Történeti, néprajzi, szociológiai előadások sora elemezte a moldvai csángóság helyzetét a Teleki László Alapítvány Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák – A moldvai csángók című nemzetközi tudományos konferenciáján. Hűvös, drámai elemzések, indulatos hozzászólások, szakmai párbeszédek jellemezték a március végi kétnapos rendezvényt.
Artemiza-Tatiana Chisca, az Európa Tanács román küldötte a kisebbségek védelmének fontosságáról szólt, idézve az ET keretegyezményének alaptézisét, amely szerint a kulturális sokszínűség a társadalom gazdagodásának forrása. Ismertette az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ellenőrzési mechanizmusát, amely lehetővé teszi az egyezményt aláíró országok kisebbségvédelmi intézkedéseinek követését: az államoknak jelentést kell benyújtaniuk; a bizottság meglátogatja az országokat, és megvizsgálja a jelentésben foglaltak valóságalapját. Februártól újabb ellenőrzési ciklus kezdődött; most tekintik át a korábban nem eléggé kutatott problémaköröket. Mint például a csángókérdést.
Meinolf Arens müncheni történész és kisebbségkutató szerint az eredetviták, akár a bumeráng, a használók ellen fordultak a csángóproblematikában is. A római katolikus egyház és a kisebbségek viszonyáról tartott előadásában kijelentette, a csángóság a latin katolicizmus utolsó bástyája. A XX. század első felében világszerte háttérbe szorult a katolikus egyház, politikai befolyását elvesztette, s lassan a puszta fennmaradásáért kellett küzdenie. Közben egyre nagyobb teret nyert a modern nemzetállam: az egy nyelv, egy nép, egy liturgia elve mind erőteljesebben érvényesült. Az egyházak kompromisszumokra kényszerültek: a baszkok helyzete hasonlított a csángókéra, hiszen az anyanyelvi liturgia ott sem érvényesülhetett; Németországban pedig germanizálás folyt Bismarck óta, amelynek elsősorban a katolikus lengyelek és a szorbok estek áldozatául. A Vatikán többé nemigen avatkozhatott be a nemzeti kisebbségek sorsába, figyelmeztetett a német tudós. A Szentszék úgy vélte, a románság kapu az ortodox világba; az egyház moldvai stratégiai érdekei azt diktálták, hogy a jászvásári (iasi-i) püspökség egyházi uniót hozzon létre. A hatékonyabb térítéshez a csángókat a román népbe kívánták beolvasztani. A konzervatív vatikáni szárny mindenesetre sikerként értékeli a csángók elrománosítását, összegezte a helyzetet Meinolf Arens.
Marius Diaconescu bukaresti történész korábbi időszakra ment vissza a vatikáni politika vizsgálatában. Szerinte nagyrészt az olasz térítőknek köszönhető a csángók identitásválsága. Örök harc dúlt a XVII. században megjelenő olasz ferencesek és a magyar misszionáriusok között: az itáliaiak kérlelhetetlenül ellenálltak a magyar nyelvnek és a magyar papságnak. Ennek igazi oka az, hogy a székely plébánosok – például Zöld Péter – túlságosan népszerűek voltak a moldvai nép körében, hiszen saját nyelvükön szóltak hozzájuk. Diaconescu azzal zárta előadását, hogy nagyon reméli, senki nem von párhuzamot a kurdok, baszkok meg a csángók között. Szerinte csángónak lenni lelkiismereti kérdés: mindenki annak vallja magát, ami lenni szeretne.
Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára ezt követően vázolta az 1945 utáni csángókutatás eredményeit. A régészeti adatok alapján bizonyos, hogy a magyar határvédelem külső vonala a tatárjárás után a moldvai Szeret folyó vonaláig terjedt. Ferenczi Géza régész szerint a csángók e határőrök leszármazottai lehetnek. A XIV. század után pedig a határvédelem kitolódott a Dnyeszter vonaláig. Benkő Lóránt nyelvészeti bizonyítékai azt mutatják, hogy a mai moldvai magyarok ősei elsősorban a közép-erdélyi Mezőségről vándoroltak ki.
Tánczos kitért a magyar és a román kutatóknál tapasztalható szemléleti különbségre: a csángóság fogalmát mindkét fél másképpen értelmezi. A magyar nyelvészek csak azt a hozzávetőleg 60 ezer főt tekintik csángónak, aki még beszél magyarul. A románok viszont a teljes moldvai katolikus lakosságot; a hatvanezer kétnyelvű ember számukra „atipikus” csángó – ugyanakkor az asszimilációt nem hajlandók figyelembe venni. Ami összeköt bennünket, az a mélyen átpolitizált tudományos magatartás. Mi nem tudunk szabadulni a „csángómentés” vágyálmaitól, és a politikai divatok jelentősen meghatározzák a kutatásokat. A román tudósokat hasonló kényszerek vezetik: nagy energiákat fektetnek az eredet bizonyításába.
A konferencia második napján Pozsony Ferenc kolozsvári néprajztudós, egyetemi tanár is úgy vélekedett, agyonpolitizált a csángókérdés. Előadásában a moldvai falvak állapotáról szólt: a faluközösség még működik, s a moldvai csángóknak ma sincs polgárságuk, városi iparosságuk. Valójában nem teljes értékű a társadalmuk, mert az értelmiségi réteg is égetően hiányzik. S noha a katolikus pap ma is kritikán felül áll – mágikus feladatokat láthat el, megtorolhat neki nem tetsző cselekedeteket –, egyszersmind hatalmas változások játszódnak le a csángóság körében, amelyek igen megterhelik a közösség tagjait. A növekvő szegénység és munkanélküliség miatt a szülők az ipari központok felé orientálják gyermekeiket, a fiatalok külföldi vendégmunkát vállanak: így jutnak el csángók ezrei Németországba, Olaszországba, Spanyolországba és Izraelbe.
Pozsony Ferenc szerint tradíció és modernizáció jól megfér egymással Moldvában: előfordul, hogy katrincás, népviseletbe öltözött öregasszony a szántóföldről mobiltelefonál Olaszországban dolgozó fiának. A régi családmodell azonban átalakulóban van: a fiatalok sokáig nem vállalnak gyereket, aztán megállapodnak egy-két utódnál. És változik a csángók erkölcsi világa, jogi értékrendje is. Egyre nagyobb csoportok vonják ki magukat a falu ellenőrzése alól a fölgyorsult globalizációs folyamatoknak köszönhetően. A kolozsvári kutató hozzáfűzi: Moldvában olyan hatalmi struktúrák maradtak fent, amelyek akadályozzák az egyéni önmegvalósítást. Mára a katolikus egyház újra megerősödött, és elmaradt a civil szféra kibontakozása. „A csángók ma is biblikus belenyugvással fogadják sorsukat.” De a modernizáció felkészületlenül érte őket, mondta Pozsony. Még hosszú az út számukra Európába.
A közönség soraiból felhangzó kérdések után tudósok és politikusok vitatták meg Pozsony Ferenc A moldvai csángók érdekvédelmi törekvései 1989 után című tanulmányát. A kerekasztal-beszélgetésen Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke kifejtette, a csángók olyan közösség, amely az elmúlt viszontagságos évszázadokban képes volt fönnmaradni minden logika ellenére. Bálint-Pataki szerint a csángókérdés kezelését nagymértékben nehezíti, hogy a magyar és a román fél is olykor csupán a maga identitását látja bennük, s elhanyagolja az összetett önazonosság-tudat másik oldalát. A globalizációs folyamatok egyszersmind erőteljesebben felgyorsíthatják a csángók beolvadását, mint az elmúlt évszázadok megpróbáltatásai. A 2002-es népszámlálás adatai szerint 1266 személy vallotta magát csángónak, s abból csak 307 magyar anyanyelvűnek – míg 345 557 román anyanyelvű római katolikust mutatott ki a statisztika.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke egy levélből idézett, amelyet Domokos Mária néprajztudós adott át neki a beszélgetést megelőzően. A szerző Németh Géza, a politikus néhai református lelkipásztor édesapja, aki a Kárpátokon túli területeket járva évtizedekkel ezelőtt részt vett egy újmisés pap első miséjén. A primícián román nyelven folyt a szó; hiába kérte az új pap a helybéli plébánost, hogy magyarul is szólhasson, az följelentette a rendőrségen. „A templom zsúfolásig megtelt – így szól a levél. (…) Döbbenetes volt a több ezer torokból fölhangzó ének. (…) Köszönetnyilvánító beszédét is románul kellett elmondania [az újmisés papnak] szülei előtt, akik felnevelték, gyerekkori barátai és mindazok előtt, akikkel magyarul szokott beszélni. (…) Végül, mikor a szüleihez és a falujához érkezett, egyszer csak átváltott magyarra. Azt a feléledést! Rögtön mindenki felkapta a fejét, feledve, hogy zsibbad a lába, a feje a hosszúra nyúlt ünnepléstől. »Köszönöm. Isten fizesse meg. Áldja meg. Segítse meg« – mondta, majd az egész szertartást bevégző áldást is magyarul mondta el. Megmondta ő az előző este a rendőrségen is a fenyegetésre válaszolva, hogy nem tudna a szülei szemébe nézni, ha legalább nem köszöntené őket anyanyelvükön. Ennyit lehetett tenni. (…) Ha egy idegen, aki nem ismeri sem a magyar vagy a román nyelvet, sem az ottani körülményeket, betoppan erre az ünnepségre, biztosan rákérdez erre, mert nem érti a történteket. Végighallgatja szépen a liturgiát, a köszöntőket, végignéz a már elfásult tömegen, elcsodálkozik a mise végén a más, addig nem hallott nyelven elhangzó mondatok villámcsapásszerű hatásán.”
Németh szerint többé-kevésbé ma is ez a helyzet a moldvai csángó magyarok körében. Tizenöt éve európai szemmel nézve abszurd küzdelem folyik a moldvai csángók jogainak biztosításáért. A döntő áttörést az Európa Tanács 2001. évi jelentése hozta meg, amely olyan mértékű nemzetközi nyilvánosságot biztosított a csángóügynek, amelytől a román asszimiláció hívei is megrettentek. A politikus a csatlakozás jelentőségét is hangsúlyozta: az unió a szabad identitásválasztás elvéből indul ki, ezért a csatlakozó államok nem gyakorolhatják tovább asszimilációs politikájukat – így Románia sem.
Nagy Bercel történész is jelentős előrelépésnek tekinti az Európa Tanács jelentését, ám úgy véli, hosszan lehetne sorolni, hány pontjának nem sikerült érvényt szerezni Romániában. Inkább az áttörési pontokat emeli ki. Az oktatás területén 2000-ben a civil kurázsi diadalmaskodott: nem várva be a román hatósági engedélyeket, Hegyeli Attiláék, Bilibók Jenőék csángó szervezetek támogatásával ekkor kezdték meg a magyar nyelv és kultúra iskolán kívüli oktatását, a román alkotmányban meglévő alapjogoknak szerezve érvényt. Mindez azért roppant fontos, jelzi Nagy Bercel, mert a középkorias felfogású csángók körében Hegyeliék „lázadásával” jelent meg a modern jogi szemlélet, amikor kijelentették, hogy nem törődnek a hivatalok packázásaival, hanem törvényes jogaikat érvényesítik. A szabad identitásválasztás vitájához hozzászólva megemlíti, hogy 1997-ben Lujzikalagorban több napot töltöttek egy csángó prímásnál népzenei gyűjtőútjukon. Az első estén vendéglátójuk elmondta, hogy a faluban már mindenki román, amit tudományos vizsgálatok igazolnak. A második világháború után ugyanis orvosok érkeztek a faluba, vért vettek a lakosság jelentős részétől, majd az „analízis” megállapította: az idősek között van ugyan néhány magyar ember, de a középkorú és a fiatalabb lakosság teljesen román. A búcsú estéjén ugyanez a prímás csak annyit mondott: „Majd megmondom én nektek, mü, csángók honnat vagyunk: mük a székelyektől vagyunk kihullva.” Ennyit a szabad identitásválasztásról, jegyzi meg lakonikusan a történész.
– Láttuk, mit jelentett a huszadik század második felében az erdélyi szász kultúra fölmorzsolódása – vetette föl Pozsony Ferenc. – Egyforma mércével kell mérnünk a veszélyeztetett örökségeket, népcsoportokat. Nekem fáj az is, ha Csernovic környékén iskolákat zárnak be, az is, ha a Dnyeszteren túl a románokat zaklatják, fáj, hogy a Timok-völgyi vlachok nem használhatják anyanyelvüket a hitéletben. De hasonlóan megrázó számomra az is, hogy Moldvában a magyar nyelvű kultúra nagyon gyorsan teret veszít.
A teremben mindvégig tapintható volt az elfojtott feszültség; a szervezők gondot fordítottak arra, hogy az igazán kényes politikai természetű kérdéseknek ne legyen terük. Ám ekkor kissé fölháborodottan fölpattant az első sorból Alexandru Ghisa, a budapesti román nagykövetség tanácsosa, elsősorban Németh Zsoltnak címezve kifogásait. Nehezményezte, hogy a kerekasztal-beszélgetés nem is kerek asztal körül zajlik: hiányolta a román résztvevőket. Így az egész vita szerinte megint csak magyar–magyar párbeszéd. Hangsúlyozta, ma már nem jellemző az a jogtiprás, ami a kommunizmus idején történt Romániában. Azt nem tudja, eltűnnek-e a csángók. De lassan megoldódnak a fölvetett problémák, hiszen Romániában is jogállamiság működik. A magyar kutatók által felvetett probléma nem negyven, hanem négyszáz éve áll fenn. A csángóügy elsősorban vallási kérdés, amelyet nem a laikus román államnak kell megoldania. Mindenesetre méltatja, hogy a csángókérdés megközelítése tudományos jellegű volt a konferencián.
Németh Zsolt felhívta a román követségi tanácsos figyelmét arra, hogyan minősíti katolikus pap a magyart sátántól való nyelvnek 2003 Romániájában. Nehezen állítható tehát, hogy a visszaélések a kommunista időszakhoz köthetők. Mindezt persze lehet az egyházi autonómia részének tekinteni, Németh szerint azonban ez tévedés. A mai körülmények sem teszik lehetővé Moldvában az anyanyelvi misézést és gyónást.
Marius Diaconescu a vita hevében fölajánlotta, hogy megszervezi Bukarestben a következő csángókonferenciát. Nem kis meglepetésre hirtelen felindulásból megcáfolta a román történelemmanipuláció egyik alaptézisét: kijelentette, hogy csángó nyelv nincs, mert az valójában a magyar dialektusa. Egyesek szavazatokat, mások pénzalapokat akarnak gyűjteni a csángókérdés révén Magyarországon és Romániában egyaránt, tette hozzá. A románoknak is megvannak a maguk csángói Szlovákiában, Bulgáriában, Ukrajnában, csak az ő politikusaik nem foglalkoznak velük, ezért irigyli a magyarokat, hogy ilyen szakembereik vannak. Fölvetette, hogy a csángók napi négy miséjéből egy magyar nyelvűt kellene kérvényezniük. A visszaélések, atrocitások esetében pedig szerinte kérdéses, hogy a kormányt vagy a központi utasításokat megtagadó helyi hatóságokat kell-e hibáztatni. 1940 és ’44 között a magyar közigazgatás ugyanazt a hibát követte el, mint ma a román: édesapjának a magyar időszakban Deákra kellett magyarosítania a nevét. Csak akkor demokratikusak a magyarok, amikor érdekeik úgy kívánják? – kérdezte Diaconescu egyre hevesebben gesztikulálva.
Nyisztor Tinka Moldvából:
– Legyen nyugodt, Diaconescu úr, 1990 óta egyetlen magyar nyelvű misét kérünk a négy közül, és az se lehetséges.
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány ügyvezető igazgatója
Ordas eszmék
– A csángókérdéssel kapcsolatban Magyarországon meglehetősen nagy a rendezetlenség a fejekben. Legtöbben nem is tudnak róluk, sokan pedig „csángómentő” elképzeléseikkel inkább rombolnak, mint segítenek. Ami az Európa Tanács és Románia irányába megfogalmazódhat: ha mi a konferencián kizárólag az eredetvitát eröltetjük, a román kutatók nem jönnek el, az ET képviselői pedig úgy vélekednek, hogy két balkáni nép viaskodik a történelmen. Ám ha különféle tudományágak segítségével azt próbáljuk bemutatni, hogy a moldvai katolikus csángók az európai történelem és kultúra részeként léteznek a Kárpátokon túl, az szép lassan lecsapódhat a fejekben és a lelkekben. A moldvai csángóknak különlegesen szép történeti múltjuk van, és rendkívül bizonytalan jelenük. A kelet-közép-európai népek legnagyobb gondja ma a szegénység, ami Moldvában fokozottan igaz.
– Nem a román tudományos élet diadala az, hogy ma már nekünk kell egy hamis tételt cáfolnunk, akár a dákoromán folytonosság esetében, s védekező módon bizonygatnunk: a csángóság a magyar kultúra része?
– A tudományhoz ennek vajmi kevés köze van – ez színtiszta politika. Romániában a kommunista Ceausescu-diktatúra alatt is dühöngött a nacionalizmus, míg Magyarországon éppen ellenkezőleg: a Kádár-korszakban a kisebbségi kérdéseket szőnyeg alá söpörték. Hazánk hátrányból indult. Ma nekünk kell bizonyítani azt, ami triviális. De hát ez a realitás, s ha ezt fönn hordott orral nem vesszük tudomásul, megint csak mi vesztünk. Azt se felejtsük el, hogy a jelenlegi európai trendek minket támogatnak. Ezt kellene kihasználnunk.
– Az erdélyi magyarok szerint addig lehet bármit is elérni Romániában, amíg nem csatlakozik az unióhoz. Utána minden visszaáll a régi kerékvágásba.
– Nem vagyok pesszimista. Romániában az emberek a létükért küzdenek, a csatlakozástól jólétet várnak, amiért cserében talán háttérbe tudják szorítani ezeket a felülről gerjesztett nacionalista, ordas eszméket. S amíg a magyarság fogy, a románság pedig gyarapodik, amíg hatalmas hajdani magyar területek ürülnek ki, addig a szórványterületeken nem lehet offenzív magyar kisebbségpolitikát alkalmazni.
– A csángókérdés hazai megfogalmazása sem mindig tűnik szerencsésnek.
– A magyar mentalitás, amelynek gyökerei a XIX. századig nyúlnak vissza, ma nagyon sok kárt okoz. Történeti okokra visszavezetve a magyarok valamiféle felsőbbrendűségi érzéssel állnak ehhez a kérdéshez, és megfeledkeznek arról, hogy a román külpolitika általában mindig sokkal sikeresebb volt, mint a magyar. Ezt azzal intézzük el, hogy persze, mert ők bizánci módon politizálnak, pedig az igazmondás a politikában értelmezhetetlen kategória. Saját érdekérvényesítésünk terén sok feladat akad; és a gondolkodásunkat is meg kellene változtatni. A Teleki Alapítvány kutatóintézet: az a feladata, szellemi muníciót gyártson a politikusok számára.
Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató
Mony és misze
– Mintha a román szakemberek sokkal nagyobb szellemi energiát fektetnének a csángókérdés „tisztázásába”, mint a magyarok.
– Igen, több vonatkozásban így van ez. A jászvásári püspökség például gondot fordít arra is, hogy fiatalokat képezzen ki, és juttasson el a Vatikáni Levéltárba. Magyar részről nem látom jelét annak, hogy kutatókat bíznának meg efféle feladatokkal. A román tudósok többségére jellemző, hogy fölkészültek, alapos munkákat adnak ki, de a következtetéseik sokszor elfogadhatatlanok és tudománytalanok, mert mindenáron a csángók román eredete mellett foglalnak állást. A csángókért harc folyik, amelyben a tudomány is fegyver. De az Európa Tanácsban nem fogadják el a történelmi, néprajzi, nyelvészeti érvelést emberjogi kérdésekben. Őket nem érdekli, kinek van igaza az eredet vagy a nyelvi hovatartozás kérdésében, hanem arra kíváncsiak, hogy milyen jogsértések történnek, és mire van valós igény. Ha a csángók anyanyelvi oktatást és magyar nyelvű liturgiát szeretnének, nincs apelláta. Ez ellen nem lehet azzal érvelni, hogy a templomi népénekek ilyen vagy amolyan eredetűek.
– Az egyik legfőbb gond éppen a csángók identitásválsága: hogy már maguk sem tudják, hova tartoznak igazából. Így pedig meglehetősen nehéz személyes véleményük figyelembevételével, európai módon megszüntetni a jogsértő helyzetet.
– Csodálkozom, hogy sosem beszélünk erről az óriási problémáról. Hogyan szerezzünk érvényt az Európa Tanács ajánlásának, amikor már senki nem akar viseletben járni, a régi házakat lebontják, a folklórt elfelejtik? Valóban középkori állapotokat akarunk konzerválni a társadalom egészében? Azt kívánjuk a csángóktól, hogy ma is lakjanak kémény nélküli kunyhókban, s ne használjanak gumikerekű szekeret? Az iskolában azt tanítsuk a csángó gyerekeknek, hogy a tojás „mony”, hogy nem fáj, hanem „szérik” a fülük, és hogy nem a templomba járnak, hanem a „miszébe”? Ezt jelentené a csángó kultúra védelme? Skanzenről szól az az ajánlás? Ha valóban ezt akarjuk, akkor maguk a csángók lesznek az elsők, akik ez ellen tiltakozni fognak. Sajnos még senki sem mondta meg, hogyan képzeli el a hagyomány megőrzését a modernitás körülményei között, és szemmel láthatóan nem is töpreng ezen senki. Még arra sem tudunk egyértelműen válaszolni, hogy magyarul vagy csángóul akarjuk-e a csángó gyermekeket tanítani. Alapvető gond, hogy az Európa Tanács a veszélyeztetett csángó kultúra és nyelv védelmét vállalja, nem pedig a magyarét, amelyet pedig a csángók egy része el akar sajátítani. A román nacionalizmus – a tanár, a pópa, a hivatalnok, a politikus, az újságíró, a csendőr – persze azonnal lecsap: ha az az ajánlás a csángó kultúra védelmét írja elő, hát akkor semmi baj, majd ők meghatározzák, mi is az a megvédendő csángó nyelv, kultúra és helyi liturgia… Tehát pontosabban végig kellene gondolnunk, mit akarunk ebből a hagyományból a jelen részévé tenni, mi az, aminek identitásalkotó szerepe lehet, és mit tehetünk azért, hogy ez megvalósuljon.
– Ön jól ismeri a terepet, nem csupán könyvtárszobában elmélkedik a csángókérdés megoldásáról. Mit lehetne és kellene modernebb formában átemelni a hagyományaikból?
– Ez már nem csángó-, hanem összmagyar kérdés. Például a székelyföldi Kászonban, ahol Kodály gyűjtött, élnek még mindig olyan hegedűsök, énekesek, akikéhez hasonló dallamokkal esetleg Vikár Béla fonográffelvételein találkozhatunk. De a magyar Zenetudományi Intézet archívumában egész Csíkból, ötven–hatvan nagy faluból sincs annyi archivált zenei anyag, mint egyetlen kutatottabb moldvai településről. A kultúraváltás a teljes magyar nyelvterületen végbemegy, ezért nagy kérdés, mit hogyan archiválunk, mit teszünk a jelenben működő kultúra részévé. De azt is elemeznünk kell, hogy az összegyűjtött néprajzi anyag miként válik a mai magyar ember önazonosságának szimbólumává. A tradíciót és a modernitást valahogy összhangba kell hozni.
– Hogyan látja mindebben a magyar politika szerepét?
– Otthon az RMDSZ fővonala, egy-két egyéni akciótól eltekintve, voltaképpen nem képviselte a csángók ügyét egészen addig, amíg az ET az áttörést végre nem hajtotta. A csángóügy kényelmetlen volt, és politikusaink fontosabbnak tartották a román szövetségesek partnerségét. Két-három évvel ezelőtt, amikor már Bukarestben is szalonképessé vált a csángókkal foglalkozni, az RMDSZ beszállt a ringbe, és elért némi eredményt. Persze ez nem kis részben a politikaitőke-kovácsolás szándékával történt, ami Magyarországon is ugyanúgy jellemző, kormányoktól és pártoktól függetlenül. De a romániai magyarság képviselőinek korábbi hallgatását és az ügy erőtlen kezelését megbocsáthatatlan bűnnek tartom.
– Ön szerint megnyerhető valaha is a moldvai csángókért folytatott küzdelem?
– A nagy számok törvénye ellentmond ennek. Ám vannak falvak, közösségek, emberek, akik nap mint nap rácáfolnak kicsinyhitűségünkre, és amíg ők vannak, nem szabad, nem lehet feladni. Döbbenetes, hogy ma már olyan falvakban is működnek a vasárnapi iskolák, szerveznek szavalóversenyeket, kérik a magyar misét, amelyekben öt-hat évvel ezelőtt álmodni sem lehetett arról, hogy magyar szó nyilvánosan elhangozzék. A világon sok olyan hely akad, ahol „visszatanulják” a kultúrát. Néhány hónappal ezelőtt például megkeresett egy szabófalvi születésű fiatalember, aki ma vállalkozó Románvásáron, s már egy kukkot sem tud magyarul. Azt mondta, szeretné, ha megtudnák a falusfelei és a gyerekek, hogy milyen volt az ő kultúrájuk. Azért jött Kolozsvárra, hogy az archívumokból népénekeket kérjen, amelyeket megtaníttatna, és CD-t adna ki a szabófalvi karácsonyi énekekből. Nem tud magyarul, nem is értelmiségi, és olyanoknak akarja megmutatni a csángó kultúrát, akik már szintén elszakadtak a magyar műveltségtől. Bármikor érhetnek bennünket ilyen meglepetések. Egyelőre a csángók szégyellik a nyelvüket, mert azt verték a fejükbe, hogy nem lehet vele a modern világban érvényesülni. Ha mást vernek a fejükbe, talán megváltozik a véleményük. Magamban persze sajnos pesszimistább vagyok, mint amilyen szeretnék lenni, ugyanakkor értékelem, tisztelem azokat, akiknek nagyobb hitet adott a Jóisten.
Kiss Loránd marosvásárhelyi restaurátor
Görög gótika
– Meghökkentőek a konferencián kiállított fényképei, rajzai. Van abban valami Julianus baráti, ahogy ön Moldvában középkori gótikus templomok nyomait keresi.
– Ha párhuzamba állítjuk az erdélyi és a moldvai magyarok történelmét elemző tanulmányokat, azt tapasztaljuk, hogy az utóbbiak esetében túlsúlyban vannak a néprajzi elemzések. Túlfűtött viták folynak arról, merrefelé kellene ráncigálni ezt a népcsoportot. A középkor vizsgálatának döntő szerepe lehet a kérdés eldöntésében. Akkoriban ugyanis még élő kapcsolat volt a moldvai magyarság és Magyarország között. A középkor végén a csángók fokozatosan elszigetelődtek, szórvánnyá váltak, és a reformáció korától a többi magyar régiótól gyökeresen eltérő fejlődésen mentek keresztül. Másrészt bennünk, erdélyi magyarokban és szászokban megvan a gőg, hogy a gótika véget ér a brassói Fekete templomnál, s a Kárpátokon túl már a bizánci kultúra kezdődik. Csakhogy egy kultúra esetenként nem ér véget az államhatárnál.
– A fényképek tanúsága szerint a legtöbb istenháza már alig látszik ki a gazból, olyan romos állapotban van.
– E kiállítás arra jó csupán, hogy felhívja a figyelmet a moldvai középkor gazdagságára és arra, hogy a magyarok és a szászok milyen jelentékenyen vettek részt a moldvai román állam felépítésében. A románok számos középkori katolikus templomot tártak föl az elmúlt évtizedekben, jóllehet eredményeiket többnyire erősen átideologizálták. A Szabófalva melletti templomromnál például ki van téve egy tábla, amely szerint az épület alaprajza azt bizonyítja, hogy a XIV. században itt román katolikus közösség élt. Ettől eltekintve érdemes odafigyelni rájuk, mert nagyon sok magyar vonatkozású leletet is felszínre hoznak kutatásaik során. Nemrég például XVI. századi moldvai kályhacsempék kerültek elő archaikus Szent László-ábrázolásokkal.
– Hogyan hatott a magyar kultúra a moldvai középkorban?
– Számos adat van arra vonatkozóan, hogy a középkori Moldva kézműves polgársága elsősorban magyar és szász mesteremberekből verbuválódott, akik a nagyobb településeken éltek. Ne feledjük, az első magyar bibliafordítás a moldvai Tatroson készült. Azt még a román történészek sem cáfolják, hogy a középkorban jelentős magyarság élt Moldvában, amely bizonyos marginális kultúrát alakított ki.
– Állnak még gótikus templomok a Kárpátokon túl?
– Kettő igen: a moldvabányai és a kutnári. Sokat még nem tártak fel. Furcsa, hogy a román római katolikus papság nem érdeklődik a múltnak e szelete iránt – talán mert túlságosan zavarosnak találja. E templomok összességükben igencsak hasonlítanak a szász épületekhez, lévén az erdélyi építészet nyúlványai. Számos besztercei szász kőfaragó dolgozott Suceavában a fejedelmi váron vagy akár ortodox templomon. Itt keresendők a tipikus moldvai görögkeleti építészet nyugati gyökerei, például a csúcsíves ablakok. A moldvai gótika görögkeleti igényekre alkalmazott gótika. Ám amikor a moldvai városi magyarság a XVII. század végére, a török hódoltság korában elenyészett, a templomok is elnéptelenedtek, leromlottak.
Bilibók Jenő, a Moldvai Csángó Magyar Szövetség alelnöke
Elöljárók szava
– Úgy tűnik, lassan külön üzletággá válik a csángóbiznisz.
– Világszerte legalább száz csángó szervezet van, amelyek közül csak Budapesten húsz–harminc működik. Mondanom sem kell, ezeknek nincsen megélhetési gondjuk, míg a Moldvában tengődő három-négy szervezet élethalálharcot vív a fönnmaradásért. Sokan vádolnak bennünket, hogy annyi vita dúl a moldvai csángó egyesületek között, mint sehol másutt a világon. Hát éppen ezért: az anyagi gondok, az emberhiány miatt. A csángókérdésen lila felhő ül. Egy magyarországi például képtelen elfogadni, hogy vannak román csángók is. Olyanok, akik valamikor magyarok voltak, de már nincsen semmilyen kötődésük ehhez a kultúrához.
– A csángók döntő többsége ilyen.
– Így igaz. El kell fogadni mások döntését, bármennyire ragaszkodik is az ember a sajátjához.
– Hogyan lehetséges, hogy csángóügyben sokszor csupán azok hangja hallatszik el a döntéshozókhoz, akik áttelepültek Budapestre, elszakadtak környezetüktől?
– A nem Moldvában működő szervezetek saját népszerűsítésükkel foglalkoznak. Nagy anyagi lehetőségek is vannak a csángókérdésben, hiszen ez támogatott téma.
– Érzékelnek valamit abból, hogy az európai figyelem erősebben összpontosul a moldvai magyarokra? Van ennek gyakorlati következménye is?
– Az Európa Tanács ajánlása sajnos nem kötelező érvényű. A románok ezt aknázzák ki. A román hatóságok csupán akkor fogják vissza magukat, ha fölülről, a prefektus vagy a polgármester részéről érzik a rosszallást.
– Megszűntek a kihallgatások, házkutatások, rendőri zaklatások?
– Semmi nem változott igazán.
– Ezek szerint nem lehetünk túl bizakodóak az ET fellépése miatt?
– Segíthet a helyzetünkön, hogy a kérdés szóban forog. De az uniónak nincs számottevő kisebbségi-érdekvédelme, nagy tömbökben gondolkodik, nem tud mit kezdeni az apróbb kultúrákkal.
– Lásd a szárdok, baszkok, frízek, katalánok, számos elnyomott kisebbség helyzetét…
– Ezt a román hatóságok sem késlekednek hangsúlyozni: miért lenne kötelező az ajánlás számukra, amikor az unióban is vannak elnyomott népek? Bákóban még a romák is jobb helyzetben vannak, mint mi: van tanfelügyelőjük, a gyerekek tanulhatják a roma nyelvet, anyanyelvi versenyeket rendeznek nekik.
– Miben tér el az idősebb és a fiatalabb moldvai magyar generációk elképzelése a csángókérdésről?
– A probléma megközelítésében. A fiatalok talán kicsit merészebbek, és jobban hisznek abban, hogy ami törvény, azt alkalmazhatják. Az idősebbek inkább azt mondják: ami természet szerint jár, azt meg kell adni a csángóknak. Ők jobban elfogadják a fennálló helyzetet, szentírásnak tekintik az elöljárók szavait. A mi stratégiánk viszont az, hogy biztosítsuk a törvényes kereteket, a jogi hátteret.
– Ön általános iskolás gyerekeket tanít magyar nyelvre, műveltségre Bákóban.
– Három éve kezdtem iskolán kívül, magánházakban, s két éve már iskolán belül is taníthatok. A többiektől eltérően az a szerencsém, hogy abba az iskolába mentem vissza tanítani, amelyikben végeztem. Óraadó magyartanárként vettek föl a román tannyelvű iskolába a szülői kérvényeknek köszönhetően. Speciális a helyzetünk: hetente háromszor, tanítási órák előtt vagy után tartjuk a magyarórákat. Ma már két csoportom van elsősöktől nyolcadikosokig.
– Nem bélyegzik meg ezeket a gyerekeket az iskolában, hogy magyarkodók, viszályt szítanak…?
– Az a szerencse, hogy többnyire olyan diákokról van szó, akik jó tanulók. Könnyedén helytállnak minden tárgyban, így a szaktanárok nem zaklathatják őket.
– Vajon mi az oka annak, hogy ezeket a gyerekeket magyarra tanítják a szüleik? Nem játszhat közre az az elképzelés, hogy majdan Magyarországra települve építsék ki a moldvainál talán sokkal jobb egzisztenciájukat?
– Csak azt nem szeretnénk elképzelni, ezek a gyerekek azért tanulnak magyarul, hogy Moldvából elmenjenek. Azért tanítjuk őket, hogy ott maradjanak. De ezzel a tanítói szereppel nem lehet nálunk népszerűnek lenni. Sok köszönetet nem kap az ember.
Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató
Két nép között
– Mi a véleménye az általános román álláspontról? Valóban lehetséges az, hogy a csángók maguk válasszák meg identitásukat?
– Ha nyilvánosan kell színt vallaniuk hovatartozásukról, legtöbbször visszahúzódnak, mivel az utóbbi százötven évben rengeteg támadás érte őket. A moldvai csángó településeken szinte napjainkig középkorias identitástudat él. Ennek fontos része a lokális tudat: szoros a szülőfaluhoz, a rokonsághoz, a földműves életformához, valamint a régió kultúrájához való kötődésük. Ez nálunk is így működhetett a modern polgári nemzettudat kialakulása előtt. De mindehhez azt is hozzá kell fűzni, hogy a csángók számára a nemzeti azonosságtudat kérdése nem a legégetőbb gond. Mindennapjaikat elsősorban a betevő falat előteremtése, gyerekeik nevelése tölti ki.
– Elvárásainkban tehát visszavetítjük a XIX. századi romantikus-nacionalista nemzetfogalmat?
– A moldvai csángók két etnikum között foglalnak helyet. Sokáig kimaradtak mind a román, mind a magyar nemzetépítésből. A falvaikban ható gyors nyelv- és kultúraváltás azt jelzi, hogy nagy többségük előbb-utóbb betagolódik a román nemzeti közösségbe, kisebb részük pedig a magyarba. Ezt a folyamatot elsősorban a személyes döntések fogják meghatározni. Moldvában olyan családot is láttam, amelyben a nyolc gyermek közül a nagyobbak a magyar identitást, a kisebbek pedig a románt választották. A személyi identitást alapvetően befolyásolja a hatalom meg a politikum, de nagyon sok esetben az érdek is. Ha valaki magyarrá válik, sikeresebb életpálya nyílik-e meg előtte, vagy döntése újabb konfliktusokat gerjeszt? A csángók napjainkban nem érzik tragédiának az identitásváltást, ezt csak mi, értelmiségiek gondoljuk annak. Ők legtöbbször újabb egyensúlyállapotot hoznak létre: például ha egy falusi, csak magyarul beszélő nagymama nem tud értekezni a csak románul beszélő, városon lakó unokájával, az abszurd helyzetet a nyelvi kód egyneműsítésével oldják meg.
– Az Európa Tanács meg tudja állítani a folyamatot?
– A tanács önmagában nem tudja megakadályozni az asszimilációt. Véleményem szerint minden próbálkozás csak akkor eredményes, ha belülről, szervesen bontakozik ki.
– Van erre esély? Megerősödhet ennyire a csángó közösség?
– Ez attól is függ, hogy az európai intézmények mikor és hogyan fogadják be Romániát. Ahogy az ország betagolódik az európai struktúrákba, remélem, hogy a korábbi történelmi görcsök is tompulnak, s pár évtized alatt az autonóm, belső közösségépítésnek nagyobb lehetőségei lesznek Moldvában is.
