épnek azt a történetileg kialakult embercsoportot nevezzük, amelynek közös a kulturális jelrendszere, amely tudatosan megkülönbözteti magát más népektől, s amelynek saját tartós önelnevezése van. A közös kulturális jelrendszernek a közös nyelv csak egyik, bár legfontosabb része. Ha a közös nyelv tenné a közös népet, akkor azonos nép lenne az angol, az amerikai és az ausztrál. Ugyanakkor különböző nyelveket beszélők tartozhatnak azonos néphez. Az Ibériai-félszigetről északkelet felé vonuló zsidó népcsoport a X. század körül elhagyta eredeti héber nyelvét, és a Rajna vidékén felvett egy német nyelvjárást. Ez a német nyelvjárás ugyan szép számmal tartalmazott héber szavakat, majd később szláv elemekkel is bővült, s ma ez a jiddis, de a nép, noha nyelve megváltozott, megmaradt azonosnak. Mi biztosította, hogy az etnikai tudat megmaradt a nyelvcsere után is? Az, hogy a tágabb jelrendszer, a vallás és a szokások, a jelek közös használata, továbbá a megőrzött azonosságtudat átemelte a népet a nyelvcsere választóvonalán. Döntő szerepet játszott a közösség „mi”-tudata, az, hogy azonosnak tartotta magát elődeivel.
A nyelvváltó modellek mellett léteznek nyelvőrző modellek is. Ilyen például az angolszász. A brit szigeteket elfoglaló angolszászok asszimilálták a helyi kelta brit őslakosságot és nyelvét, majd Hódító Vilmos megszállóinak franciáit s azok nyelvét is. Velük gazdagodva maradtak meg angolnak. Ilyen nyelvőrző a magyar modell is. A magyarság a honfoglalás előtti vándorlásai során megőrizte nyelvét és nevét, de magába fogadta, asszimilálta a hozzá csatlakozott iráni, török és szláv népességet. Mindezek alapján következik, hogy a nép eredete nem szükségszerűen azonos a nyelv eredetével.
A tudomány abban az esetben beszél nyelvrokonságról, ha két vagy több nyelv egy közös ősi nyelvre vezethető vissza. Ez a nyelv alapvető rendszerére, nyelvtanára és legfontosabb szavaira, nyelvtani eszközeire vonatkozik. Hogy két nyelvben például hasonló szavak vannak, az semmit nem mond a nyelvek rokonságáról. Ahhoz, hogy annak történeti bizonyító ereje legyen, szabályos megfelelésnek és nem hasonlóságnak kell fennállnia. A német „fünf”, az olasz „cinque”, az orosz „pjaty”, vagyis az „öt” szó hangtörténeti szempontból szabályosan megfelel egymásnak, holott nem is hasonlítanak. Mindezek a szavak egy közös, ősi indoeurópai „penkve” alakra mennek vissza, abból szabályosan levezethetők. Ugyanez az indoeurópai szó van meg péntek és pünkösd szavainkban. S ha valaki azt mondja, hogy mindez egy petákot sem ér, arra azt válaszolom, hogy a peták egy régi ötkrajcáros magyar pénz neve volt, és ez is ugyanarra az öt jelentésű szóra megy vissza. Mégis a német, az olasz és az orosz kifejezés együtt az indiai „pancsa” szóval rokon szavak, míg a magyar péntek, peták szláv, a pünkösd görög eredetű.
A magyar nyelv finnugor eredete azt jelenti, hogy alapvető szókészletünk, nyelvtani rendszerünk ugyanolyan szabályszerű megfeleléseket mutat a többi finnugor nyelvekével, mint ahogy az indoeurópai nyelvek egymáséival. Ősi magyar szavaink például: fej, agy, velő, haj, homlok, szem, orr, fül, száj, arc (orca < orr-sza < orr-száj), ajak, fog, nyelv, íny, áll, torok, mell, szív. Finnugor eredetűek a magyar nyelv ragjai is. A „hol?” kérdésre felelő szavakban például a rag finnugor eredetű: Pesten, vízen (a vogulban ez utóbbi: „viten”).
Etnikai tudatnak nevezzük azt, hogy egy nép tudatosan megkülönbözteti magát más népektől. Ez az etnikai tudat a történelem egyik legsajátosabb képződménye, s egyáltalán nem a mai tudomány találmánya. 558–559 telén például Jusztinianosz bizánci császár egy török törzs fejedelméhez fordult, hogy verjen le egy másik törzset, és lehetőleg irtsa is ki. A török fejedelem ugyan igen kívánatosnak tartotta a bizánci barátságot, mégis azt felelte, hogy rokonait, az azonos néphez tartozó kutrigurokat istentelenség és nagyon illetlen dolog volna kiirtani, mert „azok velünk azonos néphez tartoznak, velünk közös nyelvet beszélnek, lakásaik, ruházatuk és életmódjuk hasonlít a miénkhez, és azonos a leszármazásuk is, noha más fejedelmeknek engedelmeskednek”. Persze sietve hozzátette: „A kutrigurok lovait azonban elvesszük a magunk számára, hogy ne legyen alkalmuk azokon nyargalva tovább ártani a rómaiaknak.” A VI. századi gondolkodás szerint tehát az tartozott azonos néphez, akivel közös volt a nyelv, hasonló a lakás, a ruházat és az életmód, vagyis a kultúra, s közös volt a leszármazás. A VI. század közepén a magyarok éppen ezekkel a török népekkel álltak közeli kapcsolatban. Népi öntudatuk nagyjából ugyanolyan lehetett.
Ez a közös nyelv-, kultúra- és leszármazástudat indokolta, hogy a közösség megkülönböztesse magát másoktól, és ez a mi–ők viszony a nép önelnevezésében testesült meg. A népnevek persze lehetnek idegen eredetűek is. A forrásokban a magyaroknak négy fontosabb elnevezését találjuk. A honfoglalás előtti időben a szlávok „ungri”, a volgai bolgárok „baskír”, a kazárok „madzsgar”, a bizánciak pedig „türk” néven emlegettek bennünket. A magyarok ekkori önelnevezése „madzser” volt. Mai európai nevünk a szlávból került a németbe, itt lett „ungar”, majd a franciába: „hongrois” és onnan az angolba: „hungarian” formában. Érdekes, hogyan került a h hang az idegenek által használt magyar népnévbe. A régi latin h a honfoglalás idején kezdett eltűnni a francia nyelvből. A derék francia papok idegen szavak esetében nem tudták, kell-e h-t írni, s mivel a magyarokat ugyanúgy Isten ostorának tartották, mint a hunokat, az „ungarusból” „hungarust” formáltak. De a keleten maradt volgai magyarok is magyarnak hívták magukat, vagyis e népnév sokkal régebbi, mint a magyarok nyugatra vándorlása. Mindenesetre biztosan összefügg a vogulok és az osztjákok egy részének önelnevezésével, a manysival.
A magyarság a Kr. e. VIII–V. század körül délre vándorolt, és az Urál hegység déli lejtőin rendezkedett be. Vagyis a legújabb kutatások szerint sohasem járt az Uráltól keletre, soha nem volt Ázsiában. Már az Urál középső vidékén is érintkezett indoeurópai, majd iráni népekkel. A ház, méh, méz, száz, szarv, agyar, ostor, tehén, tej, fejni szavunk még a délre vándorlás előtt került a magyarba az indoeurópai, majd iráni nyelvekből. Az Urál déli oldalán az akkorra már állattartóvá vált s földműveléssel is foglalkozó magyarság kapcsolatba került az európai sztyep nomád népeivel. Kr. e. 800 és 300 között a Fekete-tengertől északra fekvő területen élő nomádok, a szkíták iráni nyelven beszéltek. Nem lehet véletlen, hogy ebből a korból származnak iráni eredetű arany és kincs szavaink. Kr. e. 300 körül a szkíták helyét új iráni nép, a szarmata foglalta el. A magyarok ez idő tájt már áttértek a félig nomadizáló életformára. Kr. u. 150 és 230 között a nagy germán népvándorlás részeként gót csoportok érkeztek a sztyepre. Ezek egy része később továbbvonult. 375-től óriási változások kezdődtek. Ekkor lépte át a Volgát egy új nép, amelyet hamarosan hun néven ismert meg az akkori Európa. A hunok nyelve máig rejtély, abból a három szóból (sztrava – halotti tor, medosz – mézsör, kamon – kölessör), amelyet a hun nyelvből ismerünk, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az azonban bizonyos, hogy a hun birodalomban mindenféle nyelvet beszéltek. Azt is tudjuk, hogy a hun birodalom fő erejét gót harcosok alkották. Attila neve is gót. A magyarok kapcsolata nem lehetett nagyon szoros a hunokkal, mert azok a Kárpát-medencében rendezkedtek be. 453-ban Attila váratlanul meghalt, birodalma felbomlott. Megmaradt azonban a legendája. Ettől kezdve Dzsingisz kánig minden sztyepi uralkodó Attilát tartotta ősének.
A hunok maradékai visszavonultak a Kaukázustól északra fekvő területekre, és megérkeztek a sztyep következő urai, a törökök, akikkel a magyarok igen szoros kapcsolatba kerültek. 635-ben a Dnyeper vidékén egy Kuvrat nevű fejedelem fellázadt az avar elnyomás ellen. Ez a Kuvrat a bizánci udvarban nevelkedett, s ott keresztény hitre tért. Hazatérte után a bolgár-törökök élére állt, és keresztény vezetésű török birodalmat alapított, de a magyarság kapcsolatai a kereszténységgel valószínűleg ennél is régebbiek. Ebből az időből származhatnak vallási terminusaink török elemei: gyón, bűn, érdem, erkölcs, bocsánat, búcsú, koporsó, ünnep, egyház, gyász. Kuvrat 650 körül meghalt, törékeny birodalmát 670 körül a kazárok döntötték meg. A bolgár-törökök három csoportja fontos szerepet kapott a magyar történelemben. Az egyik csoport megalapította a mai Bulgária ősét. A másik csoport bevonult a Kárpát-medencébe, és letelepedett az itt lakó avarok közé. Ezeket tartotta néhány régészünk a kettős honfoglalás első elemeinek, az első magyar nyelvű beköltözőknek. A harmadik csoport helyben maradt, és behódolt a kazároknak. A kazárok azonban nem bíztak meg bennük, és a magyarokat küldték a bolgár-törökök felügyeletére, a nyugati határok őrizetére. A VII. század végén a magyarok tehát elvonultak a déli Uráltól a Don mellé, majd a Dnyeper vidékére, és szoros kapcsolatba kerültek az ott élő bolgár-törökökkel, más néven onogurokkal. Erről tanúskodik a magyar nyelv több mint 300 csuvas típusú vagy másképpen bolgár-török eredetű alapszava, például: ács, ál, alma, ápol, apró, arat, árt, árok, árpa. Amikor a VIII. században ezek a bolgárok elindultak északkelet felé, hogy megalapítsák a volgai bolgár birodalmat, magukkal vitték a magyarok egyes csoportjait. Ezeket találta meg Julianus 1235-ben. A magyarság azonban lassan függetlenítette magát a kazár főség alól, s megkezdte Etelközből a nyugati vidékek felderítését. A korszak végén a magyar fejedelem már egyenrangúként tárgyalt a kazár uralkodóval. A kazár birodalomban fellázadt három kabar törzs. Ezek a magyarokhoz csatlakoztak, ami csak úgy volt lehetséges, ha a magyar uralkodó, Álmos vagy már Árpád a kazár uralkodóval szemben védelmet tudott biztosítani nekik, vagyis a kazár uralkodótól gyakorlatilag független volt. A kabar volt az utolsó népcsoport, amellyel a magyarok a honfoglalás előtt gazdagodtak.
A magyar történelem talán legizgalmasabb kérdése: hogyan maradt fenn a sztyepen ez a kis nép előbb az iráni, majd a török népek tengerében, hogyan tudta megőrizni etnikai azonosságát, miért nem sodorta el a történelem, mint annyi más, nálánál nagyobb népet? Először is: a honfoglalás előtt a magyarság társadalmi-gazdasági szerkezete érdekes kettősséget mutat. Egy népen belül élt együtt egy földművelő, a ligetes, erdős vidéken gazdálkodó és egy, a sztyepen nomadizáló, vitézül hadakozó csoport. Ha a nomádok a sztyepen vereséget szenvedtek, az erdeiek befogadták és felerősítették őket. Ha viszont a nomádok a sztyepen győzelmeket arattak, akkor az erdeieknek is jutott a zsákmányból. Másodszor: a honfoglalás idején a Kárpát-medencében elszlávosodó avarok és szlávok éltek. Az avarok a magyarokban rokonaikat, felszabadítóikat látták, s a honfoglalás harcaiban melléjük álltak. Ezenkívül éppen a magyar nyelvnek a környezetében beszélt nyelvektől való eltérése biztosította azt az önazonosság-tudatot, a „mi” és a „ti” elkülönülését, amely szükséges volt a fennmaradáshoz. Végül, de nem utolsósorban a magyarság vándorlásai során mindig befogadott idegeneket, szkítákat, szarmatákat, alánokat, török népeket, szlávokat. Ettől a sokszínűségtől erősebb és gazdagabb lett. Ősi magyar hagyományokra nyúlnak vissza Szent István Intelmei Imre fiához: „… amiként különböző tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különféle nyelvet és szokást, különféle példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő…”
A fenti szöveg a március 1-jén elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető március 6-án (szombaton) 10.50-től a Duna Televízióban, március 7-én (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 21.25-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása március 8-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www. mindentudas. hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Itt vannak a hatos lottó nyerőszámai – ön nyert valamit?
