Kivárás a Közel-Keleten

Már majdnem három hét eltelt Ahmed Jaszin sejk halála óta. Azon a hétfői napon sokan úgy vélték, akár néhány óra alatt megérkezhet a Hamász válaszcsapása. Az azonban nagyon valószínűnek tűnt, hogy a következő napon, legfeljebb egy héten belül megérkezik a rettegett borzalom egy vagy több öngyilkos merénylő személyében, akik egy izraeli nagyvárosban robbantják fel magukat. Az sem volt elképzelhetetlen, hogy Ariel Saron élete került veszélybe a célzott likvidálás miatt. A Hamász új vezetője, Abdelaziz ar-Rantisszi ki is jelentette, levágják a kormányfő fejét, megbosszulandó a nagy tekintélyű sejk halálát.
A bosszú azonban várat magára. A világot megdöbbentő likvidálás óta viszonylagos csend van a Szentföldön. Az izraeli katonaság ugyan körbezárta a palesztin területeket, s egy merénylő megölt egy zsidó telepest, a „nagy bumm” még nem hangzott el. Talán várnak, hogy tökéletes legyen az időzítés, vélik egyes lapok. Akkor támadni, amikor nem várják, és ott, ahol a legnagyobb hatást érik el. Hogy a Hamász bebizonyíthassa, nem tántoríthatja el a kitűzött célok elérésétől a szellemi vezető meggyilkolása, s nem gyengült meg a nagy veszteség következtében. A belenyugvást ugyanis akár úgy is értelmezheti a palesztin lakosság, hogy valamely háttéralku keretében a fegyveresek – saját, önző céljaik érdekében – figyelmen kívül hagyják azt, amiért oly régóta küzdenek: a független Palesztina megteremtését. Ha ez valóban így van, az erőszak spiráljának szörnyű forgása csak ideiglenesen állt meg. Az újabb robbanás jelet ad a következő válaszcsapásra, s minden marad a régiben.
Érdemes azonban elgondolkodni a másik, sokkal szívet melengetőbb lehetőségen is. Mi van akkor, ha ezt a gondolatmenetet magukévá tették a Hamász felső vezetői is, és saját fegyverét fordítják Izrael ellen? Ha nem akarják az újabb véráldozatot, hanem a média segítségével maguk mellé állítják a világ közvéleményét? Izrael nem tárgyal velük, pedig a nagy vezető megölése után látványosan megbocsátottak. A megszállás és a fal építése tovább folyik, Tel-Aviv pedig nem hajlandó engedményekre a béke érdekében. Ha Jaszin sejk életéért nem fizetnek vérrel, a nagyvilág híreket figyelő lakossága szinte egy emberként állna a palesztinok oldalára, hatalmas nyomást gyakorolva ezzel Izraelre. Igaz, hogy a palesztinok szemében esetleg megfutamodásnak tűnhet ez a gesztus, ám senkinek sem lehet kétséges, hogy ők is békét akarnak, mint ahogy Izrael zsidó lakossága is. A vérontás befejezése közös óhaj, csak egyes politikusok állnak a megegyezés útjában. Na és persze a régi hagyományok rossz értelmezése, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, az erő fitogtatása.
Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, mi volt Izrael célja a gyilkossággal, s mi valósult meg a nagyra törő, ám egyben erkölcsileg eléggé el nem ítélhető tervekből. Nem Ahmed Jaszin sejk volt Izrael Szaddám Huszeinje, aki túl veszélyes volt ahhoz, hogy életben lehetett volna hagyni. A népszerű, ám egyes emberek számára túl radikális Hamász az ő halálával ragadhatta volna meg a kormányrudat a Palesztin Hatóságon belül. Jasszer Arafat pedig lépéskényszerben van azóta is, mivel régi ellenfele – s paradox módon harcostársa – szervezetével együtt kell működnie. Arafat persze ravasz róka, aki nem fog a gyász napjaiban belső harcokat folytatni a hatalomért, követni a valódi ellenség által meghatározott útvonalat. A frontok felállítása helyett egyezséget ajánlott a Hamásznak. Abdelaziz ar-Rantisszi pedig szintén nem az az elállatiasodott terrorista mészáros, amelynek Izrael beállítja, így elfogadta bizonyos feltételekkel Arafat javaslatát. Mint annyi minden a Szentföldön, ez a kézfogás is történelmi. A Hamász ugyanis elutasítja az oslói megállapodást, amelynek következtében létrejött a Palesztin Hatóság, s a Palesztin Felszabadítási Szervezet terrorcsoportból szalonképes politikai erővé vált. A Hamász viszont folytatta volna az akkor lezárult intifádát, s ezt a törekvést torpedózta meg a PFSZ „megfutamodása”. Az ellentétek tehát léteznek, s a Hamász épp emiatt nem is volt hajlandó együttműködni Arafat csoportjával. Most talán nemcsak ők, hanem az Iszlám Dzsihád tagjai is részt vehetnek egy, a szomszédtól kölcsönzött intézményben, a „nemzeti egységkormányban”. Az pedig bizonyos, ha ezt valóban sikerül létrehozni, Izrael vezetése magába nézhet, elismerve, hogy itt nagy hibát követett el. Éket akartak verni a hatalomért harcoló csoportok közé, ám ehelyett egy minden eddiginél erősebb, a teljes lakosság támogatását élvező, külföldön is szimpatikus testülettel kell szembeszállnia, amelyet épp ők alkottak. Amerika még menteni próbálja a menthetőt, megvédi Izraelt az ENSZ-dorgálástól (amely persze lepergett volna Tel-Avivról, mint annyiszor), másrészt pedig óva inti Jasszer Arafatot a Hamásszal való „szuperkormány” létrehozásától. A Hamász ugyanis Amerikában terrorcsoportnak számít.
Mivel Amerikáról van szó, minden az útitervhez vezet, amelyben a Palesztin Hatóságnak és az izraeli kormánynak fontos szerepet osztottak. Tel-Aviv ugyan nem tárgyal a palesztinok elnökével, a kierőszakolt miniszterelnöki pozíció pedig egyre súlytalanabbá válik. Izrael így nyilván nem lenne hajlandó a Hamásszal és az Iszlám Dzsiháddal kiegészült Palesztin Hatósággal leülni, hogy egyeztessen az útiterv menetrendjének betartásáról. A békekezdeményezés már úgyis idejétmúlt, célját beváltani alkalmatlan papírgombóccá vált, ám ezt az Egyesült Államok nem hajlandó elismerni. Tel-Aviv azonban felismerte az útiterv halálában rejlő lehetőséget, s míg az elvetélt próbálkozás mellett nyíltan kiáll, a háttérben már másképp politizál. A rá vonatkozó vállalásokat ugyanis egyáltalán nem tartja be, nem szünteti meg a 2001 óta létesített zsidótelepeket, de támogatja újak építését. A béke felé vezető úton pedig egyedül halad, lenézve palesztin útitársait. A Gázai övezet kiürítése valóban nagy, fontos lépés, sokan nem is hisznek benne, hogy valóban megtörténik. Ám ez sem tárgyalások során kristályosodott ki, hanem Izrael, sőt, Ariel Saron egyszemélyes terve. A palesztinok jószerivel csak a médián keresztül hallhattak az ügyről, hozzáadni semmit nem tudnak. Saron személyes döntésétől függ, hogy az észak-gázai három zsidótelepet is felszámolják, vagy csak a délieket. Az viszont senkinek nem szúr szemet, hogy a Gázai övezet visszaadásáért – amelyre érvényes ENSZ-határozat van, tehát nem adomány, hanem kötelesség – milyen hatalmas árat fog kérni Izrael. Nem nehéz megjósolni: a falat és Ciszjordániát, azaz a független Palesztina álmát. Ha a Gázai övezetből kivonult, joggal hiheti Saron, hogy egy ideig nem fogják további területi engedményekkel zaklatni. Talán még a nyugati parton fekvő több ezer település közül is felszámolnak néhányat. A 7500 gázai telepes mellett Ciszjordániában mintegy 200 ezren vannak, a terület is sokkal nagyobb, stratégiailag fontosabb. A nyugati part nélkül nincs palesztin állam, ezt minden résztvevő tudja. Sem 2005-ben, mint az útiterv kimondja, sem később.
Ezt az elképzelést pedig az as-Sark al-Auszat arab lap szerint az Egyesült Államok is támogatja. Vagyis a Saron-terv kiválthatja az útitervet, Gáza viszonylagos szabadsága – mert az izraeli katonák persze ott maradnak az erezi és a rafahi átkelőknél – így egyenértékűvé válik az egységes állam létrehozásával. A végrehajtásba Washington szeretné bevonni Jordániát, Egyiptomot, az Európai Uniót és az ENSZ-t is, azaz nemzetközi felhatalmazással próbálja kisemmizni a palesztinokat. Bizony, a valódi megbékélés még nagyon messze van.