Valószínűleg értetlenség fogadta volna, ha valaki egy XIX. századi egyetemen a kommunikáció nevű új tudományággal hozakodik elő. Miért vált mára fontossá, hogy tudatosan kommunikáljunk?
– A XIX. században csakugyan elegendőek voltak a hagyományos retorikai elméletek, amelyek arról szóltak, hogyan kell nyilvános helyeken előadásokat tartani, hogyan gesztikuláljunk, milyen mély hangon beszéljünk. A változást több tényező okozta. Épp a múltkor kérdezte az egyik hallgatóm: hogy lehet csoportos kommunikációról beszélni a mai világban, amikor nincs is idejük az embereknek arra, hogy találkozzanak és beszélgessenek? Ez érdekes, mert a XIX. században többet dolgoztak az emberek, ám kevesebbet beszéltek egymással. Mi egyre többet beszélünk, és kevesebb idő alatt, hatékonyabban szeretnénk közölni a mondandónkat. A hatékonyság legtöbbször azt jelenti, hogy meg akarom győzni a másikat; a meggyőzés a kommunikáció egyik fontos területe. Ez a XIX. században csupán a politikában és a vallásban volt jelen, ma viszont rengeteg vállalat próbálja értékesíteni a termékeit vagy szolgáltatásait, sőt szinte mindenki igyekszik a szívéhez közel álló dolgokról meggyőzni sokakat, nemcsak a társadalmat, hanem a politika képviselőit is.
– Az ön által írt, a magyar felsőoktatásban is használatos kommunikáció-tankönyv újra és újra rámutat arra, hogy a közlési módszereknek igazodniuk kell az alapvető erkölcsi normákhoz. Ma ez egyre kevésbé szempont az üzleti és a tömegkommunikációban, sőt a személyes kapcsolatokból is kezd eltűnni.
– Én azt hiszem, az etika szempontjának nem szabad hiányoznia semmilyen emberi megnyilvánulásból, sem abból, ahogy az orvos a beteggel, sem abból, ahogy az eladó a vevővel kommunikál. Van erre egy aranyszabály, így szól: csak azt tedd mással, amit szeretnél, ha veled tennének.
– Nem hatékonyabb a meggyőzésre irányuló törekvés, ha az ember félreteszi az ilyen szabályokat?
– De igen, olykor sokkal hatékonyabb. Ha nem vesszük figyelembe az erkölcsöt, több dolgot el tudunk adni. Az etika azonban felteszi a kérdést, hogy mi ennek a következménye a másik emberre nézve. Sőt felteszi ezt a kérdést – bármilyen kényelmetlen – a jellemünkre nézve is. Ha azt állítom egy zakóról, hogy húsz évig jó lesz, holott tudom, egy éven belül szétszakad, a másik nem vesz tőlem többé semmit, nekem pedig nehezebb lesz tükörbe néznem. Meg kell kérdezni önmagunktól, milyenné válunk, ha hazudozunk? Az igazság kötelez. Ha hazudozni kezdünk, előbb-utóbb nem fogjuk tudni, hogy a hírekben, a reklámokban mi igaz és mi nem. Így csak idő kérdése, és szétesik a társadalom.
– Ennek a folyamatnak vagyunk tanúi. Magyarországon most, akár Amerikában, kampányidőszak van. Az egyik politikai párt vezetője azzal buzdította munkatársait a felkészítéskor, hogy „nem érdekelnek etikai kódexek, győzni akarunk!”, valamint: „azt akarjuk, hogy az emberek velünk keljenek, velünk feküdjenek”. El lehet érni pozitív hatást ilyen kommunikációs stratégiával?
– Néha igen, néha nem. Egyik barátom, egy nagy amerikai cég igazgatója alapszabálynak tartotta, hogy csak olyat mondjon, amitől akkor sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha másnap megjelenik a Wall Street Journal címoldalán. Néha meg is jelent. Azzal kapcsolatban, hogy egyfolytában a politikai üzenetet sulykolják, hadd kérdezzek vissza: ön szeretne velem találkozni minden reggel és este? Valószínű, hogy nem. Más a helyzet, ha a feleségemnek teszem föl ezt a kérdést, akiről tudom, hogy örül a társaságomnak – bár egy házasságban is szükséges néha, hogy egyedül legyünk.
– A pártok üzenete mindig egyszerű: mi nagyon jók vagyunk, ellenfelünk pedig nagyon rossz. Miért van az, hogy a politikai kommunikáció ilyen primitív sémákkal dolgozik? Talán azért, mert csak igen-nem válaszra van lehetőség, és attól félnek, ha árnyalnák a képet, elbizonytalanítanák a szavazót?
– Erről George W. Bush jut eszembe, akinek egész elnöki pályafutása alatt mindössze három, előre meghirdetett alkalommal tehettek fel közvetlen kérdést újságírók. A legutóbbi ilyen sajtókonferencián az ön egyik kollégája megkérdezte az elnököt: ha visszatekint a szeptember 11-ét követő eseményekre, mit gondol, követett-e el hibát, illetve nem kellene-e bocsánatot kérnie valamiért? Ezekre a kérdésekre nem válaszolt. Vannak emberek, aki kötelezőnek érzik, hogy fenntartsák a tökéletesség látszatát.
– Egyik könyvében szerepel ez a mondat: nem tudunk nem kommunikálni. Ha ezt továbbgondolom, azt is meg kell állapítani, a tudatos közléstechnikával mindig megválaszthatom, milyen képet mutassak magamról. Nem gondolja, hogy a profi kommunikáció eleve ellentétben áll az őszinteséggel?
– Remélem, nem. Vannak helyzetek, amikor egy profi beismeri a hibáit. Ha valaki úgy akarja növelni a hitelességét, hogy azt mondogatja: én vagyok a legjobb, ezzel épp a hitelességét veszti el. Mindenki kritikusan fogja szemlélni, és a hibái hatalmasra nőnek. Ha viszont azt kezdené hajtogatni: csődtömeg vagyok, nálam mindenki szerencsésebb és ügyesebb – ezzel is sokat ártana önmagának, még akkor is, ha van benne némi igazság. Ugyanis előbb-utóbb az emberek elhinnék róla, és aszerint bánnának vele.
– Gyakori nézet, hogy a konfliktusok oka a nem megfelelő kommunikáció – ezért azt kell kezelni. De valóban csak kommunikációs zavarok vannak a házasságokban, a munkahelyi kapcsolatokban, a barátságokban? Nem lehet, hogy a probléma gyökere jóval mélyebben keresendő?
– Olykor közvetítek konfliktushelyzetekben, s gyakran látom, hogy a két fél elbeszél egymás mellett, nem is értik egymást. Ez valóban csak tünet, nem maga a betegség – a rossz kommunikáció elromlott kapcsolatra utal. Ám a tünet is lehet olyan súlyos, hogy kezelni kell. Magas láz esetén, ami nyilván belső zavar jele, az orvos nem a kiváltó okot igyekszik megszüntetni először, hanem a lázat csökkenteni. Amikor a kapcsolatban mindennapos a harag és a sértegetés, illetve amikor a „mi bajod” kérdésre mindig az a válasz, hogy „semmi”, vagy ha a harmadik súlyos tünet lép fel, nevezetesen hogy bármit mondunk, a másik nem hiszi el – ilyenkor a gyógyuláshoz vezető első lépés, hogy a kommunikáció zavarával foglalkozzunk.
– Milyen az ideális kommunikáció?
– Ha nyilvános beszédről van szó, akkor jó ember legyen, aki szól, jól beszéljen, és fontos dolgokat mondjon. A személyes kommunikációban a legfontosabb, hogy milyen atmoszférát teremtünk. Én nem érzem jól magam a hazugság légkörében. Nem akarok alantas, értékeket megtagadó világban élni.
– Köztudott, hogy ön vallásos ember. A keresztény hit szerint Jézus a megtestesült Isten, s ha ez igaz, a kommunikáció terén is a legjobbnak kellett lennie. Mit tanulhat a szakember az ő példájából?
– Ő személyre szabott kommunikációt alkalmazott, nem sémákban gondolkozott. Mindig figyelembe vette a hallgatói helyzetét és állapotát. Tanítványainak egy ízben azt mondta: sok mondanivalóm lenne, de egyelőre nem értenétek. A pénzváltók asztalait felborította és kiűzte őket a templomból; ebből látjuk, az őszinte haragnak is lehet helye a közléstechnikában. Amikor a samáriai asszonnyal találkozott a kútnál, gyorsan elküldte tanítványait ennivalóért. Kellett tizenkét ember, hogy egy kis ennivalót hozzanak? Dehogy kellett. Jézus négyszemközt akart beszélni ezzel az asszonynyal. Arra koncentrált, akivel beszélt, és ez a szeretet kifejeződése.
– Ön a múlt héten előadást tartott egy budapesti konferencián, amelynek ez volt a címe: Kommunikáció a globalizált világban. Számunkra ez most, amikor az uniós csatlakozás felgyorsítja a globalizáció folyamatát, különösen fontos. Mi fog változni?
– Egyre fontosabb, hogy a globalizációban részt vevők szót értsenek egymással. Régebben úgy tartották, a kultúra nyelve a francia; mára az EU-n belül is egyértelmű az angol nyelv egyeduralma. Ahhoz, hogy az ember talpon maradhasson, mindenképpen tanulni kell, persze nem csak nyelvet. Amerikában, ha valakinek kommunikációs végzettsége van, sokkal könnyebben kap állást, mert feltételezik róla, hogy jól lehet vele együttműködni, s ettől hatékonyabb lesz a cég.
– Az üzenetek egyre inkább személyes találkozás nélkül, például az interneten érik el az embereket.
– Ez a kommunikáció speciális területe. A csak szóbeli kommunikáció beszűkíti a közlési csatornákat, ezért hosszabb ideig tart a megfelelő szintű üzenet közvetítése, mint amikor egyéb kifejezőeszközöket is igénybe veszünk. Írásban is lehet érzelmeket közvetíteni, de mimikával, hanglejtéssel sokkal inkább. A személyes beszélgetés során vízesésszerűen záporoznak az információk, az internet ehhez képest vékony locsolócső. Ráadásul a személyes beszélgetésben azonnal érkeznek visszajelzések, amelyek a következő mondatot befolyásolhatják; ha látom, hogy zavarja a mondandóm a másikat, abbahagyhatom. Az internetes üzenetben visszajelzés nélkül megyek végig a saját gondolataimon. Az internet segítségével sokkal könnyebben lesznek egy magyar embernek kapcsolatai Portugáliában vagy Spanyolországban, mint eddig, de csak ezen a szűk verbális csatornán. Ezért biztatni kell az embereket a valódi találkozásokra, tehát hogy menjenek el más országokba, ismerkedjenek. Tegnap este taxival jöttem haza, a sofőr nagyon keveset tudott angolul, kézzel-lábbal kommunikáltunk, de kellemes volt, tudtunk együtt nevetni dolgokon. A külföldiek számára sokat elárulnak egy népről a taxisofőrei. Egyébként nem is vágott meg nagyon. Ha ön találkozik hús-vér amerikaikkal, előbb-utóbb rájön, hogy amit a tévéből tudott meg Amerikáról, nem a teljes valóság.
– Milyenek legyünk, ha nem akarunk a globalizáció vesztesei lenni?
– Nem tudom, milyen az önök helyzete a csatlakozás pillanatában, de általánosságban elmondható, hogy ha valaki belép egy klubba, eleinte vannak félelmei. Ilyenkor különösen fontos, milyennek látják a többiek. Tulajdonképpen három követelménynek kell megfelelni. Az első, hogy legyünk tisztában azzal, mit hogyan tudunk csinálni. És itt nemcsak arról beszélek, hogy tudjuk magunkról: értjük a dolgunkat, hanem arról, hogy ezt mások is vegyék észre. A második követelmény a megfelelő karakter, hogy például azt mondják önökről mások, ez egy barátságos nemzet, megbízható társaság. A harmadik a dinamizmus, mondhatnám úgy is, az akaraterő, az energia, a készség. Mindez a kommunikáción keresztül nyilvánul meg. Reális képet kell kialakítaniuk magukról, és erről meggyőzni a világot is.
– Úgy tűnik a szavaiból, a globalizált világ az erősek és ügyesek világa. De mi lesz a gyengékkel, akik sohasem fognak megtanulni angolul, nem szerencsések és nem dinamikusak, csak riasztja őket a hatalmas és érthetetlen üzenetáradat, amelybe nem tudnak bekapcsolódni?
– Sajnos ez a réteg marginalizálódni fog. De a hatékony és aktív embereknek kötelességük, hogy az öregeket, szegényeket, mentálisan vagy fizikailag elesetteket segítsék, akár képzés vagy támogatás formájában. Egy-egy kormányt annak alapján ítél meg az utókor, hogy mit tett a lemaradottakért. Én hiszem, hogy egyszer a Teremtő is számon kéri az özvegyek, árvák, betegek ügyét az erősektől. Mint amerikai állampolgár nagyon szégyellem, hogy országom sokkal kevesebbet fordít karitatív célokra, mint egyes európai államok, és a magam hatáskörén belül szeretnék ezen javítani. A globalizáció nagy kérdése, hogy akiknek van, kinyújtják-e a kezüket azok felé, akiknek nincs.
– Mi olyan országban élünk, ahol a nemzeti kötődéseket a kommunizmus alaposan megtépázta. Ha ön felhúz egy amerikai zászlót a kertjében, azon senki sem ütközik meg, ha én felhúznék egy magyar zászlót, nacionalistának neveznének. Ön bárhova megy, amerikai marad. Nekünk nagyon nehéz lesz világpolgárnak lenni és magyarnak maradni.
– Remélem, hogy folynak ilyen tárgyú dialógusok a társadalom aktív rétegei közt. A kultúra nem állandó, hanem szüntelenül újrateremtődő dolog, amelyet az ilyen dialógusok formálnak. Ebben a tömegkommunikációnak és a médiának óriási lehetősége és felelőssége van.
Em Griffin 1937-ben született Chicagóban. Politika-tudományból szerzett tudományos fokozatokat. Az Illinoisi Wheaton College professzoraként huszonnyolc éve tanít kommunikációt. 1997-ben elnyerte Az Év Tanára kitüntetést. Egyetemi tankönyve a terület hat kiadást megért bestsellere, magyarul a Bevezetés a kommunikációelméletbe címmel jelent meg a Harmat Kiadónál további könyveivel együtt (Szerezzünk barátokat & becsüljük meg őket, Együtt-lét – mitől jó egy csoport?, valamint Meggyőztél! címmel). Griffin professzor az Opportunity International Network nevű, harmadik világbeli kisvállalkozások beindítását segítő karitatív szervezet kuratóriumának elnöke.
