Ápolatlanul?

V i s s z h a n g

Ha ön a sikertelen felvételit követően pótfelvételi eljárás keretében nyer felvételt, vagy fellebbezéssel veszik fel, igénylése csak úgy válik érvényessé, ha a mellékelt csekk – sikeres pótfelvételi vagy fellebbezési eljárást követő – befizetése mellett az oktatási intézmény kitölti és beküldi a diákigazolvány-ügyfélszolgálat részére a pótfelvételi eljárásban vagy fellebbezéssel felvett hallgató diákigazolvány-igénylésének megerősítésére szolgáló nyomtatványt.” Ezt a mondatot a diákigazolvány-ügyfélszolgálat küldi értesítőjében, de első olvasásra valószínűleg egyetlen ügyfele sem érti meg. Példa, de nem egyedi, a magyar hivatalnokok ugyanis nem tudnak fogalmazni, tájékoztatni, kérdezni.
A szövevényes semmitmondás, a felelősségvállalás előli menekülés sok évtizedes iskoláján nevelkedett mai hivatalnokréteg, elkerülendő, hogy személyesen jelenjen meg az ügyintézésben, tovább bonyolítja és rontja a nyelvet. A baj sokkal nagyobb annál, mint hogy valaki rosszul fogalmazott. A baj ott van, hogy miközben a magyar nyelvészek többsége is kétségbe vonja már a nyelvművelés értelmét, s vizsgálatait kizárólag a nyelv mint organizmus megfigyelésére és leírására szűkíti, a magyarság elfelejt beszélni, írni, fogalmazni. Itt állunk az Európai Unió szélén, és büszkén mondhatjuk, hogy sem idegen nyelveket nem ismerünk, sem anyanyelvünk szabályaival, szépségeivel, sajátosságaival nem vagyunk tisztában.
Lassan, sok idő alatt kopott el az anyanyelv iránti szeretet és tisztelet. Nem erőltette a kultúrpolitika, az oktatáspolitika, így lassan csak formális helye maradt a tananyagban. Mintha egyik tudomány rántaná magával a másikat a sírba. Mintha ebben a sokat, sok feleslegeset beszélő világban nem volna szükség a pontosan kigondolt és formába öntött mondatokra, melyek alkalmasak lehetnének arra, hogy eloszlassák a félreértéseket, párbeszédet, értelmes vitát teremtsenek azok között, akik most úgy érezhetik, nincs egymásnak mondanivalójuk.
Mintha ennek az országnak az volna az érdeke, hogy ne értsék egymást az emberek. Ne értse a diák a szolgáltató irodáját, a vizsgatesztet, ne értse a polgár a közvélemény-kutató kérdőívet vagy a telefontársaság legújabb üzleti húzását, amelyet akarata ellenére érvénybe léptetnek, ha nem tiltakozik időben. És ne tudja értelmezni a villany- és gázszámlát, az adóívet. Így lehet a legjobban az orránál fogva vezetni.
A nyelvtudomány, mely a hét legfőbb művészet egyike, mostanra kevesek kiváltsága lett. Elszakadt a köznyelvtől, a magára valamit is adó generatív nyelvész magyar szavakat már csak tölteléknek használ. Aki vigaszra vágyik, a nyelvtörténészekhez fordulhat, ők hűségesen és kitartóan kutatják a múlt titkait, kétévente konferenciákat szerveznek Szegeden, hogy elmondják a magyar és a finnugor alaktan, mondattörténet vagy jelentéstörténet kutatásának legújabb fejleményeit. A tanácskozás anyagát azután összefűzik, majd szép füzetben adja közre a Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszéke Büky László és Forgács Tamás szerkesztésében.
A füzeteket forgatva olykor az az érzésünk támadhat, hogy felesleges apró kérdésekre is nagy energiákat fordítanak. Pedig nem így van. Ébredőben van egy új tudomány, a számítógépes nyelvészet, amelyik igen pontos meghatározásokat igényel. A számítógépnek, ha szövegértésre vagy beszédre akarjuk tanítani, alaposan kielemezett tudást kell a „fejébe” adni. A gép nem érti az egyszer így, másszor úgy meghatározásokat, fittyet hány a liberális nyelvészeti szempontokra. Meglehet, a számítógép ismét visszatereli majd a nyelvészeket az elemző munkához. A magyar nyelv lehető legpontosabb leírásához.
Huszonhat évvel ezelőtt indult el a nyelvművelők folyóirata, az Édes Anyanyelvünk, és az eltelt időszakban nem lett kevesebb a feladata. Sőt! A kezdetekben a nyelvművelés még a társadalom által is elfogadott és igényelt tevékenység volt, Lőrincze Lajos volt akkora sztár a maga korában, mint Majka manapság. Bár mindkettejüknek a szó volt a kenyere, a produkciók között volt némi különbség. Ma is vannak a közmédiában nyelvművelő műsorok, a Magyar Rádióban szerencsére nem is egy, és a hallgatottsági, nézettségi statisztikák szerint az emberek szeretik ezeket az adásokat.
Az Édes Anyanyelvünk gazdája, az Anyanyelvápolók Szövetsége most közreadta negyedszázad repertóriumát, az eltelt huszonöt évben megjelent cikkek mutatóját. Balázs Géza munkájának köszönhetően áttekinthető, ki mindenki és mi minden olvasható a folyóirat régi számaiban. Tanulságos lista. Negyedszázad történelme a nyelvészet tükrében.
Ez most a huszonhatodik év. A nyelvvédők és -művelők tovább dolgoznak, fittyet hánynak a divatra. Feljegyzik, dokumentálják korunk műveletlenségét. Van dolguk bőven, hisz ami manapság helyi és országos lapokban nyomtatva megjelenik, tévékben és rádiókban nagy nyilvánosság előtt elhangzik, felér a szellemi környezetszennyezéssel. Nyelvészeink nem bántanak senkit, csak szelíden kiigazítanak, terelgetnek, tanácsolnak. Talán van még, aki odafigyel rájuk.