A NATO kérésére az év elején a szövetség gyorsreagálású erőinek kötelékében különleges, azonnal mozgósítható egységet alakítottak ki a szolnoki Bercsényi László felderítő zászlóalj katonáiból. A hivatásosok közlései szerint az alakulat felszerelése a kor színvonalán áll, amely megteremti a kötelék „technikai felsőbbrendűségét” bármely lehetséges ellenféllel szemben. Az egység – elvileg – öt napon belül kész arra, hogy bármely NATO-akcióban részt vegyen. Az alakulat tagjai szerint ugyanakkor valójában kirakatcsapatot hoztak létre, olyan golyóálló sisakokkal, amelyek nem illeszthetők az amerikai éjjellátó készülékhez és olyan ruhákkal, amelyek nagy részét lakat alatt tartják. A NATO-reagálóerő (NRF) tagjai azért is elkeseredtek, mert az új feladat miatt nem vehetnek részt az iraki misszióban, miközben szerintük olyanok is szolgálnak Hillában, akik hat-hét hónapja katonák, és nem teljesítettek igazán jól a gyakorlatokon.
Katonai értelemben a külszolgálat során az éles helyzetekben szerzett tapasztalatokból profitálhatnak leginkább a honvédek, ezért egyes vélemények szerint kérdéses gyakorlat olyanokat kiküldeni ilyen misszióra, akik e tapasztalatokat a későbbiekben felhasználni nem tudják.
Pedig a szolnokiak a Magyar Honvédség legkeményebb katonái. Kiképzésük példás, szakmai tudásuk nemzetközi szinten is elsőrangú.
– Semmi más szabály nincs, csak az, hogy győzzél! – kiáltja Lázár Tibor zászlós, a felderítők ejtőernyős- és közelharcoktatója a felkészítő edzésen az egység tornatermében. Egy vonalban állnak a katonák, mígnem két ököllel ütlegelni kezdenek egy liszteszsák méretű medicinlabdát. Harci kiáltások nyelik el a bőrgolyók tompa puffanásait. A bemelegítés után páros gyakorlatok következnek, az ütések kivédése egyben földre terítő mozdulat a végső ártalmatlanítás előtt, amikor az ellenfél már mozdulni sem tud a végtagokat megbénító kulcsfogásban. Az oktató, Lázár Tibor hivatásos tiszthelyettesként kezdte, míg felküzdötte magát a ranglétrán, és a legendás Furkó Kálmán egyik utódja lett Szolnokon. Az Egyesült Államokban végezte el az ejtőernyősök úgynevezett „Hahó-Halló” tréningjét, amely a Magyarországon szokásos 4000 méter magasság helyett már 8000 méteres ugrásokkal folyik. Ezt a közeljövőben meg kell tanulnia mostani tanítványainak is. A kiképzés lényege, hogy tökéletes manőverezéssel kell megérkezni akkor is, ha valaki nagyon magasan vagy ha egész alacsonyan nyitja az ernyőt. A legjobbakkal is előfordulhatnak gondok a levegőben, és ilyenkor másodpercek alatt dönteni kell. Lázár Tiborral például megesett, hogy ugrása után az egyik zsinór összehurkolódott, és le kellett dobnia a főernyőt, a mentőernyővel viszont teljesen bizonytalan a több ezer méteres repülés.
– Ilyenkor az ember elgondolkodik a helyéről a világban, lepereg szinte az egész élete, de amikor földet ér, már újra úgy érzi, hogy folytatni kell – meséli az oktató, majd ismét a tanítványai közé lép, hogy begyakoroltasson egy mozdulatot. Tanmesét ad elő a felderítőknek egy különleges szolgálatot teljesítő rendőrről és a „halott ember tíz másodpercéről”. A kommandóst a történet szerint egy akció közben az agyonlőtt terrorista még combon szúrta egy tőrrel. A vegetatív idegrendszer ugyanis a halál bekövetkezte után még másodpercekig működik, így a halottnak vélt ellenfélnek is lehet egy utolsó mozdulata, amellyel meghiúsíthat mindent.
– A katonáknak meg kell tanítani, hogy állandóan nézzenek körül, és figyeljék a helyszín minden szegletét, mert a stressz az ilyen helyzetekben sajnos drasztikusan csökkenti a koncentrációt – elemzi Lázár Tibor a gyakorlatot. Éles helyzetben a felére csökkenhet a teljesítmény, és ez legfeljebb ötven százalék esélyt ad a túlélésre egy tűzpárbajban. Ezt az arányt valahogy javítani kell, de a kiképző szerint ehhez legalább öt év gyakorlat szükséges.
Az NRF ötvenfős különleges egységének tagjait épp ezért jelölték ki a szolnoki katonák közül: ők hat-hét éve szolgálnak együtt a magyar hadseregnél. A felderítők többsége azonban nem érzi kitüntetésnek a kiválasztást.
– Ez a különleges egység egyik ismétlődő gyakorlata – viccelődik az NRF egyik felderítője. Kollektív mosdótakarítás folyik, sürögnek a vécékefék a katonák szálláshelyén.
A plafonról méternyi szélességben hullik a vakolat a zuhanyzó előterében, de azért vidámnak tűnik a munka. A katonák arcán beletörődő mosoly. Összeszokott a csapat, a felderítők szinte mindent tudnak már egymásról. Többségük évek óta szolgál szerződésesként – ez nem mindennapos a Magyar Honvédségnél. Az alakulatok nagy részénél ugyanis óriási a fluktuáció, a szerződést kötő katonák többsége legfeljebb egy évre ölti magára az angyalbőrt, azután odébbáll. Az a katona, aki nem kerül misszióba, legfeljebb bruttó 100–130 ezer forintot keres, miközben kiteszi magát a társadalom ítéletének. A szolnokiak állítása szerint megbecsülésük ma már egyre kisebb az emberek szemében, sokan ingyenélőknek tartják őket, amióta elindult a módszeres leépítés. A kormány a tervek szerint a jövő év nyarán eltörli a hadkötelezettséget, és takarító, őrző-védő személyzetet bérel, de addig a szerződésesek élete nem sokban különbözik a sorkatonákétól.
– Mi mások vagyunk, mint a régi sorozott hadsereg, mert hiszünk abban, amit csinálunk, különben már itt hagytuk volna az egészet – panaszolja az egyik őrmester. A tiszt szerint az NRF egy kirakatcsapat, és a tagoknak csak látszólagos, esetleges esélyt nyújt egy igazi feladatra. Mint mondja, vannak az egységben olyanok, akik már tíz éve szolgálnak a hadseregnél, de mindössze egyszer kerülhettek külszolgálatra, miközben más helyőrségekből akár féléves tapasztalattal is misszióba küldenek embereket. A felderítők többsége 1996 óta együtt él a laktanyában, de most Irakba sem mehetnek, mert állítólag a NATO-nak van rájuk szüksége. Az iraki misszióba ugyanakkor szerintük a pályáztatási rendszerrel olyanok is bejutottak, akik nem érdemelték ki a külszolgálatot.
Lázár Tibor is szomorúnak tarja, hogy a felderítők keveset mehetnek külföldre. A zászlós szerint sem az a lényeg, hogy egy különleges egységet alakítsanak ki, amelyet mutogatni lehet a sajtónak, mert az évek óta kommandós feladatokra készülő harcosok azért dolgoznak, hogy bizonyíthassanak. Egy régóta együtt készülő „szupercsapat” tagjait ráadásul alegységi kötelékben lehet mozgatni, és olyan összetartás alakulhat ki köztük külön felkészítés nélkül, amelyet nem lehet elérni egy néhány hónapos gyakorlattal. Az iraki kontingens toborzásakor bevezetett pályázati rendszerrel a tiszt szerint is súlyos gondok vannak. Húsz különböző helyről, pályázat útján összeverbuvált, részben tapasztalatlan tagokkal ugyanis még az a legfontosabb alapelv sem teljesül, hogy a parancsnok személyesen ismerje a beosztottjait. Egy igazi vezetőnek tudnia kell, hogy katonájának mi az erőssége vagy a gyengéje, illetve azt is, vannak-e családi gondjai, és ezeket megfelelően feldolgozta-e magában.
Matyuc Péter, a Honvédelmi Minisztérium kommunikációs főigazgatója szerint is az lenne az ideális, ha már az „összekovácsoló” gyakorlatokon az együtt szolgáló, egymást ismerő katonák együttműködő egységeit készíthetnék fel. A szaktárca ezért azt tervezi, hogy a jövőben a gyakorlatokra ötfős alegységeket hoznak létre, amelyeket együtt mozgathatnak majd. Mivel ez a Magyar Honvédségen belül egyelőre nem működik, az iraki kontingens kiválogatása során a kiemelt helyőrségekből szemeltek ki katonákat, és gondoltak arra is, hogy a NATO által kijelölt alegységekből, a kaposvári logisztikai ezredből, illetve az egri felderítő zászlóaljból kerüljenek ki az iraki misszió tagjai.
A szolnokiak azonban úgy tudják, hogy a válogatás hiányosságai gondokat okoztak az iraki misszióban. A kontingens képzettebb tagjai első tapasztalataik alapján tartottak attól, hogy egy társuk véletlenül kárt okoz bennük, hiszen nemegyszer előfordultak baklövések az iraki táborban. Az egyik katona állítása szerint a szállítók között van olyan hölgy, aki a szolgálat teljesítése közben elhagyta a tárat a fegyveréből, és előfordult úgynevezett „vétlen lövés” is az egyik páncélozott csapatszállító járműben, ami életveszélyes sérüléseket is okozhatott volna a társakban.
Helyi információk szerint számos gond volt a kontingenssel kiszállított UAZ típusú gépjárművekkel is. Annak ellenére, hogy egyenként több mint egymilliót költöttek ezekre az autókra, kettő már a megérkezés után elromlott, sok pedig a járőrözés alkalmával robbant le.
A tisztek körében terjedő történetek szerint a szállítóalakulat első egységének egyes tagjai évek óta nem használtak fegyvert, mert raktárosként vagy sofőrként szolgáltak, és nem volt rá szükségük. Ezeknek az embereknek olyan gyatrán sikerült néhány lövészetük, hogy meg kellett volna ismételniük a lőgyakorlatot, de a kísérő tiszt kijelentette: erre semmi szükség, majd kint megtanulnak lőni, vagy folyamatos tüzelés közben korrigálják a célt.
Amikor egy húszéves apró termetű „egri leányka” a televízióban arról nyilatkozott, hogy toronylövész lesz az iraki misszióban, a szolnoki felderítők közül sokan már kínjukban nevettek. A karate-világbajnok taggal is rendelkező felderítőket megdöbbentette, hogy az iraki misszió fizikai felkészítésekor a futást ki lehetett váltani szobabiciklizéssel vagy gyaloglással.
Matyuc Péter elismerte, hogy előfordult vétlen lövés az iraki misszióban, de szerinte ez minden magyar katonával megeshet, hiszen a honvédség alkalmazottai nincsenek felkészülve arra, hogy állandóan töltött fegyverrel közlekedjenek. Ezt ugyanis nem teszi lehetővé a törvényi szabályozás, a magyar katona csak az őrszolgálatban és a kiképzések alatt használhatja a fegyverét. A szóvivő cáfolta, hogy vétlen lövés páncéljárműben is előfordult volna, szerinte ez azok közé a legendák közé tartozik, amelyeket az itthon maradtak terjesztenek. Matyuc Péter szerint a lövészeteken is mindenki megfelelően teljesített, annak ellenére, hogy 17 helyről választották ki kontingens tagjait.
– A járművekkel valóban akadtak gondok, de ezek nem lerobbantak, hanem lelassultak a beépített légkondicionáló berendezésektől, amelyeket később ki is szereltek ezekből – állította a főigazgató.
A szóvivő ugyanakkor megerősítette, hogy hat-hét hónapja szolgáló katonák is kijuthattak Irakba. Tájékoztatása szerint a válogatás kezdetén azt vették figyelembe, hogy minden katonai feladatra legyenek alkalmas kontingenstagok az iraki misszióban, ezért az alapfeltétel nem mindig az volt, hogy mennyi ideje szolgál egy személy a honvédség kötelékében, hanem a törzstudás.
A kiválasztáskor arra is tekintettel kellett lenni – állította a szóvivő –, hogy egy katona külszolgálata esetén egy másik társa tartalékban készül a feladatára, egynek pedig helyettesítenie kell őt az itthoni helyőrségben. Ennek megfelelően minden katona külföldre küldése egyszerre három személy foglalkoztatását jelenti, és ez limitálja azok számát, akik részt vehetnek a külszolgálaton.
Nem csak az iraki kontingens kiképzési körülményeivel és felszerelésével adódnak azonban gondok.
Rajz Attila kiképzési részlegvezetőtől, aki a szolnoki elitcsapatot víz alatti feladatok teljesítésére képezi ki, megtudom, hogy a felderítők búváreszközeinek egy részét sportfelszereléssel kell helyettesíteni, hiányzik az álcázáshoz elengedhetetlen újralégző felszerelés a palackokról, amelyeken nem lehet levédeni még a nyomásszabályozót sem, ami harci körülmények között igencsak veszélyes lehet. Egyelőre nem szerezték be a víz alatti kommunikációhoz szükséges eszközöket sem.
Katonákkal beszélgetve kiderült, a szárazföldi harc támogatására szolgáló eszközök is hagynak kívánnivalót maguk után. A szaktárca darabonként félmillió forintot költött arra az ötven svéd álcaruhára, amelyekben a katonák leginkább egy kertkapu mentén zöldellő dísztujára hasonlítanak, de ezeket nem a különleges egységek feladataira tervezték, hanem mesterlövész-feladatokra, hiszen a katonák szerint a „csúszó-mászó” gyakorlatokon akadályozza a mozgást, sivatagi körülmények között pedig legfeljebb egy kisebb oázist „alakíthat” bennük a támadásoknak kiszolgáltatott légió.
Az NRF kapott golyóálló kevlársisakokat is, de ezeket három különböző országban gyártották, és nem illeszthetők az amerikai éjjellátó készülékekhez. A háromszáz katonának vásároltak kétezer bakancsot, de a szolnokiak állítják, hogy a ruhák nagy részét lakat alatt tartják, és nem használhatók a gyakorlatokon.
– Végre megszűnhetne az a szovjet időkből örökölt szemlélet, hogy mi vagyunk a tábornokokért és a minisztériumi vezetőkért, egyszer már komolyan tehetnének valamit ők is értünk – mutat a télen-nyáron hordott, barnára bokszolt, régi bakancsára az egyik különleges felderítő. A különleges század felszerelése hivatalos adatok szerint összesen mintegy hárommilliárd forintba kerül.
Kérdésünkre Matyuc Péter nem tartotta valószínűnek, hogy az NRF-egység felszerelésével komoly problémák lennének. Szerinte korszerű, egymással kompatibilis eszközöket kaptak a felderítők, legfeljebb kisebb módosításokra lehet szükség. A szóvivő ígéretet tett arra, hogy utánanéznek az esetleges hiányosságoknak, és lehetőség szerint minden gondot megoldanak majd. Remélhetőleg ez nem azt takarja, amiről időközben értesültünk: a szolnoki katonáknál már érdeklődött a Katonai Biztonsági Hivatal és a helyi parancsnokság, hogy miről tájékoztatták a sajtót.
origo.hu
Fél nap után találtak csak rá az 51-es úton, Sükösd közelében történt halálos baleset áldozatára
