Munkaerő-piaci anomáliák

Sikertörténetként állítja be a Medgyessy-kormány, illetve a szaktárcát vezető Burány Sándor foglalkoztatási és munkaügyi miniszter a munkanélküliség alakulását, illetve a hazai munkaerőpiacon bekövetkezett változásokat. „Kevés az állástalanok száma, sőt még az Európai Unió átlagánál is jobb a helyzet” – halljuk unos-untalan. A kormányzat PR-gépezete szerint ezen a területen végre megtört a kedvezőtlen trend, és a beindított nagyszabású programok megoldják a gazdaság és a társadalom problémáit. Az alábbiakban az egyszerűség kedvéért pontokba szedtük a fenti, kormányzati logikával szembeni ellenérveinket.
1. Tény, hogy „alacsony” a magyar munkanélküliségi ráta. A statisztikai hivatal legfrissebb jelentése szerint a munkanélküliségi ráta 2003. december és 2004. február között 6 százalék volt. A nyilvántartott állástalanok száma ebben az időszakban 248 ezer, míg egy évvel korábban 259 ezer fő volt. Tény, hogy az Európai Unióban 8,8 százalékos ez a mutató. Első pillantásra tehát jobb a helyzet a több évtizedes lemaradással küzdő Magyarországon, mint Nyugat-Európában. Ha ugyanis megvizsgáljuk, hogy miért „ennyire” alacsony a munkanélküliség, bizony lehangoló a helyzet. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) nemrég egy terjedelmes tanulmányban ízekre szedte s elmarasztalta a magyarországi foglalkoztatás állapotát. Az idevonatkozó passzus szerint Magyarországon a foglalkoztatási ráta a második legkisebb az OECD-tagállamok körében. A szervezet szerint hazánkban a mutató mindössze 56 százalék, azaz a 15–61 éves korú népességen belül ennyien próbálkoznak elhelyezkedni – munkanélküliként. A szóban forgó KSH-felmérés szerint a foglalkoztatottak száma 3,918 millió fő volt a 2003. novembertől 2004. januárig terjedő időszakban: azaz tízmillió magyarból közel négymillió dolgozik. A gondot fokozza, hogy elsősorban a legaktívabb, tehát a 25–54 éves korosztályhoz tartozó férfiak foglalkoztatása marad el a nemzetközi átlagtól.
2. A KSH jelentése szerint a munkanélküliek 46,5 százaléka egy éve vagy annál régebben keresett állást. Ezek szerint a regisztrációban szereplők fele tartósan munkanélküli, vagyis huzamosabb ideje nem talál magának állást. Kikről is van szó? A nyilvántartottak vagy „túlkorosak” (a mai Magyarországon ez a negyven év felettiekre jellemző), vagy pedig nem rendelkeznek piacképes ismeretekkel. Nagy kérdés, hogy az előbbi kategóriában lévőkkel mit lehet tenni. A vállalatok zöme nem szívesen alkalmaz „kiöregedett” munkaerőt, míg a legfiatalabbakat, a pályakezdőket gyakorlat hiányában nem veszik fel. Antagonisztikus ellentét feszül tehát a munkaerőpiacon, s elgondolkodtató, hogy a munkaügyi kormányzat miért nem talál ki és alkalmaz olyan foglalkoztatási konstrukciókat, melyek révén ez a réteg is hasznosnak érezné magát. Léteznek persze ilyen-olyan formák, ám láthatóan ezek nem különösebben gyakorolnak pozitív hatást erre a tarthatatlan állapotra. Míg az idősebb generációk munkához juttatása kivitelezhetetlennek tűnik, addig a pályakezdők még tőlük is kilátástalanabb helyzetben vannak. Még elszomorítóbb, ha ezen belül is a fiatal diplomások helyzetét vizsgáljuk. Az egyetemekről, főiskolákról kikerülők körében már 25-30 százalékos a munkanélküliség. Ők a jóléti rendszerváltásnak nevezett folyamatban két dolgot tehetnek: vagy egy másik diplomát szereznek, vagy külföldön próbálnak szerencsét. Miután azonban az EU jelenlegi tizenöt tagállama ilyen-olyan diszkriminációval korlátozza az elhelyezkedés lehetőségét, ezt az alternatívát sem pipálhatja ki a huszonéves értelmiség.
3. Az Orbán-kormány idején a baloldali pártok azzal vádolták meg a polgári kabinetet, hogy magára hagyja a hátrányos helyzetű térségeket, elsősorban Kelet-Magyarországot. Ha felidézzük a 2002-es országgyűlési választások eredményét, kitűnik, hogy azokban a régiókban, ahol viszonylag nagy volt a munkanélküliség, tarolt az MSZP. Az ottaniak valószínűleg bedőltek annak, hogy a magát szociáldemokratának nevező hatalom kiemelten foglalkozik majd sorsuk alakulásával. Mi a helyzet most? Röpke két év leforgása során egyes megyékben, térségekben – Heves megye északi és déli részén, Borsodban és Szabolcsban, továbbá az Észak-Alföldön – rekordokat dönt a munkanélküliség: 20–40 százalék némely körzetben. Vagyis nemhogy mérséklődött volna a keleti régiók lemaradása, még többen vannak az utcán. Anélkül, hogy dramatizálnánk az ország hátrányos részének kilátástalanságát, álljon itt a legfrissebb szociológiai felmérés: az utóbbi évek során még inkább dél-amerikanizálódott a társadalom. Míg korábban hét és félszeres volt a szorzó a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között hazánkban, addig most nyolc és félszeres. Legrosszabbul a Dunától keletre élnek.
4. A tavalyi esztendőt látványos nagyvállalati kivonulások tarkították, s eközben viszszaesett a működő tőke beáramlása is. Kaotikus állapotok uralkodnak a gazdaságban, amit nemcsak az támaszt alá, hogy egyre-másra jelennek meg a hazánk mélyrepüléséről szóló elemzések, s nyugati lapok arról cikkeznek, hogy az egykori kirakatország a térség sereghajtója lett, hanem az is: a kormányzat nem tudja, mi lesz azoknak a beruházásoknak a helyén, amelyek hamarosan „elköltöznek”. A kilencvenes években idetelepült multik a szinte ingyen megszerzett üzemekért, az olcsó és viszonylag képzett munkaerőért s az adókedvezményekért valósítottak meg fejlesztéseket. Miután lassan letelnek a kedvezmények, a cégek Romániát vagy Bulgáriát, esetleg Kínát választják új bázisul, hátrahagyva az itteni munkaerőt… S akkor még nem szóltunk arról, hogy uniós csatlakozásunk nyomán több tízezernyi munkahelyet számolnak fel a hazai kis- és közepes vállalkozások. Ezek a tőkeszegény társaságok nem tudják majd teljesíteni a szigorú brüsszeli előírásokat.
5. A nyugaton honos munkaerő-piaci és versenyképességi szűrők Magyarországon teljességgel alkalmazhatatlanok. A fentebb említett gyenge aktivitásnak ugyanis egyik okozója, hogy a nyugdíjkorhatár alacsony, amit viszont az egészségtelen magyar életmód sajnálatosan alátámaszt. Problémát jelent, hogy kicsi a lakásmobilitás, de van hová fejlődnie a részmunkaidős foglalkoztatásnak is. Szakértők úgy látják, a családi támogatásokat is rugalmasabbá kellene tenni. Mellesleg a munkaképes korúak 18 százaléka nyugdíjas, illetve mintegy 9 százaléka rokkantnyugdíjas – ez rekordnak minősül az OECD-államokban. A felsoroltakat tetézi, hogy magas az adóztatás: az összes adóbefizetés a GDP csaknem 40 százalékát teszi ki, ezen belül is a munkabéreket terhelő elvonás kiugróan nagy. Az átlagos magyar járulékszint a bérkifizetések 46 százalékára tehető.
Ahhoz tehát, hogy Magyarország visszaszerezze nemzetközi versenyképességét, ki kellene használni a munkaerő eddig rejtett forrásait. Magyarul: növelni kell a foglalkoztatás szintjét. Nemcsak azért, hogy elérjük a nyugati életszínvonalat, hanem azért is, mert előbb-utóbb gazdasági-társadalmi feszültséget okoz, hogy négymillió dolgozó tart el hatmillió embert egy tízmilliós országban. Amikor az Orbán-kormány idején a teljes foglalkoztatottság elérése volt a célkitűzés, nemcsak a baloldali pártok mosolyogtak rajta, hanem a szakértők is.A fentiek tükrében ma már nem ez a legnagyobb elvárás. Ez lenne ugyanis a minimum.