A mézeskalács titkos története: szerelmes szívek, betyárok és egy halálos konkurenciaharc

Szerelmes szíveket melengetett, betyárok emlékét őrizte, néha élet-halál harcok kiváltója volt – kevés ünnepi finomság visel ilyen örökséget. A mézeskalács ma főként karácsonykor kerül elő, pedig régen egész évben ott díszelgett a vásárokon. A görögöktől a rómaiakon át egész Európa sütötte, és közben megtelt vidám, meglepő és sötét történetekkel.

2025. 12. 14. 6:12

Nem sok ünnepi sütemény hordoz magában annyi derűs emléket, mint a mézeskalács. Része a karácsonyi hangulatnak, a vásári mézeskalács pedig a szerelem titkos nyelvévé vált. Máskor krimibe illő történetet idézett elő. És a legkülönösebb még csak ezután következik: a mézeskalács egykor nemcsak csemege, hanem fűszer és sűrítőanyag is volt, amelyet lereszelve szószokhoz adtak.

Az édes örökség: a mézeskalács eredete

Ha végigtekintünk a mézeskalács történetén, világossá válik, hogy ez az édesség nemcsak ünnepi csemege volt. Az ókorban például még misztikus, rituális jelentőséggel is bírt. A görögök a halottak szájába tettek mézes lepényeket, hogy azzal engeszteljék ki az alvilág mogorva őrét, Kerberoszt. Ették a rómaiak is, cserépből készült mézeskalács-formáikat Aquincum és más pannóniai települések ásatásai őrizték meg.

Édes középkor

A méhészet hazai történetében nagy szerepe volt a katolikus egyháznak, ennek már a 11. századból vannak írásos nyomai. Sütöttek vele az ünnepekre és a kolostorokban a zarándokoknak is készítettek mézeskalácsot – jól bírta a hosszú utat és energiát adott a fáradt vándornak. Aztán szép lassan elterjedt, idővel már városokban is foglalkoztak vele a mesterek. Nagy Lajos királyunk például 1370-ben vámmentességet biztosított a nagyszebeni szász kereskedőknek, akik a mézeskalácsot Bécsbe, Csehországba, Velencébe és Flandriába szállították. Besztercebányán 1382-ben több mézeskalácsos is polgárjogot kapott, egy évszázaddal később pedig Pozsonyban és Sopronban is serénykedtek a mézes süteményt készítők.

Mézeskalács, boszorkány és a nagy irodalmi átverés

Bécsben már valamivel korábban, 1368-ban név szerint említettek két mézeskalácsost. A német nyelvterületen különösen virágzott ez a mesterség, híre egész Európát bejárta. A 16–17. századi Nürnberg művészi stílusa diktálta a közép-európai trendet is. Innen, a mézes finomságok német mestereinek forró kemencéiből vezet az út a spessarti tölgyerdőbe, ahol Katharina Schrader története játszódik. És ahol a valóság és a legenda határa elmosódik.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ügyes kezű sütőasszony, Katharina Schrader. A Frankfurt melletti spessarti erdő mélyén 1647-ben megvásárolt egy házat, és itt nyitotta meg népszerű mézeskalács-sütödéjét. Kemencéjéből nem csupán hagyományos édességek kerültek ki, új csodák is születtek: például a híres töltött finomságok, amelyek villámgyorsan elterjedtek a környék vásárain. A siker azonban irigységet szült. Egy korábbi udvarlója, Hans Meltzer, bosszúvágyból boszorkánysággal vádolta meg Schradert. A bátor nő, bár válogatott kínzásokon esett át, mindent tagadott, így végül felmentették a vádak alól. De Meltzer nem nyugodott bele a döntésbe: testvérével, Gretellel együtt egy sötét éjszakán elindultak a házhoz, és a forró kemencébe lökték Katharinát. A legenda szerint ez ihlette a Grimm-testvérék meséjét. A csavar azonban az egész történetben, hogy mindez csupán kitaláció. A Georg Ossegg „Jancsi és Juliska igaz története” című könyvében olvasható sztorit valójában Hans Traxler, német karikaturista találta ki. Traxler művét több országban is bestsellerként adták ki, és még ma is sok olvasó hiszi, hogy a legendás asszony valóban élt.

Fotó: Kozák Lajos / Magyar Néprajzi Múzeum

Céhek és mesterek: a magyar mézeskalács aranykora

A történeti források szerint a mézeskalács gyakran fejedelmek kedvelt ajándéka volt: Thököly Imre és Bethlen Gábor is küldött ilyet a török szultánnak. A 17–18. században Magyarország városaiban sorra alakultak a mézeskalácsos céhek, amelyek a mesterség magas szintjét és hagyományait őrizték. Pozsony, Debrecen, Buda, Pécs, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Torda, Brassó, Újvidék, Besztercebánya, Nagyszombat, Bártfa, Lőcse és Kassa mind a mézes sütemény illatától volt híres. A mesterség magyarosodott változatai többféle árkategóriában kínálták a mézest: az egy krajcárostól a száz krajcáros nagyságú édességig mindenki megtalálhatta a kedvére valót.

A mézeskalács szimbolikája: üzenetek tésztába sütve

A mézeskalácsos mestereknek megvolt a maga egyedi, jelentéssel bíró formája. Szentek, különböző foglalkozások, évszakok szerepeltek az édességen. A 19. században, amikor a vásárlóközönség már főleg a parasztokból állt, megjelentek a mézesen a híres betyárok képei (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Milfajt Ferenc), de Kossuth is felbukkant mézeskalácson. A céhen kívül dolgozó nők Karcagon olyan különleges szintre fejlesztették a technikát, hogy hajlítani is tudták a tésztát, így aprócska térbeli tárgyakat, korsót, bölcsőt, papucsokat készítettek.

A leggyakoribb mézeskalácsformák jelentései:

szív – szerelmi vallomás, eljegyzés, hűség
huszár – bátorság, katonai virtus, férfias erények
baba – termékenység, gyermekáldás
kard – védelem, erő, becsület
tányér – bőség, ünnep, vendégség
egyéb formák – pl. pipa, virágok, madarak vagy korsók: helyi életet, foglalkozásokat és jelképvilágot tükrözték.

Tésztafélék és vásári kedvencek

A mézeskalács-műhelyekben rendszerint háromféle tésztát sütöttek. Az első a klasszikus mézes tészta volt: mézből, cukorszirupból és lisztből állt össze, amelyet fa formákkal préseltek. A második az ejzolt tészta: a cukorszirupos, fűszer nélküli alapot sütés után pirosra festették, színes masszával, cukorrózsával vagy tükörrel díszítették. A harmadik típus a tömegáru, amelyet fémszaggatókkal formáztak, tojássárgájával kentek vagy kandírozással színeztek, majd csomagokban, kilósan vagy darabszámban árusítottak. Orbán Balázs 1889-ben így írt a tordai mézes pogácsáról: „…nagy a híre, amit rozslisztből mézzel sütnek, s ami igen sok ideig eltartható, kellemes és nagyon egészséges csemege.” Ugyancsak különlegesnek számított a székelypogácsa, amelyet fahéjjal és szegfűborssal ízesítettek, kerek formáját keresztvonalkázással díszítették.

Mézeskalács a mártásban – ízek a fejedelmi udvar konyhájáról

A 16. századi Erdélyben egy lat (lót, 1/32 font, 233,887 g.) nádcukor árából egy tyúkot vagy egy szekér szalmát lehetett vásárolni. Így aztán mézet használtak helyette édesítésre. Sőt, mivel minden nagyobb konyhán volt nagy darabokban sütött, reszelnivaló mézeskalács, mártásokba is került belőle. Az erdélyi fejedelmi udvar 16. századi szakácskönyvében olvasható régi recept szerint hal mellé kínálták például. A mártáshoz „jó bort, mézes pogácsát hozass”. A mézest borban főzték meg ribizlivel, mandulával, almával. A pépet szitán áttörték, sáfránnyal, fahéjjal és borssal fűszerezték. Grillen sült pontyhoz ma is érdemes tenni vele egy próbát!

Rézi néni mézeskalácsa – recept a 19. századból

Ami mézeskalácsot illeti, a régi szakácskönyvekben jó pár receptet találunk. Rézi néni 1876-ban így készítette:

Vegyünk 28 deka lisztet, 14 deka finomra tört cukrot, egy citromnak aprított héját, kevés fahéjat és kevés finomra tört szegfűborst, s mindezt elegyítsük össze jól, ezután forró mézzel a fönnebbiekből csináljunk tésztát, melynek keménysége írósvaj és tészta keménységű legyen és félóráig dolgozzuk át jól, azután három óra folyásig nyugodni hagyandó: már most félujjnyi vastagra sodorjuk ki és csináljunk belőle bábkockákat vagy amit akarunk, rakjuk meg hasított mandulával és süssük meg ropogósra egy jól fűtött kemencében.

Máshol kandírozott gyümölcsök, konyak vagy rum, pörkölt mogyoró is került a tésztába. Voltak, akik hamuzsírral lágyították – a szódabikarbóna előtt lúgos kelesztő- és lazítóanyagként szolgált a hamuzsír.