Midan Tahrir a föld köldöke. Fojtogatóan büdös, lenyűgözően zilált köldök Kairó gigantikus körtere, ahonnan szinte egész Egyiptom belátható. Erősen sminkelt, csinos farmernadrágos lányok sietnek Mr. Kentucky gyorséttermébe; néhány méterrel arrébb szakasznyi géppisztolyos rendőr didereg a februári plusz húsz fokban egy dzsipnek támaszkodva. Francia öltönyös, mobilozó brókerek ingerülten kerülgetik a szürkéskék galabijába, kockás fejkendőbe burkolózó cigarettaárusokat, a haladás kerékkötőit. Ezernyi rozoga Lada-, Dacia-, Peugeot-taxi furakszik, dudál, koccan: csecsemőjüket szorongató, lefátyolozott asszonyok, hivatalnokok, megrendült orosz turisták vetik bele magukat a fülsiketítő örvénybe halálra szánt arccal, hogy az autók között cikázva átrohanjanak a túlsó járdaszigetre. A Midan Tahrirról csak egy ugrás a sárgásbarnán hömpölygő Nílus, amelynek partján kissé északabbra ott magasodik a kairói Világkereskedelmi Központ ikertornya; egy lépés az Amerikai Egyetem, az egyiptomi aranyifjak központja; a múzeum az utolsó ítélet, az öröklét és az írás felfedezésének emlékeivel, valamint Tutanhamon, a kamasz fáraó aranykincseivel. Meg annak szégyenletes hiányával, ami ma számos nagy európai gyűjtemény büszkesége.
Némi erőfeszítéssel sikerül eltévednünk a francia hadmérnökök sugárútjain, e hajdani sikátorgubancba vágott, végérvényesen visszaarabosodott bulvárokon. A Midan Tahriron tolonganak a brillantinos hajú szélhámosok, akik hússzoros feláron csábítják sivatagi szafarira vagy piramisnézésre a bávatag idegeneket, az ujjukat összedörzsölgető, baksist követelő szurtos kölykök, az olcsó Potemkin-szállodák, rémes parfümériák felhajtói – mindenki, aki végleg elveheti a kedvet Egyiptomtól. Ám elég lekeveredni a főutakról, hogy belecsöppenjünk a nagyváros nyugodt hétköznapi nyüzsgésébe.
Golyóálló múzeum
A Ramszesz pályaudvarról kilépve magabiztosan megyünk minaretiránt, mint később kiderül, tökéletesen rossz felé. Az utca két oldalán fölgyűlik Kairó minden piszka: félig leomlott házfalak, középkori falmaradványok, tövükben hegynyi háztartási szeméttel, guberáló macskákkal és egy villámgyors nyestféle állattal. Félbeszakadt épület előtt szikár férfiú üldögél egy asztalkánál teáját kortyolgatva – kedvesen int, hogy csatlakozzunk hozzá. Kebabjukat fogyasztó fuvarosok pattannak föl az első szóra, hogy térképünket feje tetejére állítva megmutassák a helyes utat. Csokoládéárus fiatalasszonyok köszöntenek mosolyogva, kisiskolások táncolnak körülöttünk az egzotikus lényeknek kijáró álmélkodással – mindenütt csupa előzékenység fogad.
Tíz font, mondja a taxis; öt, vágjuk rá. Tíz, makacskodik a sofőr, öt, csóváljuk fejünket, és faképnél hagyjuk. Tíz, gurul utánunk, öt – öt, törődik bele végül, így alig drágábban, mint egy budapesti buszjegy ára (175 forint), keresztül-kasul bejárhatjuk Kairó belvárosát. A tizenhatmilliós metropolisban több tízezer taxis, többek között állástalan mérnökök, tanáremberek, rosszabb sorsú értelmiségiek hada harcol az utasok kegyeiért. Hasszán, a sofőrünk büszkén újságolja, jobb hónapokban 8–900 fontot is hazavisz (kb. 31 ezer forint), míg felesége, aki fogyatékos gyermekeket tanít állami iskolában, 150 fontot keres (kb. 5000 forint). Azt mondja ábrándozva, ha sok pénze lesz, szeretne egyszer Magyarországra utazni, biztos gyönyörű hely, ott talán még hó is esik néha.
Déli imára szólít a müezzin, amikor az Egyiptomi Múzeum elé kanyarodunk. Mintha háborús övezetbe értünk volna: állig felfegyverkezett, pattanásig feszült idegű őrök engednek át az első kordonon. Rohamsisakos katonák állnak sorfalat golyóálló pajzsok mögött, ravaszon tartott ujjal a kerítés mellett. A múzeumkert bejáratánál detektorkapu, motozás – nagy hatósugarú svájci bicskánk letétbe kerül. Néhány lépésre újabb ellenőrző pont, majd az épületben az utolsó detektorkapu.
A kilencvenes évek eleje óta egy tapodtat sem mehet a külföldi turista Egyiptomban rendőri kíséret nélkül. A városnézések legfőbb célpontjainál dzsipek járőröznek, fegyveresek ülnek minden sarkon, kordonok övezik a bazárokat is. A piramisoknál teveháton ügetnek utánunk a géppisztolyos rendőrök, élénken gesztikulálva, tulajdonképpen mit is keresünk távol az utaktól. Csak meghatározott vonatokra szállhatnak fel az idegenek, amelyeket többnyire szakasznyi katona véd. A hatóságok hangsúlyozzák, mindez a turisták érdekében történik. Egyiptomi ellenzékiek szerint azonban a turistarendőrségnek és a kíméletlen pontossággal le-lecsapó titkosszolgálatnak leginkább az a feladata, hogy a túlzott létszámú rendfenntartó erőknek munkát adjon, a hatalom erejét demonstrálja, illetve távol tartsa a nemkívánatos kíváncsiskodókat az ország és az egyiptomi élet kevésbé szalonképes tényezőitől.
Amióta Mubarak elnök legfőbb vallási fundamentalista ellenzéke, a Muzulmán Testvériség célkeresztjébe kerültek a külföldi turisták, Egyiptomban rendkívül idegesek a hatóságok. Teljes joggal: a terrorizmus visszaszorításának tétje a gazdaság talpra állítása. Miután 1992–93-ban a testvériség merényleteinek számos utazó áldozatául esett, ’97-ben a kairói Egyiptomi Múzeum előtt, néhány héttel később pedig a luxori Hatsepszut-templomban mészároltak le turistákat, az évezredek óta hatalmas hasznot hajtó egyiptomi tömegturizmus teljes csődbe jutott. Az arab világ megbecsüléséért küzdő, ugyanakkor Izraellel jószomszédi viszonyra törekvő Mubarak elnök, a nagy közvetítő kénytelen volt tehát hadat üzenni a fundamentalistáknak. Elemzők szerint az attak olyan jól sikerült, hogy Közép-Egyiptomban teljes muzulmán településeket számolt fel a katonaság pogromszerűen: az Al-Kaida árnyékhadseregét ma ezek az elűzött, bosszúszomjas egyiptomiak erősítik. Nem véletlen a terrorcselekmények szellemi kivitelezésében vállalt szerepük: egyiptomi Bin Laden jobbkeze, Ajman az-Zavahiri, és az volt Mohamed Atta, a hamburgi diák is, aki nem csupán egyik szervezője és koordinátora volt a WTC elleni terrortámadásnak, hanem kamikaze kivitelezője is. Mindenesetre Mubarakék a belháborús helyzettel indokolják azt is, hogy semmiféle civil szervezet, politikai párt, kereskedelmi vagy szakmai szövetség nem alakulhat a kormány engedélye és felügyelete nélkül. Hírszerzői források elismerően szólnak az ország minden területét, rétegét behálózó, igencsak éber egyiptomi titkosszolgálatról, amely gyakran már a fundamentalista sejtek szerveződésének legkorábbi szakaszában kimetszi a nemkívánatos elemeket – egyes vélemények szerint meglehetősen nagy biztonsági rátartással.
Piknik a temetőben
– Egyiptomnak egyedülállóak a turisztikai lehetőségei: tengerpart, ősi fáraó kori emlékek, az iszlám és a keresztény kultúra műremekei, oázisturizmus – sorolja az idegenforgalmi tényezőket Amgad Anvar, a kairói Planet Tours vezető menedzsere. – A görögök eltörpülnek mellettünk: egy-két megmaradt templomuknak csapnak hatalmas hírverést. Ám alighogy 1997 után magához tért az ágazat, jött 2001. szeptember 11-e, amelyet két év teljes csőd követett. Turizmusunk fénykorában évi ötmillió vendéggel számolhattunk; a terrortámadás után alig egymillióan látogattak Egyiptomba.
– Úgy tűnik, ezen a télen már nem kellett szűkölködniük utazókban.
– Tavaly júliustól kezdett magához térni az ágazat: az volt az első nyár, amelyen nem történt semmi elrettentő. Én ortodox keresztény vagyok, alkalmazottaink többsége azonban mozlim. Hangsúlyoznom kell, hogy az iszlám gyökeresen különbözik attól, ami szeptember 11-én történt – mondja hevesen Anvar úr. – A muzulmán hitűek eredendően udvariasak, érzékenyek, engedékenyek. Egyiptom mozlimjai rendkívül dühösek a terrortámadásokért. Szeptember 11-ét senki nem tekinti vallási kérdésnek vagy iszlám forradalomnak – a WTC lerombolása értelmetlen tett volt. Alig hevertük ki az anyagi katasztrófát. Itt mindenki a jó üzletért dolgozik felekezeti hovatartozástól függetlenül, senki nem akar magának bajt.
Amgad Anvar szerint az ágazat szénája ma mégis jobban áll, mint a terrorhullám előtt: a Planet Tours csupán Csehországból heti hat charterjáratot szervez Egyiptomba, Magyarországról pedig havonta 4–500 turistát utaztatnak. A menedzser egyszersmind méltatja kormánya erőfeszítéseit, amely hónapról hónapra szállodák tucatjait építi a Vörös-tenger partján lévő üdülőnegyedekbe, és fejleszti az oázisturizmust.
– Kedvelem a magyar kuncsaftokat, mert gondolkodásmódjuk meglehetősen ésszerű: pontosan tudják, mit akarnak – fűzi hozzá Anvar úr. – Érdekes, hogy a közép-európai piac fordítottan működik a nyugatihoz képest: más nemzetekkel ellentétben a magyarok, csehek, oroszok számára a rendkívül meleg nyár a főszezon, míg a nyugati és a távol-keleti turisták karácsonytól húsvétig jönnek Egyiptomba.
– És az amerikaiak?
– Cégünk nincs jelen az amerikai piacon, nem véletlenül: igen kritikusnak találjuk az ottani embereket. Kényesek a biztonságra, a körülményekre. Az idegenforgalmi üzletág számára nagyon költségesek, óriási ráfordítást igényelnek, miközben rendkívüli kockázattal jár az utaztatásuk. Ha egy amerikai haja szála meggörbül valahol a világon, ott azonnal meghal a turizmus, hiába fektettek be korábban rengeteg pénzt az odacsábításukra. A közép-európai piac jóval kockázatmentesebb. Néhány hónapja pedig számunkra is meghökkentő módon Malajziában mutatkozik hatalmas érdeklődés országunk iránt.
Anvar úr hangsúlyozza, ma már minden biztonságos és csöndes Egyiptomban. Sőt szabályosan megriadtak az elmúlt hónapok felpörgésétől – attól tartanak, nem győzik kapacitással az idegenforgalmi érdeklődést. Megkérdezem tőle, ha minden csöndes és biztonságos, miért van szükség rendőrkonvojra a turistabuszok körül, géppisztolyosokra a múzeumokban, aprólékos jelentésre minden csoportról. Mert így még biztonságosabb, feleli Amgad Anvar tömören.
Közel- és közép-keleti háborúk ide, terrorfenyegetés oda, az egyiptomiaknak még mindig a vérükben van a turizmus, amely az ország GDP-jének 10–15 százalékát teszi ki. Az Egyiptomi Múzeumban a nagy nyugati gyűjtemények alkalmazottait megszégyenítő profizmussal, kitűnő orosz, spanyol, olasz, angol kiejtéssel beszélő idegenvezetők kalauzolnak, kedvesen és talpraesetten tréfálkozva a csoportokkal. Számos magyarországi turisztikai szakember mehetne továbbképzésre Egyiptomba, egyenest a kairói, luxori, asszuáni utcákra, ahol elsajátíthatná a csábítás, az udvarias meggyőzés, a föltétel nélküli szolgáltatás művészetét.
Anvar úr nagylelkűen sofőrt, idegenvezetőt és egy kisbuszt bocsát rendelkezésünkre, járjuk be Kairót, amerre kedvünk tartja. Mi a Holtak városába kívánkozunk, a mameluk uralkodók pompás síremlékeihez, a hatalmas kiterjedésű temetőbe a sivatag peremén, amelyben ma több mint félmillió ember tengeti életét. Idegenvezetőnk hiába tiltakozik, mondván, a sírok sajnos zárva vannak – éppen arra vagyunk kíváncsiak, amiről ő szeretné elterelni a figyelmet.
Elhagyván a citadella fenyegető sziklaplatóját, megpillantjuk fölülről a Kaitbai-negyed halotti mecsetjeinek, kolostorainak karcsú minaretjeit, a középkori sírházakat, ablakaikban száradó ágyneműkkel, a kripták sikátoraiban kapukat állító, lelkesen futballozó gyerekekkel, a nagyobb tereken zöldségpiaccal és mindazzal a bizarr, életteli tolongással, amely a Holtak városára oly jellemző. Amikor kisbuszunk leparkol Ibn Barkuk lélegzetelállító mauzóleuma mellett, az élők és holtak magától értetődő szomszédsága még megdöbbentőbben mutatkozik meg. Az átellenes sarkon, egy kisebb sírépület aljában berendezett kávézóból vízipipázó, turbános férfiak pislognak ki ránk kíváncsian, a mauzóleum oldalában egy fiatalember éppen kanárisárga festékkel szórja be rozoga dömperét, feljebb lefátyolozott nők sétálnak karonfogva, hevesen vitatkoznak valamiről. Arrébb egyenruhás kisiskolások térnek haza meghitt családi kriptájukba táskájukat vidáman lóbálva. Nincs mit tenni: aprópénzt váltunk baksisra a legközelebbi sírtrafikban.
Ám a mameluk szultánok temetőjét nem mostanában lepték el a hajléktalanok. Elhomályosult eredetű fáraó kori szokás, hogy az emberek Egyiptomban előszeretettel mennek piknikezni a sírok közé. A kriptákat eleve úgy építették, hogy fenntartottak a látogatóknak egy-egy szobát, amelyben ott éjszakázhattak a halott szomszédságában, ha úgy tartotta kedvük. Olyannyira úgy tartotta, hogy a hontalanok már a XIV. század óta megkezdték a letelepedést ezekbe a helyiségekbe. Mára víz- és gázvezeték, elektromos hálózat, rendőrség és postahivatal áll a Holtak városában élő kairói polgárok rendelkezésére, akik tökéletesen berendezkedtek a kamrákban, gyakorta a sírköveket ülik körül családi asztalként a nagyobb ünnepeken.
A Kaitbai-negyed minden abszurditásával együtt Kairó egyik legszebb, legizgalmasabb városrésze, ahová ritkábban vetődnek el a turisták. A vérszomjas mameluk szultánok sírpalotái a mozlim építészet csúcspontjai: kupoláikkal, oszlopcsarnokaikkal, arabeszkes díszítésű, a fénnyel misztikusan játszó, bonyolult mennyezetmintájú mauzóleumaikkal a magabiztos, eltökélt, meghasonlásokkal még nem vívódó iszlám virágkorát idézik fel. Szédelegve lenézünk a minaret tetejéről: alattunk az öbölháborúban elesett egyiptomi katonák sírkertje; most állványok veszik körbe a középkori épületeket, munkások, restaurátorok tucatjai robotolnak, hogy a letűnt szellemet viszszacsalogassák a romokba.
A társadalom túszai
Volna mit visszacsalogatni: bár Egyiptomra lakói a Misr (’civilizáció’, ’metropolis’) kifejezést használják, a kormány minden nyugatos erőfeszítése ellenére a népességnek még mindig 42 százaléka analfabéta, a felső-egyiptomi falvak nőlakosságának nagy része pedig változatlanul a férfijogú társadalom túsza. Vadul virágzik a vérbosszú és a sértések gyilkos megtorlásának ősi hagyományrendje a 94 százalékban muzulmán lakosság körében: a nők ki vannak téve a családfői igazságszolgáltatásnak, akár mindhalálig. Előfordulhat, hogy ez az az árnyékvilág, amelytől az egyiptomi rendfenntartó szervek minden erejüket megfeszítve igyekeznek távol tartani a turistákat. Nem beszélve a keresztény koptok (a lakosságnak csaknem hat százaléka) és a muzulmánok közötti gyakori villongásokról Közép-Egyiptomban. Mindez korántsem csoda abban a szegénységgel, elmaradottsággal küszködő országban, amely az arab kozmosz leggyorsabban gyarapodó népességét kénytelen ellátni, mely infrastrukturális túlköltekezéseivel gyakran a feje tetejére állítja gazdaságát, és amely összterületének mintegy 0,5 százalékát képes folyamatos mezőgazdasági művelés alatt tartani. Mialatt élethalálharcot vív a Szahara vándorló homokdűnéivel, a környezetszennyezéssel, és elszakíthatatlanul függ az amerikai piactól.
– Mióta Magyarország az uniós csatlakozás közelébe került, fokozódik a migrációs nyomás Egyiptom felől, a szegénység nagy hajtóerő – mutat rá Elek József, hazánk kairói konzulja. – Rendkívül furfangosak az egyiptomiak: különféle kereskedelmi vállalkozásoknak, turisztikai irodáknak álcázzák az illegális kivándorlást megszervező bázisaikat. Máskülönben ők az arab világ intelligenciája.
A sírrabló falu
Szigorúan ellenőrzött vonaton, katonák fedezetében érünk hajnalban Luxorba, Felső-Egyiptom egyik fő turisztikai központjába. Fázósan átvágunk a kihalt városon, a Níluson motoros kishajóba szállunk, hogy átkeljünk a nyugati partra, Thébába. A romosan is elképesztő Memnon-kolosszusok fölött légballonok lebegnek a kelő nap fényében: gazdag turisták szórakozása ez a pezsgős reggeli előtt. Néhány lépésre, a vörös sivatagi hegyláncok tövében és szurdokaiban lapulnak az ókor legizgalmasabb temetővárosai, amelyeknek a köveibe már az antik görög és római turisták belevésték monogramjukat és csodáló megjegyzéseiket. A ’97-es terrorhullám két évre elsöpörte Luxor turizmusát, megfosztva muzulmán lakóit is legfőbb bevételi forrásuktól. Szállodatulajdonosok szerint ma kezd magához térni az ágazat, ám a helyzet még mindig nem a régi.
A nyugati parton mintha borotvával metszenék el a Nílus-völgy termékeny oázisát: az öntözőcsatornákkal szabdalt zöldellő mezők, pálmaligetek minden átmenet nélkül váltanak át sivatagba, s a hegyek oldalában megbújnak a békés, porlepte kis falvak, amelyek emberemlékezet óta a turistákból meg az újbirodalmi fáraók, nemesek sírmellékleteiből igyekeznek pénzt csinálni. És persze a maszek múmiákból.
A recept egyszerű: ha kalandvágyóbb utazók olykor le-letérnek a turistacsordák főbb csapásairól, rögvest turbános, galabijás núbiai férfiú jelenik meg a buckák között, vadul integet, majd amikor a közelbe ér, fojtott hangon megcsillantja teljes angol szókincsét: „Come, look mummy, nice mummy, come!” Nyaktörő lépcsőkön mélyen a föld alá vezet, ahol már türelmetlenül várakozik egy másik turbános alak, lámpát ragadnak, hosszú, labirintusszerű sírkamrákon vezetnek át, hogy már fogalmunk sincs, merre van a föl meg a le, amikor egy omladékhoz érünk. Egyikük félrehány néhány banánosládát meg papírzacskót, másikuk elmozdít egy-két követ, és mindjárt három gyönyörű koponya virít a homokban. Meg valami újbirodalmi notabilitás csaknem komplett múmiája, fél arca híján. Itt, a föld mélyén mindentől elzárva egy pillanatra felrémlik a Muzulmán Testvériség parasztálcájú kivégzőosztagának rémképe; azért megkockáztatjuk az „ő is turista volt?” gyönge poént, amit a núbiaiak persze nem túlságosan tolerálnak. Luxori sétáink során tucatszor hívnak félre nagy konspirációs előkészületekkel, hogy néhány piaszteres baksisért megmutogassák saját tulajdonú múmiáikat Gurna falu szántóvetői, ezek a nekroszatírok, illetve hogy finom mívű istennőszobrocskákat, amuletteket, lapis lazuli szkarabeuszokat – sírokból származó tárgyakat – kótyavetyéljenek pár dollárért.
Thébától mintegy kétszáz kilométerre fekszik a Nyugati-sivatag legfejlettebb oázisa, El-Karga, ám csaknem hatszáz kilométeres kerülőt kell tennünk, mert az idegenek elől „biztonsági okokból” lezárták a sivatagi utakat. Minden reggel nyolckor indul a katonai konvoj Luxorból, esetenként harckocsikkal megerősítve: a személygépkocsis turisták csak ezzel a kísérettel utazhatnak bárhová. Egy lépést sem tehetünk anélkül, hogy ne tartanának szemmel a hatóságok. Az asszjúti vasútállomáson már fiatal turistarendőr vár, nem mozdulhatunk, amíg rádión jelentést nem tesz a két magyarról, akik Dakhla oázisba tartanak. Taxit hív, a sofőr lelkére köti, melyik pályaudvaron melyik buszra tegyen fel bennünket. A zűrzavaros, tébolyult mikrobuszállomáson tennénk néhány lépést, hogy élelmiszert vásároljunk a hosszú útra, ám azonnal sarkunkban terem holtsápadt taxisunk meg néhány rendkívül ideges buszvezető, hogy értésünkre adja: indulásig a kocsiban kell maradnunk.
Széllel szemben
Már a város határában megállítják járművünket a katonák. Ellenőrzik, nem veszett-e el a két magyar, akik Dakhla oázisba tartanak. A tökéletesen néptelen sivatagban ez ötven kilométerenként megtörténik; de minden checkpointnál tudnak rólunk, s egyre enerváltabb válaszainkra bejegyeznek bennünket egy pecsétes nagykönyvbe. El-Kargában buszt váltunk, s végcélunkhoz, Dakhla fővárosába, Mutba már éjszaka érkezünk meg, ám így is szembeötlőek a Nílus-völgyi települések és az oázis közötti különbségek. Az oázisközpont tiszta utcáin jól öltözött, igen vendégszerető, kedélyes városiak korzóznak a mediterrán hangulatú esti kivilágításban, jól ellátott üzletek kirakataiban jobb minőségű portékák, valahol diszkózene harsogja túl a müezzin esti imáját, és eltűntek a baksispecérek is. Bár amíg Dakhlában vagyunk, hotelünk előtt az árnyékban kiskatona hintázik diszkréten egy törött műanyag széken – ő felel a biztonságunkért.
Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján körvonalazott terv nagyszabású: nem kevesebbre tör, mint a sivatag termőterületeinek kiszélesítésére, telepes lakosságának felduzzasztására, új munkahelyek teremtésére, az oázisturizmus ugrásszerű fejlesztésére és hatalmas csatorna megépítésére a Nasszer-tóból, amely elláthatná a sivatag mezőgazdaságát is. Az „új völgy” projekt Felső-Egyiptom talán egyetlen reménysége.
– Minden oázisban a három-négy házas települések is modern, jól felszerelt iskolát kapnak – mondja másnap Ehab Zakria A. Gebali, szállodánk tulajdonosa, aki körbevezet bennünket Dakhlában. – A kormány igyekszik az alacsonyabb lélekszámú oázisokba csalogatni az embereket, akár a nagyobb Nílus menti városokból is; az ide költöző állami hivatalnokok kiemelt bérezést kapnak.
– És a nomád beduinok?
– Őket letelepítették a falvakban, ott folytathatják a gazdálkodást. Földet művelnek, tevecsordáikat az oázisok legelőin tartják. Így legalább iskoláztathatják gyermekeiket, és orvosi ellátásban is részesülhetnek – teszi hozzá büszkén Zakria.
Szívesen kérdőre vonnánk egy panellakóvá tett sivatagi nomádot is, de erre nincs módunk. Miközben a Muthoz közeli El-Kaszr városkába autózunk a termőföldekbe ékelődő homokdűnék között, a hoteligazgató kifejti: szeptember 11-e megváltoztatta a világot. Szerinte Amerika lejtőre került; elég csak arra gondolni, hogy a szuperhatalmat egyetlen földönfutó ember – Szaddám Huszein – képes volt mélységesen zavarba ejteni. Mindenesetre a terrortámadásokat követően az anyagi gondokkal küszködő légitársaságok megszüntették járataikat a legtöbb oázisba, így új stratégiát kell kialakítani a turisták idevonzására.
El-Kaszr hamisítatlan középkori karavánváros: egyetlen kiadós zápor elmosná a sok száz éves, sártéglából emelt, gyönyörű ottomán házakat. De erre nem sok esély van: Dakhlában legutóbb hét éve hullott jelentéktelen harmat a földekre. A müezzin péntek déli imára hív: Zakria magunkra hagy, ellép a közeli mecsetbe. Tikkadtan sétálunk a kihalt, porfelhős utcákon, miközben haragos, követelődző forradalmárhang árad a minaretek hangszóróiból. Megkezdődött a szertartás a Nyugati-sivatag közepén, ahol úgy tetszik, ugyanaz a fő dilemma, mint egész Egyiptomban: modernnek lenni mindenestül, gondosan ápolni a Nyugat-barátságot, élvezve annak minden anyagi jótéteményét is, avagy megmaradni a próféta kebelén, az arab világ gravitációjában – és görcsösen, elszegényedve táncolni a borotvaélen.
Sivataglakó földművesekkel zsúfolt, homokkal teli busszal bukdácsolunk át a Szaharán Kairó felé, miközben feltámad a khamszin, a porvihart kavaró sivatagi szél. Hideg van, tizennégy órán keresztül egy kövér kecskepásztorba préselődve utazunk. Előttünk fiatal amerikai pár ül, fejükön piros kockás arab kendő, büszkén, hogy ilyen tökéletesen sikerült környezetükhöz idomulniuk. Aztán az egyik pihenőnél leszáll a fiatalember, autentikus fejfedője vadul lobog a khamszin lökéshullámaiban, és a busznyi meghökkent arab szeme láttára csak vizel, vizel boldogan, szembe a széllel.
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
