Háborús kenyerek

Hárman indultunk el aznap felderítő portyára a haditudósító-századból valahol Lengyelországban. Három újságíró: Kárász József, Nagy Kázmér és jómagam. Amikor este visszaértünk támaszpontunkra, kézfogással ígértük egymásnak, hogy a történtekről nem beszélünk. De én most elmondhatom, mivel már csak egyedül élek közülük. Hogy is történt az a nem mindennapi eset? Kaland volt-e vagy fegyelemsértés, amelynek súlyos következményei lehettek volna?
Ha fényképen látná valaki azt a tájat, talán első ránézésre még szépnek is tartaná: távol fasor, kis lankák, amelyek ölelésében akár patak is elképzelhető. Alacsonyan lógó felhők szállnak fölöttünk. A folyó mögöttünk kanyarog, viszi a hátán a holtakat, a nagyvárosból csak az üszkös falak maradtak, koromszag és füst és semmi. Mi meg megyünk szótlanul a kísérteties tájban, minden kanyar mögött ellenségtől tartva. Akkor már bántam, hogy elindultunk, semmi értelme ennek a felderítésnek, amely tulajdonképpen nem is tartozik a feladatkörünkbe.
A füstölgő Varsótól félórányira gépkocsivezetőnk hirtelen fékezett. Új telepítésű német tábori benzinkutat vett észre a közelben. A magyar haditudósítók minden kútnál tankolhattak, kihasználtuk hát a nem várt alkalmat.
Három nappal azelőtt még nem volt ott a benzintöltő. A német hadvezetés utánpótlást küldött a frontnak erre a szakaszára. A hevenyészetten felállított kis irodánál előbukkanó német őrmester barátsággal fogadott bennünket, mindhármunkat megölelgetett. Elmondta, hogy a német légierő egységei is megérkeztek, és hogy ellátmányt vételezhetünk három kilométernyire onnan. Érdeklődött: minket mikor vetnek be? Vadászok vagyunk vagy nehézbombázók?
A félreértése onnan eredt, hogy a magyar haditudósítók jelvénye lobogó fáklya volt két kitárt szárny között. Ez a szárny tévesztette meg az őrmestert.
„Nehézbombázók vagyunk, persze, éjszaka bevetésre indulunk, csak a parancsra várunk!” – válaszolta Kárász tiszta németséggel, mert hosszú ideig Berlinben volt magyar laptudósító, jól ismerte a nyelvet.
„És hányan vannak?” – kérdezte kíváncsian az őrmester, mert segíteni akart nekünk a vételezésben. „Hetvenhatan!” – sietett a segítségére Nagy Kázmér, aki nem tudom, honnan vette ezt a számot. Én máig sem tudom, hogy hány ember van egy nehézbombázó-repülőszázadban vagy egy -rajban. Az őrmester a szám hallatára összehunyorította a szemét, de nem szólt. Talán csodálkozott valamin.
Amikor befutott három német járőrkocsi, elbúcsúzott tőlünk, még egyszer megmutatta az irányt, s a lelkünkre kötötte, hogy Stefant keressük, ő nagyon rendes ember. Mindent megtesz majd értünk. Valóban, Stefan szőke német szakaszvezető máris írta a papírokat, hetvenhat személyre, igen, magyar Fliegerek, nehézbombázók, menjünk csak ahhoz a közeli épülethez, ott mindent megkapunk. „Szerencsés bombázást!”
Odaálltunk a melléképület elé, jött is egy altiszt, ő is megveregette a vállunkat: jó, hogy jöttünk, meg kell mutatnunk az öklünket az ellenségnek – mondta, és felmutatta ványadt öklét.
Kaptunk cigarettát, csokoládét, s amikor el akartunk indulni, jött targoncát tolva egy újabb német katona. „Itt ne hagyják már a kenyeret! – kiáltotta. – Még friss. Éjszakai sütés!”
„A kenyeret? – kapott a fejéhez Kárász. – Dehogyis! Csak hát…”
Erre, akár a mesében, bekanyarodik az úton egy ökrös szekér. Magyar hadastyán ballag az ökrök mellett. Nagy Kázmér int neki, mire megáll. „Honnan hová, öregem?” Az öreg esetlenül tiszteleg, s elmondja, hogy a közelben magyar munkaszolgálatosok dolgoznak, zsidók, hozzájuk van beosztva. „Hordom a sok motyót utánuk.” „Hát akkor vigye oda ezt a hetvenhat kenyeret is, öregem, és mondja meg nekik, hogy az angyalok küldték otthonról!” Az öreg a szekérderékba rakta a kenyereket, mi meg gyorsan kereket oldottunk. Nehogy rájöjjenek az átverésre a németek! De rájöttek. A magyarok is. Ki küldte a zsidó munkaszolgálatosoknak a kenyeret? Keresték a tetteseket. Kihallgatták az öreg Ignác bácsit, ő azt mondta: angyalok jöttek és röpködtek fölötte. Azok pakolták meg kenyérrel a szekerét. Az őt faggató tiszt meg azt mondta: hülye az öreg! Pedig nem volt hülye. Hős volt!
Lehet, hogy egyszer majd találkozom vele a túlvilágon, ahol az ökreit terelgeti a felhők között… Akkor kezet fogok vele.