A haldokló élet

Eszembe jutott a múltkoriban egyik régi ismerősöm. Gondoltam, ideje volna meglátogatni. Többször is hívott. Kedves, szerény fiú volt, mi Istinek becéztük. Rendszeresen ellátogatott az összejöveteleinkre, meghúzta magát az asztal sarkánál, aztán csendben távozott, sose köszönt el tőlünk, többiektől, az ajtót is nyitva hagyta maga után, mint aki vissza szándékozik térni.
Mielőtt elindultam volna hozzá, felhívtam telefonon. Ismeretlen hang szólt a kagylóba. Kit keres? Ja, Isti már nem él, mi vettük meg a megürült lakást.
Aztán csend. Letette a kagylót. Azt se mondta, melyik temetőben nyugszik. Olyan észrevétlenül szökött ki az életből, mint valaha a zajos találkozókról. Ahová nem tért többé vissza. Most az egyszer becsukta maga után az ajtót.
Felidézem magamban utolsó találkozásunkat, a Városliget egyik padján ültünk a régi időkre emlékezve. Akkor tréfásan azt kérdeztem tőle: „Mivel töltöd ezeket a szép nyári napokat, barátom?” Hosszú ideig hallgatott, aztán azt mondta: „Haldoklom!” Ezen mindketten nevettünk, én vidáman, a térdemet csapkodva, ő keserűen.
Most, hogy erre gondolok, összeszorul a torkom. Lehet, hogy igazat mondott? Mert az ember nem egyszerre hal meg, hanem apró részletekben. Apródonként. Már ifjú korában elkezdi, csak akkor nem akar róla tudomást venni. Elsiet mellette. S mire erre rádöbben, már késő megkapaszkodni, mert nincs is mibe. Kiábrándulások: apró kis halálok. Rétegenként rakódnak le, elfalazzák előttünk a visszautakat, keserűséget cseppentenek örömünkbe, elszívják az erőnket, megroggyantják a lábunkat, aztán eljő a nap, amikor betelik a pohár, ki kell üríteni hunyt szemmel, és elindulni az ajtó felé. Isti tudta ezt. Ezért ült mindig szomorúság a szemében s várakozás az arcán.
Visszaidézve kesernyés mosolyát, azon tűnődöm egyre, hogy engem mikor ért először a halálra emlékeztető, bénító felismerés? Talán azon az estén, amikor egy diákrendezvény után a kedvest csókolózni láttam egy másik fiúval. Szeptember végi alkony volt, bénultan ültem egy ligeti padon az újvidéki Duna-parton. És arra gondoltam, a legjobb lenne belesétálni a nagy, sodró folyóba, hogy vigyen ölelő karjaiban a túlvilágra.
Nem indultam neki a folyónak, ültem még félórányit magamba roskadva, aztán felálltam és hazamentem. S valami meghalt akkor bennem ott, azon a padon, azon a szeptember végi napon. De erre csak később jöttem rá. Jóval később, amikor az elmúlás gondolatával kezdtem foglalkozni. Amikor rádöbbentem, hogy minden lépéssel, minden nappal közelebb kerülünk a temetőhöz.
Mert apró kis részletekben hal meg végre is az ember. Csalódottan, mert felismeri az ámítást a hazug szavak csengésében, mert valaki elengedi a kezét, akit biztos támaszának vélt, mert… Nem érdemes folytatni, úgy töredezik szét a hite, akár a málló kő a nyári forróságban.
Sosem felejtem el azt a sötét éjszakát, amikor otthonomból, szülőhazámból, ahol végre megpihenni vágytam, szöknöm kellett kis batyummal és a mama elbocsátó csókjával. Neki a nagyvilágnak, mert már nincs otthonom. Bele a semmibe, otthagyni őseim földjét, a kertet és a temetőt, a rétet és a szőlőt. Egy kicsit akkor is meghaltam.
De megrendítő volt a mama temetése is. Nem tudtam tőle elbúcsúzni, látogatási tilalom volt akkoriban a kórházakban. A számára ásványvízre borítékban beküldött húszast az ápolónő másnap visszaadta, és arra kért, hozzam be a legszebb ruháját, amelybe az utolsó útjára felöltöztetik. Abba temettük, amit apa egyszer vett neki ajándékba az újvidéki vásáron.
Azt már nem is mérlegelem, mennyi maradt bennem az életből, amikor egy szörnyű éjszakán a fiam is elengedte a kezemet. Tőle sem tudtam elbúcsúzni. Tűnődöm: élet még ez, ami megmaradt?
Jer, Vergilius, örök barátom, nyújtsd a kezed, és vezess végig a pokol minden bugyrán. A végére értem, kiosonok a nyitott ajtón…