Savanyú tej, szoros nadrágszíj

Hazáját szerető, sorsáért aggódó embernek egyre nehezebb eldönteni, vajon mi a jobb, ha kormányoz a szocialista–liberális koalíció, vagy ha kampányol. Mert ha kormányoz – már ha kormányzásnak lehet nevezni a gátlástalan lenyúláson alapuló, reformként beállított, hatalmi gőggel átitatott ide-oda kapkodást –, akkor az megszorító intézkedéseket, áremeléseket, tömeges elbizonytalanodást eredményez. Nem sokkal jobb a helyzet kampányidőszakban sem, de olyankor – szavazatainkban reménykedve – legalább kénytelenek tagadni a rontást. Bár megtanultuk 1989 előtt, amikor ugyanezek a figurák reformálták nekünk a szocializmust, hogy azt se nagyon higgyük el, amit kérdeznek. Így viszont nagyon nehéz dühös elkeseredettség nélkül gondolkodni mindarról, ami mostanában az országgal történik.
Folyamatosan szivárognak ki például a Pénzügyminisztériumból azok a hírek, amelyek szerint újabb háromszázmilliárd forintos megszorító csomag tervein dolgoznak, mert e nélkül lehetetlenség lesz tartani az államháztartás hiányának tervezett mértékét. Ebből a laikus is érti, hogy közalkalmazottakat, köztisztviselőket bocsátanak majd el, elmaradnak fontos fejlesztések, beruházások, minden területen romlik majd az állami szolgáltatások amúgy sem magas színvonala. Ezt hívják ők a nagy ellátórendszerek reformjának, a modern köztársaság építésének. De most kampány van, ezért Medgyessy Péter, a Kárpátok Cicerója negédes hangon búgja bele a közrádió mikrofonjába, hogy szamárság! Nincs szükség újabb költségvetési szigorító lépésekre, hiszen „a magyar gazdaság jól fejlődik, a fejlesztések megindultak, az idei év első négy hónapja alapján a büdzsé pozíciója 36 milliárd forinttal jobb a tervezettnél”. Dörzsöltebb negyvenesek ilyenkor adják ki a házi parancsot, hogy irány cukrot, lisztet, olajat, konzerveket vásárolni, és felkészülni a legrosszabbakra. Mert jól érzékelhető, hová vezetett a választási ígéretek teljesítésének csúfolt kétszer száznapos osztogatás. Ha ehhez hozzávesszük az eladósodás azóta elképesztővé vált mértékét, lemaradásunkat a versenyképesség, az uniós „érettség” terén, akkor igen sötét jövő képe bontakozik ki arra az időszakra, amikor már nem lesz kampány. És Draskovics Tibornak nem kell majd Ron Werber utasításait figyelembe véve elhallgatnia, hogy a BUX index szárnyalása, de még a brókerbotrány nyeresége sem oldja meg a költségvetés problémáit. Persze semmi kétség afelől, hogy a június 13-a után – még elég távol 2006-tól – hirtelen mégis szükségessé váló megszorításokat majd megkísérlik államháztartási reformnak hazudni. Ám ez vajmi kevéssé lesz vigasztaló az elmaradott térségekben reménytelenül tengődő másodrendű európai polgárok tömegeinek.
Ráadásul kísért a múlt más területen is. Sokan emlékezünk még azokra az időkre, amikor D–209 és ma is hatalmon lévő társai még csak készültek a KGB elleni ádáz küzdelemre, miközben arra is oda kellett figyelniük, nehogy begyűrűzzön hozzánk az olajválság. Pártunk és kormányunk hős, többnyire verbális küzdelme nem tudta eltántorítani a válságot begyűrűzési szándékától. Ám a kísérlet rendkívüli módon megedzette ennek a társaságnak a mismásoló, lényeget elkenő, a problémák súlyát elhazudó képességeit. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a miniszterelnök kampányoptimizmusát egy pillanatra sem törték meg a legújabb olajválságról szóló hírek, pedig nem sokkal előtte, ugyanabban a műsorban vitatkoztak a szakemberek arról, vajon megáll-e az idén háromszáz forintnál egy liter 95-ös benzin ára vagy sem. A jelenleg hatalmon lévőknek persze taxisblokádtól most nem kell félniük, azzal azonban nyilván számolnak, csak nem beszélnek róla, hogy ilyen energiaárak mellett nehezen tarthatják inflációs céljaikat, hiszen ez a költség szinte mindennek az árába beépül valamilyen módon. Akkor pedig, a kampány és a sunyi hallgatás elmúltával erre a bajra is gyógyírt kell találni, ami a szociálliberális módszertan szerint újfent megszorításokhoz vezet majd. Vagy hagyják szárnyalni az inflációt, ami a nyugdíjak és a bérek reálértékének kampányban oly sűrűn emlegetett valamikori növekedését az utolsó százalékmorzsáig felemészti. Egyedül az államkassza dagadozik majd a sok áfától és jövedéki adótól, amiből újra lehet osztogatni, ha ismét közeledik a kampány. Közben persze sok szó esik majd hosszú távú, átfogó programokról, az ország felemelkedést célzó nagyszabású tervekről, amelyek megvalósítását mindig akadályozni fogja valamilyen külső körülmény, de mire Medgyessy Péternek a kamerák kereszttüzében át kell vágnia a szalagot, nyilván elkészül valamennyi a beígért nyolcszáz kilométer autópályából is. De addig még igen sokat fogunk szenvedni minden idők legtehetségtelenebb, legtehetetlenebb hálózati bankárkormányától. Amelyik be tudja vezetni például májusban az iskolatej-akciót. A tejbekampány persze megsavanyodhat a kizsigerelt önkormányzatok ellenállása miatt, amelyek mindig úgy kapnak pluszfeladatot, hogy pénzt nem vagy csak utólag mellékelnek hozzá. Nyilván sok helyen most sem tudják előre kifizetni az iskolatejet, amit ki tudja mikor térít meg nekik az ötletgazda kormány. De ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy a szakértők szerint negyven-ötven nap kell a rendszer beindításához. Az iskola jelzi igényét, az önkormányzat fogait csikorgatva szerződik a szállítóval, szállító a termelővel, mindenki kiharcolja a tisztességes hasznot magának, és máris indulhat az első pohár finom tej a tanulókhoz. Na, annak a sofőrnek a sűrű káromkodását, aki azt a tejesautót vezeti majd, fel kellene venni, hogy Medgyessy és Németh Imre együtt hallgathassa a júniusi választás napján. Hiszen akkorra véget ér az iskolaév, a tej meg ott fog savanyodni a választókörré alakított tantermek ajtajában. Szerencsére ez csak fikció, hiszen a tejesemberek sokkal normálisabbak, mint a kampánylázas kormány tagjai, és a legtöbb településen nem is foglalkoztak az akcióval.
Nem tudtak viszont mit tenni azok a szerencsétlen veszprémi diákok, akiket francia nyelvórán ért a kampány. Szerencsétleneknek azt kellett hallgatniuk egy feltűnően rossz beszédkészségű politikus szájából, mennyire fontos a szaktudás mellett a nyelvismeret, ha már csatlakoztunk Európához. Azon túl, hogy ezt anélkül is tudja mindenki, hogy a miniszterelnök rendhagyó óra keretében közölné, elképesztő cinizmus iskolában, mit sem sejtő diákok – hamarosan választópolgárok! – körében kampányolni azoknak, akik 2002-ben fülsértő rikácsolással támadták ellenfelüket már azért is, ha át mert nézni egy iskola kerítése fölött. Közben elsikkad, hogy a legtöbb helyen nem tudták emelni a pedagógusok bérét, sorra zárják be az intézményeket nyilvánvaló pénzhiány miatt, amire csak minden szakmaiságot nélkülöző gyenge hivatkozási alap a rendkívül „családbarát” politika miatt gyorsan apadó gyereklétszám. Hol van már a kiscsoportos oktatás gyerekközpontú álma?
De nem maradtak ki a nyugdíjasok sem a kormányzás helyett bevezetett kampányhúzásokból. A 13. havi nyugdíj egyheti összege mellé kapott brosúrából értesülhetnek arról, hogy a kormánypárti többség javaslatára, a kormány intézkedése nyomán, vagyis ha nem értenék esetleg, akkor lassan mondva: a kor-mány-nak kö-szön-he-tő-en, tulajdonképpen a szocialistáktól kapják azt a pénzt, ami törvény alapján megilleti őket. Alig maradt tehát olyan társadalmi réteg, amelyet nem néz hülyének a gyűlöletmenedzserek által dróton rángatott kormánybagázs. S ha belegondolunk, tényleg mindegy, hogy ezt a dilettáns, rossz szándékú, csak a hatalom megtartására koncentráló játszadozást a türelmünkkel kormányzásnak, vagy csak balul sikerült kampánytevékenységnek tekintjük. A vesztesei mindenképpen mi vagyunk.