Veszélyben

Madridban az al-Kaida ezrek vérével írta a földre, az égre: köszöni szépen a folyamatos érdeklődést, él és virul, de továbbra sem kér a nyugati demokráciákból. Az a spanyol társadalom, amely egyetlen percig sem érezte magáénak az Egyesült Államok iraki háborúját, most több mint kétszáz ember halála árán ébredt rá, hogy eddig is a fronton volt, csak mást mondtak neki. Az a spanyol kormány, amely az elsők között sietett megtámogatni George W. Bush hadjáratát, most, hogy Spanyolország feleszmélt, azonnal vereséget szenvedett a választásokon. José María Aznar kormányfő hazudott, hogy mentse a menthetetlent. Az ETA baszk terrorszervezetet jelölte meg a merényletek felelőseként, hogy ne a saját iraki politikáját kelljen pellengérre állítania. A tények elmosták Aznar állításait. A spanyol Néppárt, bár egy hete még biztos befutónak számított, távozni kényszerült a hatalomból. A spanyolok már tudják, hogy országuk hadban áll. De vajon kinek a háborúját vívják? Hogy nem a sajátjukat, azt jól jelzi: a győztes szocialisták rögtön bejelentették, hazahívják katonáikat Irakból.
Európa lassan ébredezik. Most Madridban rájuk robbant a vekker. Európa egyetlen nagyvárosa, egyetlen lakója sincs biztonságban. Kontinensünk háborúban áll. Ebben a háborúban nincsenek díszmenetek, huszáros rohamok, vakmerő hadicselek. Mi több, ellenség sincs. A terrorista arctalan, névtelen és legyőzhetetlen. Ha egyet elfognak, lép helyére tíz. Ha tízet megölnek, lép helyükre száz. Nincs hadsereg ezen a bolygón, ami képes lenne a terrorizmus felszámolására. És nincs kormány, ami megvédhetné polgárait a terroristáktól. Ez egy ilyen háború: sem győzelem, sem védelem. Nem forró, nem hideg: csendes és alattomos. Rengeteg polgári áldozattal. Különös paradoxon: most a legnagyobb biztonságban talán az Irakban szolgáló katonák vannak. Ők tisztában vannak a veszéllyel, és felkészülhetnek rá. Nem úgy Európa városai.

Hazánk is hadban áll, Budapest is frontváros lett. Ezt ki kell mondani. Aki ezt kimondja, az nem esztelen pánikkeltő, hanem súlyosan realista. Aki ezt tagadja vagy lesöpri az asztalról, az a felelőtlen. Ez utóbbiak közé tartozik politikai elitünk, jobb- és baloldal egyaránt. Amíg magyar katonák vannak Irakban, addig Magyarország háborút visel. Ebbe a háborúba a magyar politikai elit vitte bele hazánkat, morzsákért cserébe. Politikusaink versengenek Washington rokonszenvéért. Ez volt az ár, ez lett az eredmény. Pedig Magyarország nem függ az Egyesült Államoktól, sem politikailag, sem gazdaságilag. Néhány közös fotóért szálltunk hadba.

Ma Irakban béke legfeljebb az ENSZ definíciói szerint van. Az ellenség pedig fütyül az ENSZ kategóriáira. A terrorizmusnak mindegy, hogy hány országot száll meg az Egyesült Államok, hogy hány nemzeti jövedelmet szemelnek ki maguknak az amerikai cégek. A terroristának mindig lesz anyagi háttere, motivációja, fegyverei és célpontja. Mindig harcolni fognak az ellenségeikkel, az ellenségeik pedig mindig harcolni fognak velük.

Ez a lényeg. Mi nem tartoztunk egyik táborba sem. A háború már zajlott, amikor Magyarország önként fegyvert fogott. De ahogy Madrid nem tudta, hogy hová masíroztatják, úgy Budapest sem tudja. Ahogy Madrid nem tudta, hogy kinek a háborúját vívja, úgy Budapest sem tudja. Madrid most feleszmélt. Isten ne adja, hogy nekünk is így kelljen ébrednünk. Azonnal lépjünk ki a mások háborújából. Amíg nem késő.