hozzám sértetten, irigykedve és rágalmazva. Válaszoltam neki (bár búcsúlevelekre nem szokás). A levél visszajött, mert véletlenül magamnak címeztem. Erről ennyit.
A másik barát nem hagyott el, csak meghalt. Regényfigurám volt a Királyáldozatban Geönczeöl néven kutyája, dr. Kutyurka Tódor társaságában. Könczöl Csabának hívták, filozófus volt, esszéista, kritikus, irodalomtörténész, fordító és szerkesztő. A bel-budai Bermuda-háromszög (Moszkva tér – Margit híd – Marczibányi tér) névadója és legjobb ismerője volt.
Ötvenhét évesen távozott el közülünk, de ez nem rajta múlott. Már előbb el akart menni. Kirúgták a Népszabótól, hatalomra jutott (főként SZDSZ-es) barátai a kisujjukat se mozdították érte, meg akart halni. Azt a nem túl eredeti ötletet választotta, hogy halálra issza magát. Pedig volt egy olyan korszaka is (elvonó után), amikor a legjobb antialkoholista-cikkeket írta a szakmában.
Könczöl pengeéles elméje végig működött. Gyógyszerekre ivott, főleg bicskanyitogató, vörösbornak nevezett iszonyatot, plusz a két doboz Szimfónia.
Egyszer csak leesett az ágyról. Ez máskor is megtörtént vele, de ezúttal a fél oldala lebénult. Nem így akarta, hogy félig… Ő egészen akart mindent, a halált is. Haragudott magára. Míg benn volt a stroke- (szélütés-) osztályon, édesanyja elaltatta a kutyáját.
Attól fogva követelőzőbb volt, mint egy kisgyerek. Aztán, hogy én átköltöztem Pestre, ritkábban találkoztunk. Mondjuk csak ki az igazat: úgyszólván soha. A telefon nem pótolja a beszélgetéseket. Aztán egyszer arra jártam, és tényleg be akartam menni hozzá. Karácsony és újév között volt ez. A lakás ki volt égve. Talán egy gyertya vagy egy leesett cigi… Az a sok kitűnő könyv. Szomorúan kotródtam odébb. Eszembe se jutott, hogy bennégett volna. Nem is történt így.
Viszont otthonba dugták, először az egyikbe, de mivel ott is rosszalkodott, egy másik elfekvőbe. Végül kiengedték. Régi barátnője előkerült (az elfekvőbe senkit sem engedtek be a testvérén kívül), de ezzel a Könczöllel már ő se bírt. Üvöltve követelte a rumot, amit azelőtt nem ivott. Marokszám szedte a gyógyszert, megágyazni a piának. Hajléktalanok jártak hozzá, csajok is. Össze is szedett egy hepatitis B-t. A barátnője, aki éveken át tartotta benne a lelket, egyre ritkábban látogatta.
Eltelt néhány nap, míg megtalálták. A kádban ült, holtan.
Végre sikerült neki.
A másik valahai barátom minden ellenkező előjellel szemben él. Csakhogy az ő sorsa már nem érdekel. Ahogy engem idézett búcsúlevelében: „Velem nem lehet kétszer barátkozni.”
Érettségi találkozó
Féltem elmenni. Féltem, hogy kiröhögnek, mivel a bálnára hasonlítok leginkább az emlősök közül. Egy barátomnak Marosvásárhelyen volt a hazatérő estje, a Magyar Művészeti Akadémián közgyűlés volt aznap: kifogásom lett volna bőven. Végül mégis elmentem. Jó, ha a fele osztály ott volt. Megszámláltuk halottainkat. Én egy kicsit rápirítottam a társaságra, mert az osztályból csak hárman jelentünk meg osztályfőnökünk, Dani Tivadar temetésén. (Ő volt Kierkegaard Vagy-vagyjának fordítója dánból.)
Nem bántam meg, hogy elmentem a találkozóra. Még mindig szeretem őket. Ráadásul kiderült, hogy két osztálytársnőm is csillagász: a Csillag börtönben dolgoznak, ahová interjút megyek majd készíteni Bene Lászlóval. Mindkét osztálytársnőm alezredes:
egyikük fogorvos, a másikuk személyzeti osztályvezető.

Hazafelé
Az állomáson megvettem egy brazil író könyvét, mert a keresztnevét összetévesztettem egy másik íróéval. Helyes kis könyv volt. Olyan közhelyes. Egy orvos például a halál tudatosításával dolgozott. Olyan egy vonatos könyv ez. „Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér.” Meg hasonlók. Meg sem említeném az egészet, de ez volt az első, irodalmi szándékkal fordított könyv, ahol leírva láttam ezt a szót: „kihangsúlyoz”. Mintha édesanyám vakarná a lábas alját villával. Brrr! A fordító Nagy Viktória. A könyv címe: Veronika meg akar halni.

Fészkes fene
Ne csak a halálról szóljon itt minden. A múltkorjában egy fiatal társasággal elmentem a Fészek Klubba péntek éjjel. Volt nekem ott telt házas estem, jártam én oda Páskándi Géza vagy Erdély Miklós (el akarta lopni a feleségem) vagy Boncz Géza társaságában. Jártam a Magyar Írók Egyesületének az üléseire. Mostanában a PEN Klub tartja itt összejöveteleit. Sakkoztam is ott, de volt olyan is, hogy le akartam tolni valakinek a pipát a torkán, egy színtelen színész tánc közben megütött, meg hasonlók. Amikor már csak zöldségesek jártak oda bennfenteskedni, akkor hagytam az egészet a francba.
Ami először föltűnt, hogy minden létező helyen fiatalok táncoltak, de még a kerthelyiségben is. A balekság jele: a kabátot beadni a ruhatárba, ráadásul egy százasért. Az egyik fiú elmondta, hogy gimnáziumi évei alatt a Tulipános Fanfant olvasták a pad alatt meg a Port. Hm. Néztem a csontkollekció csajokat, és eszembe jutott Marika, az önkéntes házmesterünk, aki huszonnyolc kiló, és most hizlalják benn az elfekvőben. Mit keresek én itt?, kérdeztem magam úgy éjjel kettő fele, és hazasuhantam.

Poeta non fit, sed nascitur
Honjaim, ne küldjetek nekem kéziratokat! Ha a börtönélményeitekről szólnak, akkor se! Ez nem irodalmi lap, én meg nem vagyok irodalmi szerkesztő. De van, hogy kivételt teszek. Ha ilyen tiszta esettel van dolgom, mint most. A kéziratot szegedi költő barátom, Veszelka Attila juttatta el hozzám. Jelent meg Veszelkától vers a lapunkban? Nem.
Azt tudni kell, hogy Veszelka nem csupán a legjobb költő Szegeden, de filozófus, pilóta, gitárművész és egy Jetski nevű gyönyörűséges szánhúzó kutya tulajdonosa is. Valamiből élni is kell: ő gyászbeszédeket mond. Fontos szolgáltatás ez, mert az elhaltak többsége nem volt igazi, templomba járó hívő (a kort ismerve, nem csoda), így aztán felekezetük papjai nem temetik el őket.
A múlt héten a Dugonics temetőben kellett elbúcsúztatnia egy holtat. Kezdés előtt a hideg miatt behúzódott a sírásók bungalójába. Az egyik vezető állású személy (vagy ezren voltak a keze alatt, ha a füvet kaszálta), aki tudott Veszelka irodalmi munkásságáról, nekiszegezte a kérdést:
Attila, hogyan lehet verseket kiadatni?
Nehezen, felelte a költő. De ha van pénzed, könnyen.
Ezzel a beszélgetés abbamaradt.
Később, mikor a szónok a gyászmenet élén haladt (előtte a sírásók, mögötte a koporsó a gyászmenettel), csak felhorgadt benne a kíváncsiság. Megkérdezte a gyászhuszárt:
Te Kálmán, talán verseket írsz?
Írok hát.
Aztán mikor írsz?
Mikor méregbe gurulok.
És mióta írsz verseket?
Három napja.
És hány versed van?
Három.
Hozd el őket, holnap is jövök.
Jó.
Attila alig bírt magával másnapig. Végre elérkezett az újabb temetés, és Ibolya Kálmán sárásó átnyújtotta verseit költőnknek. Ibolya Kálmán elmondta, hogy már művészneve is van.
Mi az?, kérdezte Attila.
Charlie. Charlie Ibolya Kálmán, mondta az ifjú gödörmélyítő.
Attilánknak minden erejére szükség volt, hogy megőrizze komolyságát. Imé a vers, betűhíven. A műben szereplő Szabolcs a temetőgondnok. Hadd szóljon az opus:

A Temető

Megtelt a város öreg temetője
a Gyevi.
Nemtudnak a halotak egymástól
elférni.
Kétszáz hosszú év ide Fér mindenki.
Szerszámját letéve örökre mindenki.
Az új halotaknak Szabolcs új hejet keres.
Most ot gyülnek Fejfák és Keresztek.
Mostanában egyre több a halot,
sírásóknak ekor jönnek a bajok.
De Szabolcsnak hiába mondjuk,
veszi a testet szakadatlanul.
Ötven év mulva nem lesz it Temető.
Kövér kalászt arat majd a Szántóvető.
Ekkor megy a plébánia csődbe,
nem lesz Három bolond ki dolgozon hejette.
Charlie Ibolya Kálmán