Történeti, néprajzi, szociológiai előadások sora elemezte a moldvai csángóság helyzetét a Teleki László Alapítvány Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák – A moldvai csángók című nemzetközi tudományos konferenciáján. Hűvös, drámai elemzések, indulatos hozzászólások, szakmai párbeszédek jellemezték a március végi kétnapos rendezvényt.
Artemiza-Tatiana Chisca, az Európa Tanács román küldötte a kisebbségek védelmének fontosságáról szólt, idézve az ET keretegyezményének alaptézisét, amely szerint a kulturális sokszínűség a társadalom gazdagodásának forrása. Ismertette az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ellenőrzési mechanizmusát, amely lehetővé teszi az egyezményt aláíró országok kisebbségvédelmi intézkedéseinek követését: az államoknak jelentést kell benyújtaniuk; a bizottság meglátogatja az országokat, és megvizsgálja a jelentésben foglaltak valóságalapját. Februártól újabb ellenőrzési ciklus kezdődött; most tekintik át a korábban nem eléggé kutatott problémaköröket. Mint például a csángókérdést.
Meinolf Arens müncheni történész és kisebbségkutató szerint az eredetviták, akár a bumeráng, a használók ellen fordultak a csángóproblematikában is. A római katolikus egyház és a kisebbségek viszonyáról tartott előadásában kijelentette, a csángóság a latin katolicizmus utolsó bástyája. A XX. század első felében világszerte háttérbe szorult a katolikus egyház, politikai befolyását elvesztette, s lassan a puszta fennmaradásáért kellett küzdenie. Közben egyre nagyobb teret nyert a modern nemzetállam: az egy nyelv, egy nép, egy liturgia elve mind erőteljesebben érvényesült. Az egyházak kompromisszumokra kényszerültek: a baszkok helyzete hasonlított a csángókéra, hiszen az anyanyelvi liturgia ott sem érvényesülhetett; Németországban pedig germanizálás folyt Bismarck óta, amelynek elsősorban a katolikus lengyelek és a szorbok estek áldozatául. A Vatikán többé nemigen avatkozhatott be a nemzeti kisebbségek sorsába, figyelmeztetett a német tudós. A Szentszék úgy vélte, a románság kapu az ortodox világba; az egyház moldvai stratégiai érdekei azt diktálták, hogy a jászvásári (iasi-i) püspökség egyházi uniót hozzon létre. A hatékonyabb térítéshez a csángókat a román népbe kívánták beolvasztani. A konzervatív vatikáni szárny mindenesetre sikerként értékeli a csángók elrománosítását, összegezte a helyzetet Meinolf Arens.
Marius Diaconescu bukaresti történész korábbi időszakra ment vissza a vatikáni politika vizsgálatában. Szerinte nagyrészt az olasz térítőknek köszönhető a csángók identitásválsága. Örök harc dúlt a XVII. században megjelenő olasz ferencesek és a magyar misszionáriusok között: az itáliaiak kérlelhetetlenül ellenálltak a magyar nyelvnek és a magyar papságnak. Ennek igazi oka az, hogy a székely plébánosok – például Zöld Péter – túlságosan népszerűek voltak a moldvai nép körében, hiszen saját nyelvükön szóltak hozzájuk. Diaconescu azzal zárta előadását, hogy nagyon reméli, senki nem von párhuzamot a kurdok, baszkok meg a csángók között. Szerinte csángónak lenni lelkiismereti kérdés: mindenki annak vallja magát, ami lenni szeretne.
Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára ezt követően vázolta az 1945 utáni csángókutatás eredményeit. A régészeti adatok alapján bizonyos, hogy a magyar határvédelem külső vonala a tatárjárás után a moldvai Szeret folyó vonaláig terjedt. Ferenczi Géza régész szerint a csángók e határőrök leszármazottai lehetnek. A XIV. század után pedig a határvédelem kitolódott a Dnyeszter vonaláig. Benkő Lóránt nyelvészeti bizonyítékai azt mutatják, hogy a mai moldvai magyarok ősei elsősorban a közép-erdélyi Mezőségről vándoroltak ki.
Tánczos kitért a magyar és a román kutatóknál tapasztalható szemléleti különbségre: a csángóság fogalmát mindkét fél másképpen értelmezi. A magyar nyelvészek csak azt a hozzávetőleg 60 ezer főt tekintik csángónak, aki még beszél magyarul. A románok viszont a teljes moldvai katolikus lakosságot; a hatvanezer kétnyelvű ember számukra „atipikus” csángó – ugyanakkor az asszimilációt nem hajlandók figyelembe venni. Ami összeköt bennünket, az a mélyen átpolitizált tudományos magatartás. Mi nem tudunk szabadulni a „csángómentés” vágyálmaitól, és a politikai divatok jelentősen meghatározzák a kutatásokat. A román tudósokat hasonló kényszerek vezetik: nagy energiákat fektetnek az eredet bizonyításába.
A konferencia második napján Pozsony Ferenc kolozsvári néprajztudós, egyetemi tanár is úgy vélekedett, agyonpolitizált a csángókérdés. Előadásában a moldvai falvak állapotáról szólt: a faluközösség még működik, s a moldvai csángóknak ma sincs polgárságuk, városi iparosságuk. Valójában nem teljes értékű a társadalmuk, mert az értelmiségi réteg is égetően hiányzik. S noha a katolikus pap ma is kritikán felül áll – mágikus feladatokat láthat el, megtorolhat neki nem tetsző cselekedeteket –, egyszersmind hatalmas változások játszódnak le a csángóság körében, amelyek igen megterhelik a közösség tagjait. A növekvő szegénység és munkanélküliség miatt a szülők az ipari központok felé orientálják gyermekeiket, a fiatalok külföldi vendégmunkát vállanak: így jutnak el csángók ezrei Németországba, Olaszországba, Spanyolországba és Izraelbe.
Pozsony Ferenc szerint tradíció és modernizáció jól megfér egymással Moldvában: előfordul, hogy katrincás, népviseletbe öltözött öregasszony a szántóföldről mobiltelefonál Olaszországban dolgozó fiának. A régi családmodell azonban átalakulóban van: a fiatalok sokáig nem vállalnak gyereket, aztán megállapodnak egy-két utódnál. És változik a csángók erkölcsi világa, jogi értékrendje is. Egyre nagyobb csoportok vonják ki magukat a falu ellenőrzése alól a fölgyorsult globalizációs folyamatoknak köszönhetően. A kolozsvári kutató hozzáfűzi: Moldvában olyan hatalmi struktúrák maradtak fent, amelyek akadályozzák az egyéni önmegvalósítást. Mára a katolikus egyház újra megerősödött, és elmaradt a civil szféra kibontakozása. „A csángók ma is biblikus belenyugvással fogadják sorsukat.” De a modernizáció felkészületlenül érte őket, mondta Pozsony. Még hosszú az út számukra Európába.
A közönség soraiból felhangzó kérdések után tudósok és politikusok vitatták meg Pozsony Ferenc A moldvai csángók érdekvédelmi törekvései 1989 után című tanulmányát. A kerekasztal-beszélgetésen Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke kifejtette, a csángók olyan közösség, amely az elmúlt viszontagságos évszázadokban képes volt fönnmaradni minden logika ellenére. Bálint-Pataki szerint a csángókérdés kezelését nagymértékben nehezíti, hogy a magyar és a román fél is olykor csupán a maga identitását látja bennük, s elhanyagolja az összetett önazonosság-tudat másik oldalát. A globalizációs folyamatok egyszersmind erőteljesebben felgyorsíthatják a csángók beolvadását, mint az elmúlt évszázadok megpróbáltatásai. A 2002-es népszámlálás adatai szerint 1266 személy vallotta magát csángónak, s abból csak 307 magyar anyanyelvűnek – míg 345 557 román anyanyelvű római katolikust mutatott ki a statisztika.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke egy levélből idézett, amelyet Domokos Mária néprajztudós adott át neki a beszélgetést megelőzően. A szerző Németh Géza, a politikus néhai református lelkipásztor édesapja, aki a Kárpátokon túli területeket járva évtizedekkel ezelőtt részt vett egy újmisés pap első miséjén. A primícián román nyelven folyt a szó; hiába kérte az új pap a helybéli plébánost, hogy magyarul is szólhasson, az följelentette a rendőrségen. „A templom zsúfolásig megtelt – így szól a levél. (…) Döbbenetes volt a több ezer torokból fölhangzó ének. (…) Köszönetnyilvánító beszédét is románul kellett elmondania [az újmisés papnak] szülei előtt, akik felnevelték, gyerekkori barátai és mindazok előtt, akikkel magyarul szokott beszélni. (…) Végül, mikor a szüleihez és a falujához érkezett, egyszer csak átváltott magyarra. Azt a feléledést! Rögtön mindenki felkapta a fejét, feledve, hogy zsibbad a lába, a feje a hosszúra nyúlt ünnepléstől. »Köszönöm. Isten fizesse meg. Áldja meg. Segítse meg« – mondta, majd az egész szertartást bevégző áldást is magyarul mondta el. Megmondta ő az előző este a rendőrségen is a fenyegetésre válaszolva, hogy nem tudna a szülei szemébe nézni, ha legalább nem köszöntené őket anyanyelvükön. Ennyit lehetett tenni. (…) Ha egy idegen, aki nem ismeri sem a magyar vagy a román nyelvet, sem az ottani körülményeket, betoppan erre az ünnepségre, biztosan rákérdez erre, mert nem érti a történteket. Végighallgatja szépen a liturgiát, a köszöntőket, végignéz a már elfásult tömegen, elcsodálkozik a mise végén a más, addig nem hallott nyelven elhangzó mondatok villámcsapásszerű hatásán.”
Németh szerint többé-kevésbé ma is ez a helyzet a moldvai csángó magyarok körében. Tizenöt éve európai szemmel nézve abszurd küzdelem folyik a moldvai csángók jogainak biztosításáért. A döntő áttörést az Európa Tanács 2001. évi jelentése hozta meg, amely olyan mértékű nemzetközi nyilvánosságot biztosított a csángóügynek, amelytől a román asszimiláció hívei is megrettentek. A politikus a csatlakozás jelentőségét is hangsúlyozta: az unió a szabad identitásválasztás elvéből indul ki, ezért a csatlakozó államok nem gyakorolhatják tovább asszimilációs politikájukat – így Románia sem.
Nagy Bercel történész is jelentős előrelépésnek tekinti az Európa Tanács jelentését, ám úgy véli, hosszan lehetne sorolni, hány pontjának nem sikerült érvényt szerezni Romániában. Inkább az áttörési pontokat emeli ki. Az oktatás területén 2000-ben a civil kurázsi diadalmaskodott: nem várva be a román hatósági engedélyeket, Hegyeli Attiláék, Bilibók Jenőék csángó szervezetek támogatásával ekkor kezdték meg a magyar nyelv és kultúra iskolán kívüli oktatását, a román alkotmányban meglévő alapjogoknak szerezve érvényt. Mindez azért roppant fontos, jelzi Nagy Bercel, mert a középkorias felfogású csángók körében Hegyeliék „lázadásával” jelent meg a modern jogi szemlélet, amikor kijelentették, hogy nem törődnek a hivatalok packázásaival, hanem törvényes jogaikat érvényesítik. A szabad identitásválasztás vitájához hozzászólva megemlíti, hogy 1997-ben Lujzikalagorban több napot töltöttek egy csángó prímásnál népzenei gyűjtőútjukon. Az első estén vendéglátójuk elmondta, hogy a faluban már mindenki román, amit tudományos vizsgálatok igazolnak. A második világháború után ugyanis orvosok érkeztek a faluba, vért vettek a lakosság jelentős részétől, majd az „analízis” megállapította: az idősek között van ugyan néhány magyar ember, de a középkorú és a fiatalabb lakosság teljesen román. A búcsú estéjén ugyanez a prímás csak annyit mondott: „Majd megmondom én nektek, mü, csángók honnat vagyunk: mük a székelyektől vagyunk kihullva.” Ennyit a szabad identitásválasztásról, jegyzi meg lakonikusan a történész.
– Láttuk, mit jelentett a huszadik század második felében az erdélyi szász kultúra fölmorzsolódása – vetette föl Pozsony Ferenc. – Egyforma mércével kell mérnünk a veszélyeztetett örökségeket, népcsoportokat. Nekem fáj az is, ha Csernovic környékén iskolákat zárnak be, az is, ha a Dnyeszteren túl a románokat zaklatják, fáj, hogy a Timok-völgyi vlachok nem használhatják anyanyelvüket a hitéletben. De hasonlóan megrázó számomra az is, hogy Moldvában a magyar nyelvű kultúra nagyon gyorsan teret veszít.
A teremben mindvégig tapintható volt az elfojtott feszültség; a szervezők gondot fordítottak arra, hogy az igazán kényes politikai természetű kérdéseknek ne legyen terük. Ám ekkor kissé fölháborodottan fölpattant az első sorból Alexandru Ghisa, a budapesti román nagykövetség tanácsosa, elsősorban Németh Zsoltnak címezve kifogásait. Nehezményezte, hogy a kerekasztal-beszélgetés nem is kerek asztal körül zajlik: hiányolta a román résztvevőket. Így az egész vita szerinte megint csak magyar–magyar párbeszéd. Hangsúlyozta, ma már nem jellemző az a jogtiprás, ami a kommunizmus idején történt Romániában. Azt nem tudja, eltűnnek-e a csángók. De lassan megoldódnak a fölvetett problémák, hiszen Romániában is jogállamiság működik. A magyar kutatók által felvetett probléma nem negyven, hanem négyszáz éve áll fenn. A csángóügy elsősorban vallási kérdés, amelyet nem a laikus román államnak kell megoldania. Mindenesetre méltatja, hogy a csángókérdés megközelítése tudományos jellegű volt a konferencián.
Németh Zsolt felhívta a román követségi tanácsos figyelmét arra, hogyan minősíti katolikus pap a magyart sátántól való nyelvnek 2003 Romániájában. Nehezen állítható tehát, hogy a visszaélések a kommunista időszakhoz köthetők. Mindezt persze lehet az egyházi autonómia részének tekinteni, Németh szerint azonban ez tévedés. A mai körülmények sem teszik lehetővé Moldvában az anyanyelvi misézést és gyónást.
Marius Diaconescu a vita hevében fölajánlotta, hogy megszervezi Bukarestben a következő csángókonferenciát. Nem kis meglepetésre hirtelen felindulásból megcáfolta a román történelemmanipuláció egyik alaptézisét: kijelentette, hogy csángó nyelv nincs, mert az valójában a magyar dialektusa. Egyesek szavazatokat, mások pénzalapokat akarnak gyűjteni a csángókérdés révén Magyarországon és Romániában egyaránt, tette hozzá. A románoknak is megvannak a maguk csángói Szlovákiában, Bulgáriában, Ukrajnában, csak az ő politikusaik nem foglalkoznak velük, ezért irigyli a magyarokat, hogy ilyen szakembereik vannak. Fölvetette, hogy a csángók napi négy miséjéből egy magyar nyelvűt kellene kérvényezniük. A visszaélések, atrocitások esetében pedig szerinte kérdéses, hogy a kormányt vagy a központi utasításokat megtagadó helyi hatóságokat kell-e hibáztatni. 1940 és ’44 között a magyar közigazgatás ugyanazt a hibát követte el, mint ma a román: édesapjának a magyar időszakban Deákra kellett magyarosítania a nevét. Csak akkor demokratikusak a magyarok, amikor érdekeik úgy kívánják? – kérdezte Diaconescu egyre hevesebben gesztikulálva.
Nyisztor Tinka Moldvából:
– Legyen nyugodt, Diaconescu úr, 1990 óta egyetlen magyar nyelvű misét kérünk a négy közül, és az se lehetséges.
Diószegi László
Ordas eszmék
Tánczos Vilmos
Mony és misze
Kiss Loránd
Görög gótika
Bilibók Jenő
Elöljárók szava
Pozsony Ferenc
Két nép között
