Mintha nem is Kairóban járnánk: csodálatos délszaki parkok, magnólialigetek, ragyogó utcák keresztezik az egyiptomi főváros európai negyedét. Ám csakhamar kijózanítanak a föl-alá masírozó rendőrszakaszok, a diplomatacsemeték exkluzív iskoláit vigyázó, könnyűfegyverzetű katonaság – a külföldiek lakókörzetét fokozott figyelemmel óvják a hatóságok. Kairónak mégis talán ez az egyetlen kerülete, amelyben ideig-óráig azt az álmot dédelgethetik az idegenből ideszakadt polgárok, hogy távol Afrikától s nem az arab világ szívében élnek. Bundics-Abdallah Erzsébet sem véletlenül települt ide.
Megsárgult újságkivágásokat, szemtelen karikatúrákat lapozgatunk a magyar származású festőnő otthonában, vad színek, kavargó alakok, keleti tájak és emberek olajképei borítják be az elegáns lakást. Bundics Erzsébet szemernyi németes akcentussal, de tisztán, választékosan beszél, pedig gyerekkora óta nem töltött huzamosabb időt szülőhazájában.
Tom Jones kitartóan énekel a háttérben.
– A háború vége előtt, mielőtt bejöttek volna az oroszok, elhagytuk Magyarországot, és Ausztriába menekültünk – emlékezik a festőnő. – Nem volt abban semmi tudatosság vagy eltökéltség, hogy többé nem mentünk haza, egyszerűen így alakult. Édesapám csak 1947-ben csatlakozott hozzánk, mert orosz hadifogságba került; de szabadulása után soha nem épült fel betegségéből. Mivel családunkban a képzőművészetnek hagyománya volt, amint lehetett, beiratkoztam a bécsi akadémiára az ötvenes–hatvanas évek fordulóján. Itt ismertem meg azt az egyiptomi férfit is, akivel hamarosan összeházasodtunk. Ő Svájcban élt, mert Nasszer miatt el kellett hagynia hazáját.
– Miért kellett a férjének elmenekülnie Egyiptomból?
– Apósom vagyonos földbirtokos, szenátor és arisztokrata volt, mindez elég okot adott arra, hogy üldözzék, feketelistára tegyék családját. Amikor amnesztiát kaptak, én is velük mentem. Engem kizárólag a szerelem hozott Egyiptomba – 1970-ben végleg letelepedtünk.
A festőnő itt mély lélegzetet vesz, pillanatra eltöpreng, és azt mondja, neki valójában három hazája van. Ausztriát az ott eltöltött fiatalsága miatt szereti. Egyiptomot a férje miatt. És ott van persze Magyarország. Néha nem is tudja, hova tartozik; de magyar gyökerei erősek. Egyszer hazai muzsikát hallgatott – meséli Erzsébet aszszony –, amikor férje hazaérkezett. Megállt az ajtóban, hosszan fülelt, majd így szólt: „A te nótáid sosem lesznek az enyémek, sem az én nótáim a tieid.” S bár szép, harmonikus volt a házasságuk, ez a megállapítás mindvégig igaz maradt.
A vesztes Közép-Európából nyugatra. Nyugatról délre, Afrikába, a harmadik világba. Keresztény kultúrából az iszlám sűrűjébe. Bundics-Abdallah Erzsébetnek jó néhány merész ugrást kellett vállalnia, hogy otthonra leljen Kairóban.
– Hogyan élte túl a váltásokat?
– Eleinte alig értettem valamit abból, ami körülvett. De ezzel így volt a férjem is, aki 15 év emigrációt töltött Európában, s igen nehéz volt visszailleszkednie az egyiptomi közegbe, mivel időközben radikálisan megváltozott a társadalom. Úgy éltem túl, hogy a baráti kör leginkább külföldiekből állt, és áll ma is.
– Magyarországon sokan borzongva gondolnak arra, milyen lehet egy muzulmán férfival való házasság. Úgy vélik, a gyanútlan, odacsábított nők egész életükben otthon kuksolhatnak, megfosztva szabadságuktól. Nem érte önt sokkhatás, amikor átkerültek az iszlám civilizációba?
– Szerencsém volt: apósom Oxfordban végzett, férjem is európai szemléletű volt. Persze néhány kérdésben mélyen keleti maradt: sokat féltékenykedett, lányunkra is nagyon vigyázott; máskülönben nyitott, művelt ember – egyszóval gentleman volt. Sok magyar nő nem ilyen szerencsés: falura, elmaradottabb vidékekre kerülnek, őket jobban kötik a hagyományok, a falusi család sokkal erősebben fogja le a kezüket. Nekem a képzőművészetben kellett bizonyos mértékben korlátoznom magam. Itt nem tudok olyan szabadon dolgozni, mint egykor Bécsben, osztrák és svájci lapoknak készítve karikatúrákat – ott bármit gond nélkül kritizálhattam. Bár Kairóban már a kezdetektől tetszést arattak műveim, számos kiállítást is rendeztem állami segédlettel, amikor meglátták első arab tárgyú karikatúráimat, kissé megdöbbentek. Egyiptomban a társadalmat lehetséges kritizálni, ám a vallás tabu. Az egyiptomiaknak egyébként igen jó a humoruk.
– Hogy tudta mégis megőrizni groteszk látásmódját az iszlám világban?
– Igyekeztem alkalmazkodni, a teljes önfeladás nélkül. Megjelent pár rajzom a kairói újságokban, de aztán többé nem tartottak igényt karikatúráimra.
Bundics-Abdallah Erzsébet hozzáteszi, pozitív hatások is érték: míg Bécsben sötét, komor színeket használt, Kairóban kivilágosodtak, színpompásabbak lettek a képei. Gyönyörű szürreális tájak, templomok, mecsetek, zsinagógák, különféle vallási szimbólumok örvénylenek olajfestményein, amelyek a mediterrán világot keverik az afrikai és latin-amerikai egzotikummal. Végzetesen és bizarr humorral egymáshoz láncolt férfiak és nők; erőszak-ellenesség, mindenfajta terrorizmus elutasítása – ezek hatják át művészetét. De a festőnő nem állapodott meg Egyiptomban. Veje ma Guatemala egyiptomi nagykövete, így gyakran utazik hozzájuk látogatóba. Egy évben három hónapot tartózkodik Kairóban, hármat Bécsben, a többit pedig Guatemalában. Erzsébet asszony szerint mindig változtatni kell a helyet és a helyzeteket. Szakadatlanul bírálni a társadalmat és az embereket, tükröt tartva eléjük. A fő, hogy a téma igaz legyen.
– Úgy tűnik, mégis sikerült megőriznie a szabadságát.
– Igen, a szünet nélküli utazásban.
– És Magyarország?
– Szülőhazámban eddig furcsamód nem volt alkalmam kiállítást szervezni. Pedig kulturális kötődéseim megmaradtak, amennyire csak lehet. Csak hát az ember elszédül a nagy összevisszaságban. Mostantól mindenesetre többet utazunk Magyarországra, mert lányom és férje Héderváron akarnak házat venni. Én is azt szeretném, ha a kör ott zárulna be. Az embert elsodorta a sors.
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
