Találkozás

Családi ünnep volt nálunk a múltkor. Születésnap ürügyén koccantak öszsze a poharak. Vendégek is szép számban érkeztek, köztük egy fiatalember is bekopogott. Farmernadrágban, hosszú hajjal. Megkérdezte, hogy ismerem-e? Nem emlékeztem rá. Mondta az apja nevét, aki valaha a mi utcánkban lakott, de őt sem ismertem.
A vendégek jöttek-mentek, a fiatalember, akit Imrének hívtak, meg sem mozdult. Nem is ivott, csak körülnyalta a poharat. Merően nézett rám, figyelte minden mozdulatomat. Az az érzésem támadt, hogy valamit akar tőlem. Szüksége lehet a tanácsomra. Csak nem keveredett valami tiltott dologba? Még az is eszembe ötlött, hogy talán kábítószeres. De nem.
Amikor egy időre elcsendesedett a látogatók sora, felém fordult, és halk hangon a következőt kérdezte: „Milyen érzés öregnek lenni?”
Születésnapon az ilyen kérdés feltevése kissé tapintatlan. Mit válaszolhatnék rá? És nem is tudok rá választ adni, csak nézek döbbenten és értetlenül. Lám, betöltöttem a kilencvenedik évemet, és nem tudok számot adni érzéseimről. Kutatok ilyen irányú olvasmányaimban kínosan, erőlködve, de nem sok sikerrel. Mit is írtak az öregségről a világ filozófusai? Könyvtárnyi mű maradt utánuk, és egyiket sem merném mércének felfogni vagy valakinek is ajánlani.
Talán nem is lehet rá válaszolni. Mondjam, hogy szép volt? Izgalmas? Könyörtelen? Ez a fiatalember az életre készül, de nem ismeri a múltat se, kirepül majd gyanútlanul az élet viharába, mint egy kismadár a meleg fészkéből. Talán még sosem érezte valaki puha simítását a fején.
„Öregnek lenni remek érzés!” – hazudom aztán szemrebbenés nélkül, de látom, hogy nem hiszi. Nem is ezt akarja ő tudni. Fel is teszi a következő kérdést, ami őszintén szólva kissé mellbe vág:
„Hosszú élete során gondolt-e néha a halálra, nem félt tőle?”
Ha kissé meg is rendített, mosolyogtam a kérdésen. Ez a fiatalember nem ismeri a huszadik század szörnyűségeit, viharait, hitet romboló orkánjait, történelmünk fekete lapjait, nem is hallott talán kitelepítésekről, bebörtönzésekről, akasztásokról, koporsóban arccal lefelé fordított áldozatokról.
Most mondjam el neki? Meséljek az éjszakai csengetésekről, az ávós autók titkos fekete fuvarjairól? Talán meg sem értené. Hallgatok hát, és a poharam után nyúlok. Koccint velem, egymásra mosolygunk. Olyan mozdulatot tesz, mintha távozni készülődne. Aztán mégis marad. Sőt újabb kérdést tesz fel: „Azt mondják, hogy a halál közeledtét megérzi az ember. Milyen lehet ez az érzés? Még sose nézett szembe a halállal?”
Erre azonban már nem várt választ tőlem, mert felugrott, kezet nyújtott és elbúcsúzott. Magamra maradtam, és percekig csak bénán ültem a fotelben. Szembenézni a halállal?
Számolgatni kezdtem magamban, jó születésnapi feladat, vajon mikor és hányszor néztem szembe a halállal? Tudom, hogy lopakodva követi az élőket, olykor jelzést is ad magáról, gyakran a kórházak környékén ólálkodik, mint a munkanélküliek.
Az életem során engem is rémítgetett, de sikerült elkerülnünk egymást. Üzent néha lázas betegséggel, a háborúban meg bombákkal, a Sztálin-orgonák őrjítő hangjával, emlékszem, más volt a hangja Varsóban, és más a Don-kanyarban, néha mérgesen sziszegett, aztán meg kopogó géppuskáival csipkézte a csendet. Hogy milyen volt valójában, azt én még nem láttam.
Jó volna átlátni szándékain, közel férkőzni hozzá, dicsérni kitartását és pártatlanságát. Vajon milyen lehet? Szarva van, mint ahogy az ördögöt is ábrázolják? Dülledt, véreres szeme? Kiölti lihegő nyelvét? Fésületlen? Ocsmány?
Aznap éjszaka álmomban birkóztam vele. Fojtogatott. Már-már letepert. Védekeztem elkeseredetten. Magam alá gyűrtem. Rátérdeltem. Most megnézem, milyen. Megismerem végre! Aztán sikerült felkattintanom a lámpát, s akkor döbbenten elrikkantottam magam. Fagyos rémület szorította össze a torkomat.
A halálnak nem volt arca! …