Ki a modern?

Bámulatos gátlástalansággal lopta el az izraeli és amerikai gyűlöletmenedzserekkel megtámogatott szocialista kampánybrigád a Fidesz programjának legmarkánsabb elemeit. Ki gondolta volna két évvel ezelőtt, hogy az MSZP álszent árokbetemetési akciója úgy hajlik majd át az összefogás, a szövetségkötés akarásába, mint a fejlett szocialista társadalom építése a piacgazdaságba? És ki merte volna megjósolni, hogy a szegénységpárti elképzelések annyira gyerekpártivá válnak a kormányzás súlyos terhe alatt, hogy hölgytársaságban már nem is illik pironkodás nélkül felemlegetni azokat. Van azonban egy manapság igen gyakran használt fogalom, amit azelőtt nyúlt le a baloldali propagandagépezet, hogy a jobboldal egyáltalán megkísérelte volna meghatározni, mit is ért alatta. Modern köztársaságot építünk, zúg a lózung a csepeli lakossági fórumról, és a Váci út most azt feleli: az élet minden területén modernizációra van szükség. Még a portás papagája is azt cserregi a Köztársaság téren, hogy „modderrrn”, ha neve felől érdeklődik az arra járó.
Bizony, el kell ismerni, jó szó a modern. Különösen akkor, ha mindjárt szembeállítjuk vele az avíttan konzervatív, a földhözragadt mucsai bunkó politikai toposzát, s máris kezünkben érezhetjük a vezérfonalat, amellyel végre össze lehet fércelni kettészakadt társadalmunk foszló szövetét. Mert még a „nemzetieskedő csőcselék” legelvakultabb tagja is érzi a közel hatvanéves lemaradásunkat a modern világtól. És hogyan szeretheti az nemzetét, hazáját, aki nem akar mindennap lefaragni valamicskét ebből a hátrányból? Még meggyőződéses antikommunista sem mondhatja tehát, hogy akar a fene modern köztársaságot, ha komolyan veszi saját értékrendjét, és nem akar érdekei ellen beszélni. A nemzeti oldal mégis mintha bamba halként úszna be ebbe a tudatosan elhelyezett fogalmi varsába, amiből aztán nincs kiút. Pedig ha a jobboldali politikusok visszaemlékeznének azokra az időkre, amikor a szocialista jelző még fosztóképzőként funkcionált, akkor kellő határozottsággal utasíthatnák vissza a szocialista modernizációt ugyanúgy, mint ahogy a többség levetette magáról a szocialista demokráciának hazudott diktatúra béklyóját 1989-ben. Elég lenne csak belegondolni, hogy ugyanazok az arcok éledtek föl a politikai panoptikumból, akik folytatólagos modernizációs tébolyukban már többször gazdasági csődbe taszították az országot, s akiknek hozzá nem értése miatt nincs olyan alrendszere a társadalomnak, amelynek állapota ne lenne fényévnyire attól, amit a létező szocializmustól fel nem dúlt vidékeken modernnek tekintenek. És még büszkék is rá, hogy hányszor megpróbálták! Jó volna hallani, amint az ellenzéki pártok vezetői végre hitet tesznek egy igazi modernizáció mellett úgy, hogy közben radikálisan elhatárolódnak az MSZMP, a KISZ KB, a három per akárhányas hálózati emberek újabb közveszélyes kísérletezgetésétől. Folyamatosan a nyilvánosság elé kellene tárni a modern konzervativizmus téziseit, amelyek úgy őrzik a haza, a nemzet, a család, a hit, a tudás, az értelmes munka alapértékeit, hogy folyamatosan újraértelmezik azokat a megváltozott körülmények között, ahelyett, hogy sarkaiból forgatnák ki állandóan a világot. Vissza kellene venni a fogalmat azoktól, akiknek ténykedése Magyarország történelmének legsötétebb időszakát hozta el, és most fényhozóként akarnak tetszelegni.
Addig kellene visszaadni a szónak a hagyományos jelentését, míg az előttünk tátongó szakadékról nem hitetik el ismét a szocialisták, hogy felépítettek valamit. Szocialista helyett most egy modern köztársaságot…