Hogyan legyél humoralista (26.)

– Mint utoljára még (utoljára?) Vasadi Péter. A kéz enyém (a montázs), de a hang (és a versrészletek) mind-mind Vasadié az 1987-ben megjelent Fényromok kötetéből.
IGAZ SZAVAKNÁL NINCS VADABB ESŐ
Dirib-darabra töri s árokba mossa a félelem ócska komódjait, bedönti a börtönfalakat (…) „Szomjazom!”, egy hallgatag nép torka kiszáradt (…) Nem sietek, de érzem, az ég szemmel tart (…) S hallotta bennem az ajtót csikorogni, mikor rabjaimat kieresztettem (…)
NEM AZ UTAT KERESEM
– hanem a lábnyomait (…) Vannak utak, határtalan futásra valók, de ezek csak a Föld varratai (…) Bírni magam annyi, mint bírni a nem-magamat. Így lesz a semmi enyém, átalakítva beszéddé (…)
ÉGNI AKAR AZ AGY
– mely tudja magáról: gondol ugyan, de nem fontosakat. Tűzre áhítozik a hagymaszagú kapuszöglet, szavaink iszapos árka (…) A Férfi a tengerre szögezve szemét megszólal: Mindenkihez van szavad, mégis mintha magadba’ beszélnél.
(…) NEMCSAK
a meglódult harckocsinyájaktól remeg a föld, rázza a hazugság is, mint a szitát; ki gondol a tengerbe hullott madarakra? (…) Nemcsak a leskelődés, hanem a higgadt visszatekintés. Nemcsak a lárma rémuralma, hanem „a némaság, mely messze hallik”. (…)
(…) ABLAKAIMAT BEFÜGGÖNYÖZÖM
– minden van, tudok róluk, de csak néhány dologra figyelek. Mert apadatlan a kút. Ha egy vödörnyit mersz ki, eggyel föltölti magát. Ha ötöt, öttel. És amit elveszítesz, az nyereséged.
A SZÓTLANSÁG
– sustorgó vizében széttörök. Elsodródnak darabjaim. Látom áramlásaimat (…) Lefelé süllyedek a rétegekben: az egyik megvakít, nem látok tőle semmit, a másik oly sötét, hogy hamis világosságba fordul át sötétje s kiélesít minden parányt, amit igaz világosság takar (…) Egy rés, egy kicsorbult sarok, sehol a részek elnagyolt illeszkedése (…) Átdrótozott óriáskosárban kimondatlan szavak feszengenek (…) Odatapadsz szavaidhoz vagy inkább benned szoronganak e lázmérő sorok (…) Mint a kulcsot a zárból, kitépte valaki belőlem mondatodat.
NÉHA CSAK ÁLLOK SZOBÁM KÖZEPÉN
S bennem is áll mint lusta nyelv a lusta harangban az eszmélet. Váltogatom a talpaimat, de lépni sincsen erőm (…)
NEM SZÓ VAGY TE
– hanem a szótlanság felforrott sűrűsége. Nem az egy, hanem a semmi, az egynek és a végtelennek a méhe. Nem az Igen, hanem a kockázat, mely ellendült a Nemről, s hullatva magát Nem s Igen között lebeg. Nem a tett vagy, hanem az érettség, mely bírva a Mindent tétlen s megrengeti egy búzaszemért a világot. Nem a Mondat vagy, hanem a Pont, mely szívja magába a szót, szünetet, a Mondat véres, darabos láncolatát. Ó, isteni űrméret, irtózatos étvágy! Őrletsz, amíg őrölsz, boldogtalanul boldog.
(…) NINCS EGY ÉP SZAVAM
– egy ép gondolatom. Nem tudom, amit tudok s nem jön a számra, amit érzek (…) minden darabokra törik belső éleimen s hullik visszafelé (…) Én semmit sem akarok. Bennem akar valaki (…) Mint egy sokszögű szatelita, látok mindent, ami történik alattam, de nézni a semmit szeretem: cserébe kapom a dolgok arcát s változásaikat (…)
EGY NEMZET ÜL A SZEKÉREN
Batyukon, ládán, pénzeszsákon, rongyba bugyolált koronán, a szegénység pinceszagában; egyiküket rafináltság vastag bundába takarja, másikuk szívja a mákot s táncos lábak alá csúszik. Hol a jövő? Ott, a fasoron túl. Innen nem jól látni: jövő az vagy szakadék? Köd van. Majd ha kitisztul. Itt veszteglünk, itt kell megszögelni a saroglyát. S meghúzni, mi lötyög. Ott húzza meg az, aki majd odaér. Most ez a nemzet ül a szekéren. Dehogy ül: egymásra hányva sokan, mint a hasábfa, s az út mentén, akik lemaradtak. Néma rokonok. Sírnak. Halljátok őket még a zsivajtól? Óriás kerekek nyikorognak, tűzforró s hajlik a tengely. Amíg mindünknek saját agya van, szólni közülünk egynek elég. De cifra fejekkel s agytalanul zagyvál csak e kórus (…) Elősorolom (…) népem tántorgását, mely műfüsttel színezett tánccá finomul és ring és hányja magát, míg pufog a dob és mint a busójárás, rémületes; s ha lefújják, nincs ki letegye vigyorát: arcokká lettek az álarcok. Minden alászáll. Mállik a szellem. Hát a jövő? (…) Hát az ígéret? (…) Csillog poharamban a bor maradéka s maradékban a csillag, mely itt-ott már szöge lett az éjnek (…)
MÉGIS
– látom a halként sikló fényt a vízben mindörökre. (Így kezdjük bent simítani kint meggyűrt mosolyunkat.)
VÁROSOMBAN TÖBB A MEGSZÓLÍTOTT
– mint a hallgatag.