A németek a müezzin hívó hangjára ébrednek – írja a Financial Times annak kapcsán, hogy nemrégiben elkészült Berlin legnagyobb mecsetje, amely a hatóságok által engedélyezettnél tíz méterrel magasabbra sikeredett. A mozlim közösségek nyugat-európai terjedését leginkább a mecsetek számának növekedésével lehet lemérni, amely Németországban és Franciaországban ma már eléri az ezret, az Egyesült Királyságban pedig az ötszázat. Ezek nagy része azonban nem több egy valamely ház alagsorában lévő imaszobánál. Igazi, minaretekkel ellátott nagymecset csak mintegy tucat létezik.
Míg az 1950-es években alig éltek mozlimok Nyugat-Európában, ma számukat 12–16 millióra becsülik. Az iszlám vallás hívei a 1960-as évek elejétől kezdtek beáramlani Nyugat-Európába, amikor a gazdasági fellendülés idején a nyugat-európai országok többsége vendégmunkásokat kezdett el toborozni a mediterrán térségből, mindenekelőtt Törökországból, Tunéziából és Marokkóból. Az 1973-as olajárrobbanás után eme országok többsége felfüggesztette ugyan a toborzást, ennek ellenére a bevándorlás – részben a családegyesítések miatt – tovább folytatódott. A mozlim bevándorlók első hulláma kevés vallási érdeklődést mutatott, megelégedtek azzal, hogy keresetük megspórolt részét családjuknak hazaküldték. Amióta azonban az 1970-es évektől kezdve már családjukkal egyesítve letelepedtek, az iszlám – különösen a második generáció körében – újjászületett, és a mindennapi élet normájává vált. A mozlimok politikailag aktivizálódnak, és egyre inkább saját értékeik szerint, kollektív jogokkal rendelkező kisebbségként kívánnak élni.
Franciaországban például a fiatal mozlimoknak csak mintegy a fele illeszkedik be teljes egészében a társadalomba, a másik fele (körülbelül egymillió fiatal) elutasítja a francia identitást, és mozlimként határozza meg magát. A fejkendő viselése körüli legutóbbi viták is a mozlim identitás elismertetésére irányuló törekvést jelzik.
Ezt a csendes honfoglalásnak is tekinthető folyamatot a többségi lakosság egyre nagyobb aggodalommal szemléli, és bár a téma tabunak számít, valamilyen formában – például parlamenti választásokkor vagy a terrorizmus elleni harc kapcsán – egyre gyakrabban merül fel a médiákban. Maga az unió kormánya, az Európai Bizottság is megállapította egy 2002-ben készült és az Európai Tanácsnak, illetve az Európai Parlamentnek megküldött anyagában, hogy a migráció ma az ipari országok politikai vitáinak középpontjában van. Az unió 1996 és 2007 között összesen csaknem egymilliárd eurót szán a migráció kérdésére, ennek egyharmada a határok megerősítését, további húsz százaléka az önkéntes repatriálás célját szolgálja. Csakhogy a bizottság nem azzal foglalkozik, ami a többségi lakosságot leginkább izgatja. A fő probléma ugyanis nem az illegális bevándorlás megállítása, hanem a legálisan növekvő iszlám lakosság önálló identitással rendelkező kisebbségként való elismerése, illetve ennek a többségi lakosság általi elfogadása. E kérdéssel azonban sem az egyes országok, sem a most készülő európai alkotmány nem kíván szembenézni.
Visszafoglalás – A posztmodern és a posztstrukturalizmus + videó
