Könnyű esti kemény rock

Kitt-katt-internet, hova menjek vasárnap este? Hát persze, hogy doom metal fesztiválra. Egy kis kőkemény, baljós hangulatú fekete rockkal zárni a hetet – mi lehet ennél hangulatosabb? Az intézményesített hajrázás előtt azért még betérek a Szépművészeti Múzeum Alberto Giacometti-tárlatára, hogy a svájci művész zsenialitása mellett a magyar elme kreativitása előtt is tisztelegjek. A szobrász életművének második fejezetét bemutató terem ugyanis beázik, a kövér esőcseppek két hevenyészve kihelyezett cserepesvirág-kompozícióba potyognak, a látogatók többsége azonban inkább valamiféle performance-ként, mint szegénységi bizonyítványként értékeli a kínos közjátékot, mivel a nedvesedés mellett az esőben sétáló ember szobra kapott helyet. Ügyes.
A kubizmusban tett kitérő már csak azért is hasznos, mert így néhány órával később lényegesen megértőbben szemlélem a Flag of Doom Fesztivál közönségét a Kultiplex előterében. Igazából sokkal rosszabbra számítottam, mert a társaság túlnyomó többsége ugyan fekete ruhát és hosszú hajat visel, mégis inkább két szakmunkásképzős osztály klubdélutánjára, mintsem rémisztő mélymetál partira emlékeztet az összejövetel. A sarokban ugyan három, a hetvenes évekből ittfeledett, szakadt rocker sutyorog komor arccal, de közelebb érve kiderül, hogy valójában a sörárak miatt szomorúak, s ez ült ki az ábrázatukra.
Mert a Budapest belvárosában üzemelő Kultiplex menő hely – egyrészt elegánsan lepukkant, másrészt a Tilos Rádióval azonos helyrajzi szám alatt székel, s mint ilyen, árképzésével a legkevésbé sem a külső kerületek bőrdzsekis, szegecselt csuklószorítós srácait kívánja törzsvendégeivé tenni. De, mert az intézmény mindenféle rendezvénynek helyet ad, a metalisták is zenei nyugalomra lelhetnek a falak között.
– Most már be lehet jönni – mondja pontban a műsor kezdetének meghirdetett időpontjában az elsőként föllépő Bearfood együttes énekese, majd amikor a nézői létszám eléri a félszázat, metálosan rekedtre vett hangon sziasztokot hörög, s ezzel útjára indítja az egyestés minifesztivált.
Újabb meglepetés: a Bearfood az éneket leszámítva erősen a klasszikus rock felé hajló zenével lepi meg a közönséget, amely meg is lepődik, s ennek szórványos tapssal ad hangot. Na ja, kérem, ide a hallgatóság azért jött, hogy a műfaj legmélyebb bugyraiban tegyen könnyed vasárnap esti kirándulást. A társasági élet központja így szolid iszogatás formájában újfent áttevődik a söntésbe. Közben a doom metal rajongói tábor egyre fiatalabb tagokkal erősít: a megkésve érkező tizenéves, ha megnövök, bölcsész leszek kinézetű lányok valószínűleg csak az Orodruin nevű amerikai banda vagy a főműsorszám, a hazai Wall of Sleep kedvéért fáradtak be a IX. kerületbe.
A Bearfood elköszön, a nép egy emberként kiözönlik a koncertteremből, én pedig hátrébb szorulok, valami főkapcsolószerűség és egy lépcsősor közé, ami a létező legjobb hely, mert mindent látni és hallani, ráadásul, mint később kiderül, a lépcsőforduló az intézmény egyik legfontosabb helye.
A teljesen és félig amatőr együttesek legnagyobb előnye, hogy egyazon színpadon tíz percen belül tudják követni egymást, mivel a föllépéshez használt látványelemeik kimerülnek a szerény technikai háttértámogatást igénylő két szám között meghúzott sörösüvegben. Tehát negyedóra sem telik bele, s immár hamisítatlan doom metal harsog elő a teremből, körzővel és vonalzóval rajzolt, húszperces, idegőrlő menetekben, hogy az esetleg véletlenül betévedt Korda György baráti kör tagjai is beborulhassanak az agyukba igény szerint.
A komor zenei aláfestés közepette a lépcsőfordulóban a következő dolgok történnek: egy magát megszállott heavy metálosnak álcázó karbantartó kinyitja a műszaki szekrénykét, és a négyből két pöcköt fölkapcsol, majd nagy iramban távozik. Egy perccel később már egy sísapkás fiatalember matat a szekrénykében, és hosszas tanakodás után a maradék két pöcköt is felkapcsolja, majd elviharzik. Fél perc múlva viszszatér a karbantartó, és a hármast lekapcsolja, sőt a négyest is, de azt némi gondolkodás után vissza, majd zárja a szekrényt, és megy. Kíváncsian várom, hogy mit lép erre a sísapkás, vagy hogy mikor megy el az áram a kerületben, de ekkor újabb esemény történik, méghozzá odafönt a lépcső tetején, a Tilos Rádió bejáratánál.
Még a villanyszerelői duett kezdete előtt két tizenéves lányka vette a bátorságot (biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte egyikük a barátnőjét), és műanyag pohárnyi sörüket két marokra fogva, fölkuporodtak a legfelső lépcsőre, mindjárt a küszöb elé. Aztán ha nyílik az ajtó, nyújtogatják a nyakukat, s próbálnak bekémlelni a híres-nevezetes rádióadó működésének titkaiba. A kamaszosan bájos rajongósdinak az egyik Tilos Rádió-s sztár érkezése vet véget, aki totális beszívottságból kifolyólag előbb engem paszszíroz a falnak, aztán a lépcsőkkel veszi föl a meglehetősen kilátástalannak tűnő küzdelmet, majd a lányokat hajtja el fölényes stílusban odaböffentve, hogy tűnés innen, mert itt ki-be járás van. De a kabátzseb mélyén lapuló bejárati kulcsok sem ússzák meg k… anyád nélkül, aztán egy-két percnyi ráadás, és a figura már odabent van, a szólásszabadság liberális szentélyében. A lányok meg elsomfordálnak, s még talán szégyellik is magukat, ahogy az minden normális embernél lenni szokott, ha azt, amit idolnak hitt, eldőlni látja.
Közben odabent elhalkul az utolsó akkord is, a srácok az előtérben közös élményboncolgatásba kezdenek, de elég hamar szerteszéled a társaság, pakoló zenészeket és kiürült termeket hagyva maga után. A modortalan Tilos Rádió-s figurát viszont nem látom távozni, bizonyára ott fogták műsort vezetni. Ha már annyi nehézség árán eltántorgott a stúdióig.