Üveggyári capriccio

Amíg Magyarország harmadik legnagyobb üveggyára, a fejlesztéseket tervező tokodi egy környezetvédelmi engedély kései kiadása miatt a jövő héten leállásra kényszerül, s ezzel együtt több mint háromszáz dolgozóját szélnek ereszti, addig egy izraeli székhelyű gyémántcsiszoló üzem állami támogatást kap – salgótarjáni munkahely-teremtési ígérvény fejében. Magyarán: egy több mint százéves tradíciójú komárom-esztergomi vállalat gyors áldozata lesz a környezetvédelmi szakhatóság eljárásának, egy idetelepülő, nálunk egyébként meglehetősen ismeretlen munkát végző, külföldi tulajdonú cég 115 fős gárda alkalmazása reményében pedig rögtön költségvetési ingyenpénzhez jut. A történethez kívánkozik: ha összejön az izraelieknek az üzlet, akkor – de csak a termelés optimális felfuttatása után – 2006-ban az alkalmazottak száma Salgótarjánban már a 300 főt is meghaladhatja. Tehát évek múltán annyi új munkahely létesülhet Nógrádban, mint amennyi egyik napról a másikra megszűnik Komárom-Esztergomban.
Jó üzlet. Feláldozni egy gyárat, s ezzel 320 család megélhetését veszélyeztetni bürokratikus eljárásokkal, míg másiknak százmilliós vissza nem térítendő támogatást nyújtani jövőbeni siker reményében. Bravó!
Aki esetleg nem ismeri a részleteket: Magyarország harmadik legnagyobb üveggyárára azért kerül lakat alá, mert egy környezetvédelmi engedély csaknem félezer napig elhúzódó kiadása miatt nem tudták megvalósítani a gazdaságtalan és környezetterhelő technológiát kiváltó új beruházást. „Amikor volt pénzünk, nem kaptunk engedélyt, most, hogy már nincs a beruházásra pénzünk, 490 nap után megkaptuk az engedélyt” – mondta a tokodi üveggyár vezérigazgatója az MTI-nek, utalva arra, hogy az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőségtől március 9-én érkezett meg a céghez a dokumentum. A vállalat pár nappal e levél megérkezte előtt csődeljárást kezdeményezett maga ellen, mert a tervezett fejlesztést a hatóság elhúzódó eljárása miatt nem tudta elindítani. A cég internetes honlapján Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter e témában úgy fogalmazott: az engedélyezési eljárásban részt vevő szervek egyike sem követett el jogsértést, mindegyik eljárás a jogszabályban meghatározott ügyintézési határidők betartásával folyt. A szakminiszter azt közölte a társaság vezérigazgatójával, hogy az általuk felajánlott peren kívüli egyezséget nem áll módjában elfogadni. Persányi a legfrissebb hírek szerint vizsgálatot rendelt el Tokod ügyében…
Nagy kérdés, hogy számolt-e a következményekkel Persányi Miklós, no és a leginkább érintett kormánytag, Burány Sándor. Milyen lépéseket tett például a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium annak érdekében, hogy az észak-dunántúli üveggyár megússza a csődhelyzetet? S mi lesz a speciális szaktudású munkásokkal, akiket másutt nehezen lehet elhelyezni? Számoltak-e azzal Budapesten, hogy Tokod önkormányzata a gyárbezárás miatt tízmilliós adóbevételtől esik el? Felfoghatatlan, hogy Burány Sándor Tokod ügyében miért nem tudott egyeztetni, egyezségre jutni Persányi Miklós környezetvédelmi miniszterrel, a kollégájával?
A lehetséges válaszok egyike, hogy Burány Sándor idejét minden bizonnyal lekötötte az izraeli cégnek juttatandó 864 millió forint kijárása. Sajnos nem tudunk másra gondolni: az északkeleti Nógrád, amely közismerten szocialista bázis, valahogy kedvesebb a Medgyessy-kormány szívének, mint a földrajzi fekvése révén már eleve „gyanús” Komárom-Esztergom. Ha pedig nyomon követjük az eseményeket, feltűnik a színen a szocialisták kismoszkvai lobbistája, Boldvai László is, erősítve annak látszatát, hogy a kormányzó elitet nem a gazdasági, hanem – csak és kizárólag – a politikai ráció motiválja. S ha még azt is számba vesszük, hogy Boldvai László neve a szocialisták egykori pártpénztárnokának személyét takarja, akit a Tocsik-ügy egyik főszereplőjeként ismerhettünk meg, fölmerül bennünk a kérdés: vajon a politikai szempontú gazdaságirányítást nem fűti-e a magánérdek is? S az ilyen szempontok szerint „elsumákolt” százmilliók nyomán nem álságos-e arra hivatkoznia a kormányfőnek, hogy nincs pénz az államkasszában, mert az Orbán-kormány (két évvel ezelőtt) az utolsó fillért is elköltötte? Ha pedig arra gondolunk, hogy Draskovics Tibor sűrűn egyeztet a szocialista frakcióval, a kép összeáll…
A Medgyessy-kormány hónapok óta sikersztorinak állítja be a hazai munkaerő-piaci folyamatokat. Alacsony a munkanélküliség, jól működik az ellátórendszer, s egyre több új állás létesül – harsogják a baloldali politikusok rendületlenül. Pedig ha van valami, ami neuralgikus pontja a magyar gazdaságnak, az éppen a munka világa. Kicsi tudniillik az aktivitás, vagyis kevesen dolgoznak: a kimutatások szerint tízmillió állampolgárból alig négymillió. Ez persze már nemcsak azoknak feltűnő, akik kénytelenek munkanélküli járadékból, ilyen-olyan juttatásokból és önkormányzati segélyekből egyik napról a másikra tengődni, valahogyan átvészelni a kilátástalan helyzetet, hanem Nyugaton is berzenkedést vált ki. A világ legfejlettebb harminc tagállamát tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) a közelmúltban terjedelmes kiadványban számolt be a magyar állapotokról. Az OECD szakemberei úgy látják, hogy Magyarország munkaerőpiaca az előbbi gondok miatt nemcsak nyugati viszonylatban, de még a közép-európai térségben is elmaradott. Ahhoz, hogy a foglalkoztatás helyzete érezhetően javuljon, százezres nagyságrendben lenne szükség új állásokra. Meg sem kottyanna a magyar gazdaságnak félmillió új munkahely – állítják a szakemberek. Ehhez persze jelentősen csökkenteni kellene az adókat, a járulékokat, vagyis az élőmunka költségeit. Ám a Medgyessy-kormánynak ez valójában nem áll szándékában, hiszen így a magyar büdzsé fix bevételeitől búcsúzhatna el.
A további problémát az okozza, hogy nyugati értelemben vett modern munkahelyek nem létesülnek az ország különböző részein, s a tavalyi nagyvállalati kivonulások sem tettek jót a foglalkoztatottságnak és az ország hírnevének. Eközben százezres a kényszervállalkozói kör. Apropó: mi a helyzet azzal a kormányzati javaslattal, miszerint rendbe teszik a „számlás munkavállalók” jogi helyzetét? Arról nem is beszélve, hogy az európai uniós csatlakozás nyomán a magyarországi kis- és középvállalati szektor jelentős része lehúzhatja a rolót, az EU-normákat a tőkeszegény cégek nem tudják teljesíteni. A Kisosz számításai szerint hozzávetőleg 50–60 ezer kisvállalkozás fog majd padlót. Az érintettek vagy beállnak a feketén fusizók milliósra dagadó táborába, vagy pedig kivárják, míg az Európai Unió megszünteti a diszkriminációt velünk szemben. Ez az idő viszont a célországokban, vagyis Ausztriában és Németországban csak 2011-ben jön el. Az egészet tehát úgy sommázhatjuk, azért ilyen „alacsony” a magyar munkanélküliségi ráta, mert kevés a „mérhető” alkalmazottak száma. Miközben a kormány magát ünnepli, addig képtelen új munkahelyeket teremteni. Túlzás nélkül állítható: ebben a helyzetben minden munkahelyre, minden, a tradicionális ipari és termelési kultúrát felmutató magyar vállalatra szükség van. Az évszázados múltú tokodi üveggyárra pedig különösen.