Az utolsó parancsnok

Bizonyára sok minden másképpen történik vala életemben, ha az „öreg Krúdy” beváltja ama gyakran hangoztatott fenyegetését, hogy kalodába zárat, mint ahogy az 1848–49-i öreg honvédeknek is megígérte ugyanezt. A honvédeknek parancsnokuk volt az „öreg Krúdy”, és parancsolt is hébe-hóban, ha a szakadatlan káromkodást abbahagyta darab időre. (…)
Én katonás nevelés szempontjából tartózkodtam akkoriban a nagyatyám oldalán abban a Soroksári úti házban, amelynek az 1848–49-i Honvédek Menháza volt a hivatalos címe. Szüleim ugyanis úgy gondolkoztak, hogy ha az öregúr, mármint nagyatyám: ráncba tud szedni nyolcvan-, kilencven- meg százesztendős hadfiakat, akik mindig azzal dicsekedtek, hány csatában hány ellenséget vágtak le: – majd csak megbirkózik az öregúr az én betyároskodó erkölcseimmel is. És az öregúr valóban többször ígérte unokájának, hogy elevenen megnyúzza.
Negyven öreg honvéd volt akkoriban a „létszám”, amelyről reggelenkint jelentést tett a segédtiszt a parancsnoknak.
Ezt a segédtisztet Muraközi Ádámnak hívták, hadnagyságig vitte a szabadságharcban, de legalábbis annyi katonai tudománya volt, mint egy osztrák generálisnak – mondogatta nagyatyám, mert (szerinte) mindent Muraközi Ádám, az adjutáns intézett el a Soroksári úton. (…)
Muraközi katonás rendet tartott a menházban, azt sajnálta legjobban, hogy a honvédelmi miniszter, Fejérváry Géza sehogy se akart beleegyezni, hogy az öreg honvédek oldalfegyvert is viselhessenek. „Amúgy is eleget verekednek a botjaikkal a ferencvárosi lakodalmakon és búcsúkon” – írta a miniszter a honvédek kérvényére –, már többször kellemetlensége volt emiatt, amikor a pesti policáj kénytelen volt egyenruhás honvédeket az őrszobára kísérni.
Egyszer Fejérváry Géza megsokallta az öreg honvédek nevében benyújtott kérvényeket. Muraközi segédtiszt a legénység teljes létszámával, azaz negyven öreg honvéd aláírásával ugyanis azt kérelmezte, hogy a fegyelem fenntartása végett engedjék meg a menházban a régi katonai botbüntetést vagy pedig a még régibb kalodarendszer bevezetését – különben az atyaúristen se bír el a mind szilajabbá váló honvédekkel. (…)
Bevallom, hogy Muraközi urat személyesen nem volt szerencsém megismerhetni, bár hosszabb időt töltöttem nagyatyám környezetében, amikor az 1848–49-i öreg honvédeket nevelgette a Soroksári úton. Hol volt Muraközi, a mindenható, mindentudó segédtiszt ezen idő alatt? Nagyatyám sohasem beszélt erről, csak olykor fellobbant:
Vasra veretem Muraközit – kiabált ismét egy őszi napon, amikor Fejérváry Gézától jött meg elborult arccal. – Énnekem panaszolta Muraközit s viselt dolgait. Újabb kérvényt írt a miniszternek az a pernahajder segédtiszt. Most meg a honvédek kosztja ellen panaszkodott. Azt mondja, hogy a katonai szakácsok nem tudnak kedvükre főzni az öreg honvédeknek, asszonyszemélyeket kell a konyhán alkalmazni, akik mindenben eltalálják a honvédek gusztusát. A miniszter azt üzente, hogy nem bánja a szakácsnőket, de csak olyanokat lehet alkalmazni, akik már az 1848–49-i táborozásoknál is kitüntették magukat. Hát most megrakhatnám vénasszonyokkal a laktanyát, ha kedvem volna hozzá! Akasztófára való Muraközi! (…)
A legnagyobb bajt akkor csinálta ez a minden lében kanál Muraközi, amikor a honvédek dohányát tette panasz tárgyává Fejérváry Gézánál. Hosszú tanulmányt írt a miniszterhez arról, miszerint a mostani dohány megrövidíti a nagy idők tanúinak életét. A nemzet ugyanis széles Magyarországból minden szivarvéget a Soroksári úti öreg honvédek részére gyűjtött, a szivarcsücsköt, amelyet szerkezettel, késsel vagy foggal a szivar rágyújtása előtt eltávolítottak: szokás, sőt utóbb hazafias kötelesség volt az öreg honvédek részére félrerakni, összegyűjteni és karácsonyi ajándékképpen elküldeni. Muraközi, ez a békétlenkedő elaborátumában azt magyarázta Fejérváry Gézának, hogy a szivarvég egészségtelen, részint a benne rejtőző nikotin miatt, részben pedig az enyv miatt, amelyet a szivarragasztáshoz használnak.
– Csak azt tudnám, honnan vette ezt a fertelmes klapanciát Muraközi – kiáltott a nagyapám, amikor a miniszter azt a tanácsot írta a kérvény hátára, hogy az öreg honvédek főzzék ki üstben a szivarvégekből az enyvtartalmat, aztán dohányvágó szerkezetet utalványozott a Honvéd Menháznak. De a rejtelmes Muraközi, az örök lázadó tovább szította a tüzet. Most azt találta ki, hogy a menház legényei között sok az álhonvéd, aki sohase látta a csatákat, nem szagolta a szabadság puskaporát, elbújt a nagy időkben, és most jogosulatlanul viseli a barna, piros zsinóros atillát, valamint a bojtos kék sapkát. Rendelje el tehát a miniszter, hogy levizsgáztassák az öreg honvédeket a katonai tudományokból, az egzecírozásból, a fegyverforgatásból, mert maholnap minden öreg emberből, kasza-kapa kerülőből 1848–49-i honvéd lesz, ami nagyon sértő azokra az igazi honvédekre, akik valóban végigküzdötték a szabadság hadjáratát. Így aztán nem csodálható, hogy a közös hadsereg tisztjei nem mindig szalutálnak az öreg honvédeknek, annyiba veszik őket, mint a fináncokat.
– Igazolni kell a honvédeket – indítványozta az elégedetlen Muraközi –, mert maholnap több lesz az áruló közöttünk, mint a valódi oroszlán. Ferenc József kémjeivel, az osztrák spionokkal, a muszkavezetőkkel együtt tovább nem szolgálunk!
Fejérváry most már komolyan megharagudott. Sürgősen hívatta a nagyapámat.
– Hány honvédje van még, parancsnok úr?
– Jelenleg csak húsz – felelt a parancsnok –, de ha az orosz nátha tovább tart, jövőre legfeljebb csak a fele marad meg a létszámnak.
– No hát ennyi embernek nem kell külön segédtisztet tartani. Penzióba küldeném a segédtisztjét, parancsnok úr.
– Bizony magam is azt gondolom, hogy elég volt már a katonáskodásból – mond a nagyapám, és nyomban átadta a miniszternek a parancsnokságról való lemondását.
Így aztán sohase derült ki, hogy voltaképpen ki is volt az a rejtélyes Muraközi, aki késő vénségére sem fért a bőrében. A parancsnok és segédtisztje nélkül maradt öreg honvédeknek azután valóban egy asszonyság lett a gondozója, ápolója, szakácsnője. Ugyanaz az asszonyság, aki már Branyiszkónál is megmutatta, hogy tudja a honvédek gusztusát.
(1928)