Ha nem akarod, akkor is apa leszel! – ígéri beharangozójában az egyik kibeszélőshow, míg a másik Én vagyok a legtutibb, legdagibb! címmel hirdeti magát. A konkurencia ezalatt Pornószínész volt/van a családomban témával próbálja elcsalogatni a nézőket, az önként jelentkező férfiak nagyon nagy nő kegyeiért vállalnak megalázónál megalázóbb feladatokat, miközben a harmadik sorozatánál tartó Való világban hánynak és szeretkeznek a lakók. Mindez egyetlen hét terméke a magyar kereskedelmi tévéken 2004. március havában.
A magyarországi televíziókban 2002 őszén kezdődött el a valóságshow-nak elnevezett új műsortípus nagyüzeme. Korábban a Viasat próbálkozott hasonlóval, de a Bár című kukkolóműsor nem hozta meg a várt sikert, elsősorban amiatt, hogy a nézők zöme nem tudta fogni a műholdas csatornát. A sort a holland licencű Big Brother nyitotta meg a Tv 2-n, amelyet pár hetes késéssel követett az RTL Klub saját készítésű műsora, a Való világ. Az első nézettségi párbajt a Tv 2 nyerte, de utána tarolt az RTL: a Big Brother második folyama megbukott, míg a Való világból a harmadik sorozatot nézhetjük, de túl vagyunk már a szigetes túlélőshow-n, és a nők is megvívhattak egy vezérhímért. A délutáni műsorsávban pedig Balázs, Mónika és Jakupcsek próbál vájkálni mások magánéletében az úgynevezett kibeszélőshow-kban.
A kukkolóműsor ötlete nem új, pszichológusok már korábban kísérleteztek hasonlóval önként jelentkezőkön. Milgram szélsőséges parancsok végrehajtására is rá tudta venni a gyanútlan kísérleti személyeket, Zimbardo hírhedt börtönkísérletéből pedig kiderült, hogy mire képesek az emberek az összezártság és a kiszolgáltatottság hatására. A valóságműsorok természetesen nem tudományos igénnyel készülnek, inkább a kereskedelmi érdek és a nézőcsalogató konfliktusok lehetősége dönt a különböző karakterek kiválasztásánál. Ezekben a műsorokban ugyanis egyszerre van jelen a kooperációkényszer és a versengés, ezért nem alakul ki csordaszellem, és sok esetben a szereplő a kamerának is játszik, taktikázik a szavazatok reményében. A műsorok szerkesztőinek a játék mellett a konkurenciára is figyelniük kell: az RTL előbb elhatárolódott a szexualitás öncélú megmutatásától, aztán – amikor úgy vélte, lemarad a nézettségi versenyben – már nem tartóztatta meg magát a pikánsabb jelenetektől.
Ezek az adások 2002 telére elfoglalták az esti film sávját a kereskedelmi tévékben, s a gyakori ajánlók és bejelentkezések miatt azok is nehezen tudták elkerülni őket, akiknek nem állt szándékukban értesülni az önkéntes villalakók mindennapjairól. Arról nem is beszélve, hogy ez a műsortípus vezette be a nagyfokú bizonytalanságot a magyar televíziózásban: a két adó háborújának áldozatául estek az előzetesen kiadott műsoridők. A nagy nézettség azonban mindent legitimált. Hogy mi az elementáris siker titka, arról megoszlanak a vélemények: sokan a kukkolás ősi vágyát említik, mások az egyén társadalmi felemelkedésének lehetőségét vélik látni az okok között (annak illúzióját, hogy a néző akár maga is bekerülhet a műsorba, és ismert ember lehet – lásd a Majka becenevű szereplő esetét); megint mások szerint ez a műsortípus a korábban sikeres szappanoperákra emlékezteti a nézőt.
A napi bejelentkezésekben felmutatott viselkedésminták, a versenyzők ruházata, az általuk használt kereskedelmi termékek mind-mind hatnak a nézőkre, és jellegüknél fogva elsősorban a fiatal korosztályok számára jelentenek követendő példát. A Nemzeti Ifjúságkutató Intézet (NII) az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) megrendelésére éppen ezért vizsgálta meg a valóságshow-k fogadtatását a fiatalok körében, mérte fel a műsorokkal kapcsolatos véleménystruktúrákat és az erről szóló hétköznapi kommunikációt. A Kiss Paszkál vezette kutatás három szakaszból állt, és telefonos lekérdezéssel zajlott 2002 végén – 2003 elején. Az ezerfős minta reprezentatív a 15–29 éves korcsoportra, a nemre és a lakóhely településtípusára nézve.
A vizsgálat eredményei megdöbbentőek: a fiatalok csaknem kilencven százaléka nézi a valóságműsorokat, így háromszor annyian vannak, mint a politikai vitákat figyelők, és legalább kétszer annyian, mint a kulturális adások fogyasztói. Ennél csak filmet néznek többen (91 százalék). Kiderült, hogy azok is figyelemmel kísérik az adásokat, akik nem szeretik különösebben, ellenkező esetben ugyanis kimaradnának a baráti kör beszélgetéseiből. A megkérdezettek hatvan százaléka mindkét csatorna valóságműsorát nézi, negyvenhárom százalékuk pedig napi rendszerességgel követi legalább egyik történéseit. A munkanélküliek és az inaktívak (diákok) többet ülnek a képernyő előtt, miközben a főiskolát vagy egyetemet végzett fiatalok között találjuk a legtöbb olyan alanyt, aki soha nem néz efféle műsort (17 százalék). Az általános iskolába járók háromnegyede mindennap néz valóságshow-t – s mivel a minta a tizenöt éveseknél kezdődik, csak valószínűsíthető, hogy a kisiskolásoknál is hasonló a helyzet (netán még hűségesebb rajongók).
A válaszolók zöme azért figyeli e műsorokat, mert „közösség alakul ki” a villákban. Fontos volt, hogy mindennapi érzelmeket láthattak, és élhettek át maguk is a képernyő előtt, miközben a szereplőkkel mindig történt valami. Sokan izgalmasnak ítélték a műsort, de meglepően kevesen mondták, hogy azért nézik, mert szeretnek belekukkantani mások életébe, vagy mert a szereplők hasonlítanak rájuk. A válaszolók éles határt vontak a tévében bemutatott valóság és a sajátjuk között – leginkább a kikapcsolódás szándékával nézték a műsort. A vizsgált mintán a kamaszok inkább intim együttlétként értelmezték a versenyzők viselkedését, az idősebbek pedig a teljesítménycentrikusságot emelték ki. A többség úgy vélekedik, hogy a kieséseket kizárólag a nézők döntik el, ebbe a szerkesztőknek nincs beleszólásuk (a felsőfokú végzettségűek és a szakmunkások többsége fordítva gondolja). A végeredmény manipulálását a fiatal nézők egyharmada tartja valószínűnek.
Emberi méltóságot sértő helyzetekre a válaszadók több mint fele nem emlékezik. Azok közül, akik a legtöbb valóságműsort nézik, számosabban tudnak ilyesmit felidézni, ugyanakkor sokkal megengedőbbek ebben a kérdésben, ugyanis valószínűleg jobban bevonták őket a műsorba. A megkérdezett fiatalok háromnegyede elsősorban az esetlegesen megjelenő fajgyűlöletet korlátozná, kétharmaduk a trágár beszédet is kitiltaná, és csak ötven százalék szeretné (zömében lányok) a szexualitás mértékének csökkentését. Hetvenöt százalékukat nem zavarja, ha politikai vélemények is elhangzanak. Csaknem az összes megkérdezett úgy gondolja, hogy a fiatalokat érdeklik ezek az adások; ami minden bizonnyal annak is tulajdonítható, hogy az új műsortípus eleinte jóval nagyobb mértékben volt jelen a közbeszédben (értelmiségi viták pró és kontra, bulvárlapok fokozott figyelme), mint amekkora érdeklődést kiváltottak maguk a közvetítések. A megkérdezettek kilencven százaléka beszéli meg másokkal a képernyőn történteket – még a műsort soha nem nézők felénél is szóba kerülnek a valóságshow-k sztárjai!
A fentiekből következik, hogy az új műsor jött, látott és győzött a fiatalok körében. Jogos tehát a kérdés: miképpen hat a nézők hétköznapjaira? A közéleti vitákban is sok szó esett, esik erről: az aggódók a negatív mintákat említik (az összefoglalókban a játékosok sokat cigarettáznak, isznak, állandóak közöttük a konfliktusok és intrikák, előtérbe kerülnek az excentrikus viselkedési formák), mások azt emelik ki, hogy a műsorok honlapjai és a kiszavazóshow-k miatt jelentősen megnő az internetező fiatalok tábora.
A felmérés szerint e korosztály tagjai (majdnem kilencven százalékuk) maguk is úgy gondolják, hogy ezek a műsorok megváltoztatják a többiek életét, például külső megjelenésben, dohányzási, alkoholfogyasztási, étkezési és tévézési szokásokban, intim és társas kapcsolatokban, valamint politikai nézetekben. Magukra nézve már másként gondolják (alig több mint harmaduk vallotta be a közvetlen hatást), de ez elsősorban a fiatal korra jellemző önigazolási kényszernek, lázadásnak, egoépítésnek köszönhető, hiszen a kamaszok többsége szuverén, nehezen befolyásolható egyéniségnek tartja magát.
A másik műsortípus, az úgynevezett kibeszélőshow-nézők vizsgálatának célja a gyermek korcsoportba tartozó rendszeres tévézők és a gyermekes szülők véleményének felmérése volt. A négy fókuszcsoportos felmérést tavaly decemberben végezte az NII: nyolc-nyolc felnőttet és kiskorút Salgótarjánban, hat-hat személyt pedig Budapesten kérdezett ki.
Lényeges megjegyezni, hogy ezeket a műsorokat kora délután sugározzák a kereskedelmi tévék, többnyire olyankor, amikor a szülő még nem ért haza a munkából, így a gyereknek jobbára nincs kivel megbeszélnie a látottakat. Pedig a Balázs-szembesítőshow, a Mónika-show (RTL Klub) és a Jakupcsek (Tv 2) című beszélgetőműsor bőven adna témát – igaz, az utóbbiban kevesebb a civil megszólaló, és a magánéleti témák sem annyira hangsúlyosak, bár nem hiányoznak teljesen. Talán ennek is köszönhető, hogy a tizenkét éves megkérdezettek „unják”, túlságosan komolynak találják a Tv 2 műsorát. A műsorvezető nem olyan barátságos, mint a vetélytársai – vélik; néha „beszól” a vendégeknek, akik „primitívebbek”, a berendezés pedig unalmas. (Jakupcsek vendégei általában szakértők vagy valamely szervezet képviselői.) Ezzel szemben a szülők ezt tartják az egyetlen elfogadhatónak a három műsor közül. Számukra a Jakupcsek című adásból a „családközpontúság és a szeretet domborodik ki”, míg a másik kettőben általában valaki mond valamit, amit az összes többi meghívott hevesen ledorongol. Felháborítónak tartják a gyakori trágár beszédet, a vitapartnerek egymás iránti tiszteletlenségét, az erőszak és a szexualitás köré csoportosuló témákat.
A gyermekek számára a fő vonzerőt a nevetés – a történetek és a szereplők kinevetése – jelenti! Számukra a műsorokban időként előforduló verekedés is inkább vicces, mintsem fölháborító vagy félelemkeltő. Összefüggéseket látnak a különböző csatornák fogásai között: egy budapesti kislány szerint: „ha verekednek a Mónikában, akkor másnap a Jakupcsekben is”. Salgótarjáni társa szerint a műsorok lényege, hogy „minden ember kibeszéli a saját nyomorát”. „Meghívnak butább embereket, és azok leégetik magukat, hogy szerepeljenek a tévében” – vallják, miközben felvetik a műsorvezetők felelősségét azért, hogy néha kellemetlen, méltatlan helyzetbe hozzák vendégeiket. Mindkét korosztályban felmerül annak gyanúja, hogy a beszélgetések – vagy azok egyes elemei – nem valóságosak, a kitalált történeteket statiszták adják elő.
A budapesti serdülők is idegenkednek az extrém témáktól és viselkedési formáktól, mégis nézik a műsorokat – hogy nevessenek. A szülők félnek ezek káros hatásaitól; úgy vélik, a fiatalok eltanulják, hogy bárkiről és bármiről lehet rövid idő után markáns véleményt megfogalmazni, és lemásolják a hamis konfliktuskezelő mintákat.
A korhatárt jelző karikákat mindkét csoport fölöslegesnek és a szándékolttal ellentétes hatásúnak gondolja. A gyerekek közül többen említették, hogy kíváncsiak azokra a műsorokra, amelyeket igazából nem nézhetnének. A szülői tiltás sem túl hatékony, mert már a legtöbb gyermek szobájában van tévé.
Ronnie O’Sullivan
Ronnie O’Sullivan elvesztette a 137 milliót érő frémet
