Srebrenica szelleme kísért

Népirtás történt 1995-ben a boszniai Srebrenicában. A jugoszláviai háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék hétfői ítélete két szempontból is rendkívül fontos. Egyrészt kitágította a genocídium néven közismertté váló jogi kategóriát, s immár nemcsak a teljes lakosság elpusztítására irányuló törekvést sorolja ebbe a körbe, hanem a lakosság egy részének a megölését is. Másrészt ismét feleleveníti a délszláv háborút, a Milosevics, Seselj, Karadzsics és Mladics nevével fémjelzett, fékevesztett szerb nacionalizmus tombolását. Nem volt olyan régen az a véres 1995-ös esztendő. De nem volt olyan régen 1987 sem, amikor bizonyos Szlobodan Milosevics, a Szerb Kommunista Párt vezetője egy tavaszi napon a koszovói Poljéban kijelentette: „Senki soha többé nem fogja bántani a szerbeket.” Gondolta volna-e bárki is akkor, hogy ez az alacsony, zömök ember elkötelezett hóhérainak segédletével lángba borítja a Balkánt? Hogy vérfürdőt rendez az ezredforduló Európájában? Utólag mindig felmerül a kérdés, nem voltak-e figyelmeztető jelei a készülő tragédiának. Nyilván voltak. De legyintettünk rájuk. A félrevezetett szerb többségnek pedig Milosevics, Seselj, Karadzsics, Mladics kellett: menetelt szép sorban utánuk.
Kilenc évvel vagyunk a srebrenicai népirtás után. A Milosevics-féle szocialisták fölött már eljárt az idő, a demokraták erőtlennek és bizonytalannak tűntek, jöjjenek hát a radikális nacionalisták. Jöjjenek az új Seseljek, ha már a régi rács mögé került. Például Tomiszlav Nikolics. Seselj belgrádi helyettese a legesélyesebb jelölt a júniusban esedékes szerb elnökválasztáson. Rémisztő hírek érkeznek a Vajdaságból. Terjednek a megfélemlítést célzó falfirkák, heti gyakorisággal gyalázzák meg a magyar temetőket, napi rendszerességgel szólnak rá a magyarul beszélő délvidékiekre, s egyre többször vernek meg vajdasági magyarokat csak azért, mert nem a „hivatalos” szerb nyelven kommunikálnak egymás között. Nagybecskereken a katolikus püspöki hivatal egy időre felfüggesztette a misézést, mert attól tartottak, hogy felgyújtják a templomot a magyar hívőkkel. Ugyanott a városházáról leverték a többnyelvű táblát. Zentán, Szabadkán ugyancsak voltak magyarellenes támadások. Egyelőre az sem egyértelmű, hogy ezek a szélsőséges akciók valóban az ismét feltüzelt szerb nacionalizmus eredményei, avagy tudatos háttérmunkáról van-e szó. Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke korábban a szerb titkosszolgálatot gyanúsította meg azzal, hogy Szabadkán magyarellenes falfirkákat festett. „Aggasztó, hogy a hatalmi intézmények nem kívánnak vagy nem tudnak fényt deríteni az elkövetőkre. Ha a nyomozó szervek, ha a hírszerzés, a biztonsági információs ügynökség (a szerb titkosszolgálat – a szerző) nem tud fényt deríteni az elkövetőkre, akkor ők maguk az elkövetők. A szakszolgálat a múltban is végzett ilyen munkát” – mondta a vajdasági politikus, aki arra is emlékeztetett, hogy hasonló grafittik jelentek meg Szabadkán a kilencvenes évek elején, majd kiderült, hogy a milosevicsi titkosszolgálat szervezte meg a gyűlölködő feliratok felfestését.
Ismét fenyegetettségben élnek a délvidéki magyarok, s eközben könnyen egy szélsőségesen nacionalista politikus kerülhet az államfői székbe. Kell-e ennél több figyelmeztető jel ahhoz, hogy a magyar kormány érvényesítse az alkotmányban rögzített kötelezettségét? Az utóbbi két évben ugyanis az anyaország részéről nem történt más, mint a vajdasági magyarság látványos megalázása. Most, amikor napi rendszerességgel érik inzultusok a délvidékieket, talán mindenki előtt világossá válik, hogy nem valamiféle hirtelen felindulás késztette a Vajdaságban élő magyarokat az autonómia és a kettős állampolgárság követelésére. A vajdasági magyar pártok még 1999-ben elkészítették közös autonómiakoncepciójukat. A dokumentum három önrendelkezési formát tartalmaz: perszonális önkormányzat, területi önkormányzat és Vajdaság tartomány autonómiája. Az elképzelések gyakorlati megvalósulása terén évek óta alig van elmozdulás, a belgrádi parlament látványosan mellőzi a délvidékiek elképzelését. Az autonómia kérdésének hangsúlyos felvetésére eddig talán soha nem volt olyan kedvező politikai környezet, mint most, amikor Vojiszlav Kostunica miniszterelnök meghirdette a koszovói szerb autonómiát sürgető elképzelését, ami alig különbözik attól, amit a magyarok kérnek évek óta a Vajdaságban. A magyar kormány ennek ellenére agyonhallgatja az önrendelkezés kérdését, e téma nem került szóba Kovács László külügyminiszter Kostunicával folytatott minapi telefonbeszélgetésekor sem. Tapodtat sem lépett előre a kormány a magyar állampolgárság kedvezményes megszerzésének ügyében sem, annak ellenére, hogy az egyébként egymással éles politikai vitákat folytató vajdasági pártok példa nélküli egységben sürgették a kettős állampolgárságot. A kabinet félreérthetetlenül jegeli a kérdést, ma már a tárgyalásokat is kerüli ez ügyben. Ezt bizonyítja a Magyar Állandó Értekezlet soron következő ülésének állandó halasztása. A kormány tavaly nyáron még őszre ígérte a legközelebbi tanácskozást, ezt később februárra, aztán tavaszra, végül júniusra tolta. Közben az Országgyűlés – a kormánypárti szavazógép kifogástalan működésével – látványosan csökkentette a státustörvény súlyát, a határon túliak s így a délvidékiek körében is igen nagy népszerűségnek örvendő magyarigazolvány értékét. Mindeközben az anyaország vízumkényszert vezetett be a szerb-montenegrói állampolgárokkal szemben – az intézkedés csak fokozta a vajdaságiak elkeseredettségét, reményvesztettségét.
Tomiszlav Nikolics, a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese egy minapi sajtótájékoztatóján felolvasta a pártelnök Seselj levelét, amelyben a hágai vádlott közli, bizonyos abban, hogy Nikolics győz a júniusi szerbiai elnökválasztáson. A szélsőséges politikus közölte: győzelme esetén megbuktatja a kormányt, s lehetővé teszi Milosevics körözött családtagjainak visszatérését Szerbiába. Déli szomszédunknál néhány hónap alatt olyan politikai légkör válhat uralkodóvá, amely semmiféle garanciát nem nyújt a vajdasági magyarok, általában a kisebbségek fizikai biztonságának szavatolására. Már most megkésett lenne a budapesti diplomácia brüsszeli és belgrádi fellépése a vajdasági helyzet stabilitásának megőrzése érdekében. Az autonómia egyértelmű támogatásának elmaradása és a kettős állampolgárság irányába tett konkrét lépések hiánya az anyaország részéről a magárahagyatottság érzését erősíti a szülőföldjükön fenyegetett délvidékiekben. Meddig és mire vár a magyar kormány? Egy újabb Srebrenicára?