Normális ország

A pártelnök asszony kisimítja karikagyűrűs kezével a haza gyűrött térképét, s üdvözült hangon mondja: normális országot, de ízibe! A normális ország definíció szerint akkor valósul meg, ha ő és viharvert kis pártja mégis megkapja az öt százalékot az urnáknál. Ezért a szent célért semmi sem drága. Lehet például akár pénzes pártbőrönddel is kampányolni, ami azt jelképezi: itt mindenki lop a közösből, kivéve őket. (S ha nincs meg az a fránya öt százalék, már soha nem is lesz módjuk változtatni ezen az abnormális helyzeten.) Ha igaz, hogy a viharvert kis párt kampányát a német kereszténydemokraták segítik, Schröder kancellár minden gazdasági és politikai gond ellenére fellélegezhet: amennyiben odahaza is ilyesféle kortesfogásokat alkalmaznak, garantáltan marad a szociáldemokrata uralom. Szerintem azonban ezt a bőröndös húzást nem a német kereszténydemokraták ötlötték ki. Ha így lett volna, bizonyára végeznek legalább egy tessék-lássék, felületes környezettanulmányt, s ellenvetik: asszonyom, ez nem lesz jó, jönnek majd a kabaréban az ön producer sógorával, meg hogy biztosan magácska simítgatta ki az aranygyűrűs kacsójával azt a hiányzó negyedmilliárdot, ami nyomtalanul eltűnt a Sorstalanság büdzséjéből…
Oktalanság – söpörte volna le az észérveket az asztalról az elnök asszony, ha ez a jelenet egyáltalán megtörtént volna.
Persze ha ez az ország normális volna, ellenállna az olyan koraszülött kampányfogásoknak is, hogy a Blaha Lujza teret átkereszteljük Normális Magyarország térre. (A nemzet csalogánya pedig megfordul sírjában, s kínjában áriázni kezd.) Kizárt, hogy a stáb ne értesült volna a főpolgármester grandiózus metrófelújítási tervéről, ami hónapokra használhatatlanná teszi a Rákóczi utat, a Blahából meg afféle buszforduló végállomást akar csinálni. Ehhez a térhez huzamosan sokféle képzet köthető lesz – a normalitásé semmiképpen. Persze lehet, hogy a viharvert kis párt által megálmodott normális Magyarország épp ilyen – ez esetben nem szóltam. Végállomás, nincs maradás, tessék kiszállni. A létező normalitás körébe tartozik majd például a Hír TV-t kitiltani nyilvános lakossági fórumokról, s ha már semmi ötletünk nincsen a műsorfolyamukkal kapcsolatosan, akkor anonim módon antiszemita topikot nyitni az internetes honlapján, aztán sebesen megírni a harcias kormánypártlapba, hogy mit is olvastunk ott. A viharvert kis párt igazságszerető elnök asszonya erre az eljárásra bizonyára csak annyit reagálna, hogy fájdalom, de nem ért ő a tévéhez. Máskülönben aligha osztogatna széles médiamosollyal kakaós kalácsot születésnapos gyerekeknek a dunai hidakon olyan kormánypárti politikusok társaságában, akiknek más médiaeseményeken meg hetven százalékot tulajdonít ama virtuális pénzes bőröndből.
Ezzel az országnormalitási őrülettel az a legnagyobb gond, hogy igazából minden szereplője belül van a sárga ház kerítésén. Másképp ugyanis nem lehet elképzelni: ebben a vonatkoztatási rendszerben az intézet maga az ország – aki kívülről kibicel, annak vajmi kevés köze van hozzá. Márpedig az intézeten belül mindig aggályos, ki az ápoló és ki az ápolt: létezhet olyan rögeszme, ahol fordított a szereposztás, s ennek a hitelét nincs ok kétségbe vonni. Némi támpontot adhat a házirend (az alkotmány). A házirend pedig azt mondja: ha valaki valamit állít, azt bizonyítani kell. Ha létezik pénzes bőrönd, be kell mutatni. (Illusztráció, színházi kellék nem elegendő.) Nem az ártatlanságot kell bizonyítani, hanem a bűnösséget. Mit sem ér kisimítani azt a papirost, amit előzőleg mi gyűrtünk öszsze. Könnyen belátható: ez nem volna normális.