Bambam, jeee!

Csak megkérdezem egyszer valamelyik kereskedelmi rádiós kollégát, magyarázza már meg, mi a csodának keverik a híradások alá örökké azt az idétlen, lüktető, sokkoló zenét, amitől minden jóérzésű emberben vegetatív rángatózás kezdődik. Egyáltalán zene-e az, amit a szövegek felolvasása közben hallunk kifelé a membránból, vagy csak a következő számra készülő együttes ideges basszusgitárosa macerálja a hangszerét? Amennyiben ugyanis zenének minősül ez a pléhdübörgés, legalább harmonizáljon a híranyagok tartalmával. Földcsuszamlás, polgárháború és tőzsdei krach esetén rendben van a dübörgés, ha viszont orgonavirágzásról, négyesiker-születésről szól a hír, akkor Vivaldiból vagy Haydnból kéne a szöveg alá keverni. Legalábbis a logika ezt diktálná. (MSZP-közleményekhez adja magát a Vörös Csepel kezdetű kórusmű, Kovács László-beszédekhez a Hej, te bunkócska! című mozgalmi sláger.)
A dübörgés olykor javára válik a hírblokknak, amennyiben elnyomja a műsorvezető anglomán affektálását. Előfordulhat még, hogy ezzel az egész dübörgősdivel az a szerkesztő szándéka, hogy a mai élet fordulatszámára hangolja a hallgatót – márpedig nem kis elánnal mennek a dolgok ebben a zűrzavaros világban. Békebeli tempóban gagyi rádiót hallgatni lehetetlen, az ember nem tud kiigazodni a sok subidubi, bambam, jeee! között… Amúgy el is lehet zárni azt a rádiót. Gombnyomás az egész.