Errefelé, Cinkotán (ide költöztem Mátyásföldről) már tavaszodik. Bár beborult az ég, néha esik, mégis bimbódzik a vidék, reggel pacsirták és rigók ébresztik az embert. Tavasz van megmásíthatatlanul, gyönyörű.
Százötven évvel ezelőtt ilyentájt indult el Görgey Artúr tavaszi hadjárata (ezt a szocialista történetírás nemigen tanította – Magyar Bálint sem –, Szolnok, Isaszeg, Gödöllő, Vác…).
Cinkotán tavaszodik, mint említettem, pacsirták, rigók és tiszta emberek hangja kell hogy ráébresszen bennünket arra, ami fölöttünk tornyosul. A történelmünkre. A múltunkra. Magunkra.
Énekelnek a pacsirták, és nekem ettől fájni kezd a lelkem, rohannék, zokognék, toporzékolnék, hogy miért ilyen medgyessys ez a haza. Mit keresnek itt a Kulcsárok?
Tavasz van! Keressétek az ibolyákat, ott vannak a bokrok tövében, a szívetek csücskén, a gondolataitok margóján. Tegnap az öreg szilvafát metszettem – nyárra talán kijön belőle a kék gyümölcs, őszre, télre a zamatos pálinka.
Bimbódzik a vidék, az embereknek mehetnékjük van, itt a tavasz. Szolnok, Isaszeg, Vác, Gödöllő (Kápolnát kifelejtettem, bocs).
Ilyenkor március végén, azt vettem észre, megbolydul a világ, akinek nyilatkoznia kellene, hibbant lesz, akinek meg csöndben kellene maradnia, az szót kér. Őrület.
Szeretem a cinkotai tavaszokat – reményt nyit a lelkekben, energiákat szabadít fel. Szerelmeket szít.
Üzenem innét a rabtartóknak: idejük véges, tavasz van, Petőfi hónapja. A szabadság szívdobbanása. Ámen.

Édesanyák szja-mentessége: történelmi lépés a magyar családtámogatásban