Tüzérségi tűz, aknabecsapódások, gyilkos repeszfelhő nyomai Nabatie belvárosában. A dél-libanoni síita kisváros éppen négy éve szabadult fel az izraeli megszállás alól, de sok épület oldalán még ott éktelenkednek a gyerekfej nagyságú belövések; s a narancs- és ürühússzagú, nyüzsgő piacon félig lebombázott, emeletüket-tetejüket vesztett házakba költöztek vissza a napszemüvegárusok, a bőrdíszművesek. Nabatie máskülönben takaros, tiszta hegyvidéki kereskedővároska nagy szakállú, kaftános, fehér turbános sejkekkel, hollófekete csadorba burkolt dámákkal és a hagyomány kereteit feszegető kacér kamasz lányokkal, akik mindent elrejtő öltözetükre minden idomot kihangsúlyozó, szoros ruhadarabot húznak. A városszéli téren kilőtt lánctalpas izraeli hadi jármű, teleaggatva a Hezbollah sárga és az Amal zöld lobogóival; a lámpaoszlopokon pedig derűs tekintetű vallási vezetők és katonaruhás fiatalemberek arcképe – utóbbiak a határ menti harcok áldozatai. Vagy ahogy a dél-libanoniak emlegetik őket: a mártírok.
Eltévedt buldózer
Bár az aknazárral, drótkerítéssel, szigorú katonai védelemmel megerősített izraeli határ jó tizenöt kilométer ide, Nabatie ízig-vérig határváros: a helybéliek előszeretettel mutogatják az idegeneknek a település szélén a dombokat, ahonnan az izraeli katonaság rendszeresen ágyúzta a lakóházakat vagy bármely útnak induló személygépkocsit. Nabatie után kezdődött a megszállt dél-libanoni zóna, amelyben több mint két évtizedig semmiféle hadijog vagy humanitárius megfontolás nem korlátozta sem a területszerző hadsereget, sem a területvédő gerillák milíciáit. A kivonulással most négy év után talán lassan helyreállhat a rend. Ennek némiképp ellentmond ugyan, hogy múlt héten a határ mellett újra fellángoltak a harcok. A Sheeba-tanyáknál az izraeliek által megszállva tartott utolsó kis libanoni beszögellés katonai őrtornyaira – leginkább a becsület és a tekintély megőrzésének kedvéért – a Hezbollah harcosai időnként egy-egy rakétát eresztenek; s nemrégiben gondolkodás nélkül szétlőttek egy izraeli buldózert, amely földmunkát végezve áttévedt a határon. Ugyanakkor ott-tartózkodásunk alatt nap mint nap húznak el fejünk fölött az izraeli vadászrepülők: alacsonyan, jól láthatóan elszállnak Bejrút fölé, majd az északi Tripolinál visszafordulnak. De erre az erődemonstrációra a libanoniak már csak legyintenek. Úgy tetszik, egyre hevesebb a lakosság békevágya.
Háborús bűnökkel, a polgári lakosság töméntelen szenvedésével, hamis mítoszokkal, bosszúvággyal és történelmi indulatokkal terhelt határvidéken járunk. Nabatie, akár az egész ország, májusban a helyhatósági választások lázában ég. A belpolitikai küzdelmet beárnyékolja a szomszédban zajló palesztin intifáda és az iraki háború elhúzódása.
Nagy a tét. Olyannyira, hogy a markáns jobb- és baloldal, az iráni síiták és a szír kormány által támogatott népi nacionalista Hezbollah, illetve a baloldali tömörülés (a kommunistákat is beleértve) hosszadalmas titkos tárgyalások után végül úgy tűnik, közös polgármesterjelöltet állít most Nabatiében. Ez nem akármilyen eredmény, különösen a felekezeti és politikai törésvonalak mentén szétszabdalt Libanonban nem az. De az izraeli kivonulás után végre el kell indítani a komoly gazdasági gondokkal küszködő, elenyészett turizmusú, a libanoniak körében is csak borzongással emlegetett déli térség rehabilitációját. Ugyanakkor a harcok csitultával új célokat, új elveket, új szlogeneket kell találnia a harci-vallási szervezeteknek, így a Hezbollahnak is, máskülönben elvesztik közmegbecsülésüket és tömegbázisukat. Amint ez a helybéliek szemében korrumpálódott Amal párttal már megtörtént.
Ha a tömegeket biztosító Hezbollah és a reformokat sürgető baloldal frigye sikerrel jár, május 23-tól megváltozhat a világ Nabatiében. Kérdés, sikerülhet-e a régió véres múltját feldolgozni, és megelőzni az újabb háborút. Mert a múlt és a harc szelleme változatlanul itt kísért.
– A polgárháború alatt még csak-csak kiszámítható volt a helyzet: tudtuk, hol húzódnak a zónák határai, s aki nem lépte át őket, nemigen került bajba – emlékezik Ahmed Daher kifogástalan, szabatos magyarsággal. – Ám az izraeli megszállás maga volt a pokol, azt nem lehet elfelejteni. 1980-ban kezdtem délen sebészként praktizálni, miután feleségemmel visszaköltöztünk Keszthelyről Libanonba, a békéből a háborúba.
A frontsebész
Daher doktor Nabatie és egész Dél-Libanon köztiszteletben álló sebészorvosa, aki a baloldal jelöltjeként indul most a helyhatósági választásokon. Elvégezte a pécsi orvostudományi egyetemet, magyar nőt vett feleségül, több vidéki kórházban próbálkoztak, végül jobbnak látták áttelepülni. A neves sebész – aki néhány éve libanoni–magyar állampolgár – elegáns villájában fogadta a Magyar Nemzetet. Azt mondja, a jelenlegi helyzet és a libanoni indulatok megértéséhez le kell ásni a gyökerekig.
– A nyolcvanas évek végéig én voltam az egyetlen libanoni sebész Szidóntól a délkeleti határig, mert senki nem vállalta a szolgálattal járó kockázatot – folytatja Ahmed Daher. – Gondolja el, abban az országban, amelyet a háború előtt jóléte, demokratikus államrendje miatt a Kelet Svájcának neveztek. A harcok bőven elláttak munkával. Naponta tíz-tizenkét műtétet kellett elvégeznem: volt egy szikém, a kezem meg az eszem – és kész. Megesett, hogy áramszünet idején vagy a bombázások alatt egyetlen zseblámpa fényénél operáltam; amikor hallottam, hogy fütyül a bomba, a műtőasztal alá vetettem magam, megvártam a becsapódást, aztán folytattam a munkát. Az altatott beteg közben ott várt az asztalon. Máskor egy palesztin kisfiúnak saját karomból adtam vérátömlesztést, mielőtt megműtöttem volna. Nem volt más választásunk. Családom ma is annak köszönheti népszerűségét, hogy a nehéz időkben sem hajtottuk le a fejünket, és kiálltunk az emberek mellett.
Beszélgetésünk alatt halkan szól a nappaliban a televízió: hol az Al-Dzsazíra, hol az Al-Manar, a Hezbollah adója sugároz híreket Irakból. Daher doktor megjegyzi, gyógyítóként akkor volt a legnagyobb szükség rá, amikor Izrael megszállta Libanont. Emlékei szerint azonban a többnyire helybéli keresztényekből toborzott, kollaboráns Dél-libanoni Hadsereg még az izraelieknél is kegyetlenebb volt: teljes muzulmán falvakat irtottak ki, kínoztak halálra, bizonyítandó hűségüket a megszállókhoz. Hiszen az idegen hadseregek mindig az alja emberekkel barátkoznak – vonja le a következtetést a doktor.
Az Al-Manar adása most Bagdadot mutatja, tucatnyi amerikai áldozatról számol be a hírolvasó. A híradó szünetében rövid klip: kisfiú kaptat föl büszkén a dél-libanoni Beaufort keresztes vár bástyájára, kezében a Hezbollah géppisztolyos zászlaját fújja a szél. A következő hírek már amerikai és angol katonák fotóit mutatják, amint irakiakat kínoznak a bagdadi börtönökben.
– Orvos vagyok: nem törődtem azzal, ki kicsoda a harcmezőn; mindenkit kezeltem, aki rászorult – folytatja az izraeli megszállás elbeszélését Ahmed Daher. – Elláttam én sebesült zsidó katonát is. De az izraeliek olyan bizalmatlanok voltak, hogy amikor bevonultak Nabatiébe, s a kórházi ágyon megpillantották a kötelékükbe tartozó bakát, azonnal kicserélték az általam bekötött infúziót, mondván, biztosan meg akarom mérgezni őt. Egyszer pedig megbeszélésre hívtak izraeli katonatisztek a nabatiei kórházban. Ám amikor azt akarták, hogy senki ne értse őket, megdöbbenésemre magyarul értekeztek egymással. Vártam kicsit, hadd beszéljék ki magukat, majd megszólaltam én is magyarul: ugyan, uraim, minek ide a tolmács, ha maguk magyarok! Erre fagyosan azt felelték: ők ugyan nem magyarok, csak Magyarországon születtek. Izraeliták, az otthonuk Izrael.
Mohamed keresztesei
Dél-Libanonban nincs mit csodálkozni azon az engesztelhetetlen gyűlöleten, amellyel a helybéliek az izraeli hadsereget emlegetik. Az 1978-as bevonulástól, a Dél-libanoni Hadsereg felállításától Bejrút lebombázásán át az 1996-os „tizenhat napos háborúig” a libanoniak szerint már túl sok van az izraeliek kontóján. Minden családban vannak áldozatok: halottak, börtönöket megjártak, olyanok, akiknek letarolták a házukat, lebombázták a teljes rokonságukat, akiket vallató tortúrákon nyomorítottak meg. Daher doktor is indulatosan hangsúlyozza, hogy az a kedvező kép, amely a nyugati világban az izraeli katonákról él, a cionista propagandának köszönhető.
– Gyógyítottam és gyógyítok ma is izraeli börtönökből, fogolytáborokból szabadult libanoniakat – mondja komoran. – Hezbollahosokat, kommunistákat egyaránt. Ők mesélték nekem, milyen körülmények között tartották fogva őket. Volt, aki hét évig egyszer egy méteres sötétzárkában vegetált, amelynek közepén bűzös lyuk tátongott, s csak térdepelve, lehajtott fejjel tudott aludni. Mire kiszabadultak a foglyok, sokan elveszítették a látásukat. Számosan rokkantan, testi, szellemi fogyatékosként jöttek ki, mások asztmások lettek, tele ízületi problémákkal, törésekkel a veréseknek, rugdosásoknak köszönhetően. Embertelen körülmények uralkodnak az izraeli börtönökben. A foglyok gyakran azt kiabálták rabtartóiknak, hogy mi vagyunk az új zsidók, ti pedig az új fasiszták – mintha az izraeliek azt gyakorolták volna a libanoni rabokon, amit saját bőrükön tapasztaltak meg a koncentrációs táborokban. Megtörténhetett az is, hogy egy csata után mentőautó indult a sebesültekért, amelyet az izraeliek habozás nélkül kilőttek. Elindult egy másik mentő az első segítségére – ugyanúgy járt az is. A harmadik pedig már a félelemtől karambolozott. Mindhárom személyzete odaveszett.
Bimbózó leanderek, virágzó olajfák, érett citromoktól és narancsoktól roskadozó gyümölcskertek mellett visz az országút. Daher doktor szeretné, ha saját szemünkkel győződnénk meg Dél-Libanon békevágyáról, és látnánk az izraeli agresszió nyomait. A Nabatie szomszédságában fekvő Beaufort sasfészkét az elmúlt ezer évben csaknem minden behatoló hadsereg megostromolta; a keresztes várban feltehetően maga II. András királyunk is megpihent, akiről a korabeli nyugati források rosszallóan megjegyezték, hogy a pogányok elleni csatározások helyett inkább az ereklyék és mindenféle drága csecsebecsék gyűjtésében tüntette ki magát. Az izraeliek 1982-ben lebombázták a benne megbúvó palesztin gerillákat, majd megszállták a megrongált erősséget.
Beaufort vára stratégiai pont: alatta, mély szurdokvölgyben folyik a Litani folyó, ormairól ellátni (és valószínűleg ellőni) izraeli területekig, a Golán-fennsíkig. A vár mellett még teljes épségben láthatók az izraeli futóárkok, a homokzsákokkal megerősített lőállások, s kissé lejjebb többnyelvű, rozsdás tábla figyelmeztet az aknamezőre. Libanoni kisiskolások csoportja járja be az állásokat; kísérő tanáruk kilép egy sziklára, és hevesen magyarázva mutogat Izrael irányába. A vár tetején az elmaradhatatlan Hezbollah-zászló; fiatal férfi karján csecsemővel kapaszkodik föl a szitává lőtt lesállásba. Nem kétséges, a visszakapott Beaufort erőd kultikus hely a libanoniak számára. Vigyázó szemüket innen vetik Izraelre. Úgy tűnik, ironikus módon ezen a helyen a muzulmánok váltak keresztes harcosokká…
– Csak körül kell nézni innen: termékeny, művelt földek, jómódú falvak, és persze víz, víz, amerre a szem ellát – mutat körbe a vár tetejéről Ahmed Daher. – Ki lehet találni, miért kellett Dél-Libanon a sivatagos Izraelnek. A megszállás alatt kamionokkal szállították át hazájukba a termőföldet, és persze folyamatosan lopták a vizet.
Kultikus hely a határtól már csupán pár kilométerre fekvő Kána is. A gyász, az értelmetlen halál és a terror emlékhelye. Beaufortot elhagyva egyre több lámpaoszlopról néznek le a fiatal katonaportrék, olykor tizenéves kiskölykök fényképei. Izrael felé fordított katyusák, zsákmányolt (vagy sorsára hagyott) tankok, mindenféle hadi jármű áll a síita falvak határaiban, gyerekek játszanak a légvédelmi ágyúk csövén. De katonai jelenlétet csupán az ellenőrző pontoknál tapasztalni: a Hezbollah harcosai közvetlenül a határ mentén járőröznek, alig láthatóan, az átjáróknál állnak teljes fegyverzetben, az esetleges újabb invázió fogadására készen. Kánába a libanoniak elzarándokolnak: 1996-ban az izraeli A Harag Gyümölcse akció szakadatlan bombázásai miatt asszonyok, gyerekek, öregek menekültek az ENSZ óvóhelyére abból a faluból, amely feltehetően az evangélium kánai menyegzőjének is otthont adott. Az izraeliek az óvóhelyet is lebombázták: 102 civilt és négy ENSZ-békefenntartót gyilkolva meg.
Ma emlékmű és egy mauzóleumszerű épület áll az óvóhely maradványain. Odabent festmény- és fotókiállítás: utóbbiakat végignézve megfordul az emberrel a világ. Copfos kislány világoskék ruhában – családi fotó. A következő képen ugyanez a gyerek az összedőlt, kiégett óvóhely roncsain hever, világoskék ruháját öszszepiszkolja kifolyt bele. A romok között zokogó katonák kutatnak túlélők után mindhiába: csak emberi végtagok, belsőségek, lemállott húsú koponyák rotyognak a tűzben felismerhetetlen masszává. Másik képen tizenhat tagú család, a következőn ugyanők – mindnyájan letakart arccal, lepedőbe csavarva.
Szinte feloldhatatlan traumák terhelik az izraeli–arab viszonyt; s ez Dél-Libanonban lépten-nyomon a szemünkbe ütközik.
Temetetlen holtak
Sötétedéskor visszafordulunk Nabatiébe. Nem messze a várostól, Insar település határában kivilágított óriáskereket, ringlispílt, játszótereket pillantunk meg az út mellett. Daher doktor figyelmeztet, jól nézzünk itt körül. Ahol most a vidámpark áll, ott működött az izraeliek koncentrációs tábora. Vidámpark a láger helyén? Nincs ebben semmi morbid: a szórakoztató intézmény a Hezbollah tulajdona, a bevételeket jótékony célokra fordítják. Míg az Amal szervezet mára kiépítette gazdasági hátterét, a Hezbollah csak most lép erre az útra. Utóbbi szupermarketeket, benzinkutakat üzemeltet; és kiterjedt szociális intézményrendszert épített ki, amellyel megnyomorodott harcosait, az elesettek árváit és özvegyeit támogatja. A szervezet iráni segítséggel több magas színvonalú kórházat, iskolát tart fenn Nabatiében, sőt egész Libanonban tagjai számára; az árvákat tizennyolc éves korukig kísérik pályájukon. Az 1982-ben alapított, khomeinista elveket valló síita „Isten Pártja”, amely előkelő helyen szerepel az amerikaiak terrorcsoportlistáján, Daher doktor szerint nem csupán harcoló párt, nem csak katyusaprogramjáról és Izrael-ellenességéről nevezetes Libanonban.
A vidámpark alatt is sok temetetlen halott hever.
– Ez a harc nem új keletű, már ’48 előtt is voltak összecsapások – állítja a kommunista párti Omran Fonani, ma orvos Nabatiében, egykor az insari láger lakója. – 1948-ban határ menti szülőfalumban az izraeli haganások kilencven embert tereltek be három házba, amelyeket azután felrobbantottak. A polgárháború kitörésében is igen nagy szerepük volt az izraelieknek: országunkból szabad Libanon néven keresztény bábállamot akartak kreálni. A déli területeken bontakozott ki a széles körű, ateista kommunistáktól a mélyen vallásos muzulmán nacionalistákig mindenkit felölelő nemzeti ellenállás, mert ez a régió alkalmas volt a visszavágásra, és arra, hogy megakadályozzuk az agresszort a Nagy-Izrael létrehozásában. Ugyanakkor ez a tűzvonal az egész arab világ számára jelképessé és stratégiai jelentőségűvé vált a zsidó állam terjeszkedésének visszaszorításában.
Fonani doktor mindenesetre hangsúlyozza, a harcban a vezető szerep a kommunistáké volt. A déli városokban, kis falvakban népi ellenállás bontakozott ki: a férfiak mellett feleségek, gyerekek vettek részt a felderítésben, a futárszolgálatban és a sebesültek ápolásában. Amikor 1982-ben az izraeli hadsereg bevonult, az orvos Bejrútba menekült társaival együtt; ám a kommunista párt mindenkit a nemzeti harc folytatására szólított föl. Visszamentek, fegyvereket szereztek, kezdték kipuhatolni a gyönge pontokat, majd partizánháborút indítottak. Néhány hónap múlva Omran Fonanit ötfős különítményével az izraeliek letartóztatták, mert árulók feljelentették őket.
– Ekkoriban az insari fogolytáborba gyűjtöttek mindenkit, legalább tízezer embert, aki részt vett az ellenállásban vagy politikai kérdésekbe ártotta magát – idézi fel a történteket Fonani. – Nem csak harcosokat: parasztokat, orvosokat, mérnököket, tanárembereket is. De ha két szomszéd összeveszett, s az egyik följelentette a másikat, az is odakerült – ahogy az már ilyenkor lenni szokott. Este tartóztattak le bennünket, szemünket befedték, kezünket hátrakötötték, és három napig ebben az állapotban, állva kellett várakoznunk. Ha valamelyikünk elaludt, összeesett, rugdosással állították talpra. Fegyverekről, társainkról vallattak tizenöt napon keresztül. Oszlophoz kötöztek, hideg és forró vízzel öntöttek le, mindennap verést kaptunk. Ha vécére akartunk menni, az volt a felelet: majd ha mindent bevallottatok. Az izraeli hadsereg elleni szervezkedés volt a vád. Ezt mi nem tagadtuk le, mondván, jogos a háború a megszállók ellen. Az izraeliek fölajánlották, ha együttműködünk velük, kiszabadulhatunk, sőt a Dél-libanoni Hadsereg tisztikarába emelnek mindnyájunkat.
Az elutasítást követően Omrant és társait átvitték a nagy gyűjtőtáborba. Csak egy hónap múlva engedték be a Nemzetközi Vöröskeresztet. Az orvos elbeszélése szerint a kommunisták a táborban sem ültek karba tett kézzel: amikor az izraeliek elfoglalták Bejrútot, addigra ők már megszervezték a kommunista szekciókat, vezetőséget választottak, s úgy működtek a fogságban, mint a kommunista párt odakint. Pártlapot írtak kézzel, rádiót szereztek, és kis papírgalacsinokon továbbították a tábor minden részébe a híreket, a kommunista évfordulókat pedig megünnepelték – gyertya híján gyufaszálakat gyújtva. A fogolyvezetőség azért küzdött, hogy a vöröskereszt regisztrálja a rabokat, így azok nem veszhettek el nyomtalanul. Ugyanis 200 ember tűnt el az insari lágerből ebben az időszakban, róluk ma sem tud semmit a libanoni állam – de tovább keresteti őket. Azt is kérelmezték ugyanakkor, hogy az izraeliek engedjék szabadon a rengeteg sebesültet, akik kezeletlenül szenvedtek a táborban.
– A tábor élete nem volt független a külső eseményektől: ha az izraeli hadsereg gerillatámadást szenvedett el, aznap bennünket is megbüntettek veréssel, ételmegvonással – mondja Omran Fonani. – Megzsaroltak, hogy a szintén fogságba esett öcsémet elengedik, ha nekik dolgozom. Édesanyámat is bezárták egy hétre, s azzal fenyegették, csak akkor engedik el, ha tizenhárom éves fiát elhozza maga helyett.
Közben megkezdődtek a fogolyszökések: a drótkerítés alatt alagutakat ástak, melyeken át sokan kijutottak. De ha az őrség ezt észrevette, buldózerrel szántotta föl a területet, elevenen eltemetve a föld alatt menekülőket. Fonani doktor végül egy év fogság után szabadult – fogta magát, s elment a Szovjetunióba tanulni.
Terror vagy önvédelem?
Hozzá kell tennünk mindehhez, hogy az Amnesty International felmérései szerint az arab világ legnyugatiasabb, legdemokratikusabb államának, Libanonnak sem kell a szomszédba mennie az emberi jogok sárba tiprásáért. A mai napig nyomtalanul tűnhetnek el emberek részben a helyi, részben a szír megszálló titkosszolgálatnak köszönhetően, hogy aztán valamely kínzókamrában vegyék el kedvüket a politizálástól, a kormány bírálatától. Mindez persze senki gaztetteit nem igazolhatja. Kevés határvidék van, ahol ennyire gyilkos módon térnek el egymástól a szomszéd népek mítoszértelmezései és ténymeghatározásai. Ami Izraelnek önvédelmi harc a libanoni területekről folytatott palesztin és síita támadások ellen, az a libanoniaknak véres hódítás, hazugsággal fedett területszerző háború: a Nagy-Izrael vágyálmának megvalósítása – tűzzel-vassal. És ami önvédelmi háború a libanoniaknak, az vegytiszta terrorizmus az izraeliek számára. Amint egy középkori arab bölcs mondotta: „Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát.”
Az Isten Pártja döntött
Szegényes, egyszerű otthonban üldögélünk: fotelek, kanapék és egy dohányzóasztalka a fehérre meszelt szoba minden bútorzata; a falakon egy szakállas fiatalember megsárgult fényképei, a sarokban száraz virág a képek alatt – afféle kis házioltár. Markáns arcú öregember és harmincöt év körüli fia veszik át a szót Omran Fonanitól. Egy kamasz gerilláról beszélnek, akit tizennyolc esztendő után ez év elején adott vissza az izraeli állam a családnak. Ő néz le a falakról.
Dzsamil Salami, az apa:
– Amikor jöttek az izraeli megszállók, hogy elvigyenek magukkal valakit, sokszor az asszonyok szálltak szembe velük. 1965-ben kapcsolódtam be az ellenállásba, akkor léptem be a kommunista pártba. 1965-től ’76-ig a politikai harc dominált Izrael ellen. De már felálltak a népi milíciák, amelyek a határ védelmét tűzték ki célul. Ez volt a libanoni kommunista párt első katonai lépése. Házunk az ellenállás egyik fészke volt, fiaimmal, az asszonyokkal az egész család kivette belőle a részét. Az izraeli katonák célja az volt, hogy megfélemlítsék és földjeikről elűzzék a lakosságot. Többször ránk lőttek, lányunk karjából Ahmed Daher doktor vette ki a golyót. Végül az izraeliek fölrobbantották a házunkat. Ali, a később mártírhalált halt fiunk ekkor tizenhét éves volt, s végigélte, amit velünk tettek a katonák. Akkor erősödött meg benne az ellenállás indulata. Amikor hontalanok lettünk, s megsérült az apja, a lánytestvére, akkor fogta meg a puskát.
Juszuf Salami, a testvér:
– Én is ebben az ellenálló környezetben nőttem fel. Testvérem aztán 1987-ben, tizenkilenc évesen elesett a harcban, de holttestét 18 évig nem kaptuk vissza. Ez izraeli szokás. Ali sok akcióban vett részt; ’87-ben felderítést végeztek az ellenséges vonalak mögött, s az izraeli őrjárat megsebesítette kettejüket a csapatból. Senki nem tudta őket megmenteni: a sérültek fölött ott őrködtek az izraeli tankok, vártak a segélycsapatra. Testvéremék három napig feküdtek a fűben izraeli tankok felügyelete alatt, amíg el nem véreztek. A részleteket a Nemzetközi Vöröskereszttől tudjuk. A tévében már csak a holttesteket láttuk. De azt nem tudtuk, mi lett a halottak sorsa. Hiába kértük a vöröskeresztet, járjon közbe hazahozatalukban, csak ez év januárjában kaptuk vissza a testvéremet, egy nejlonzacskóban. Negyvenhatos cipője után tudtuk azonosítani őt. Ebben a háborúban még a holtak is fogságba eshettek. Ma sem lehet tudni, hány libanoni holtteste van még Izraelben, hiszen a zsidó hatóságok ’96-ban is azt állították, már egy sincs náluk, mégis adtak vissza a fogolycserekor. Most ugyanez a helyzet: januárban hatvan halottat kaptunk vissza.
„Libanon terrorisztikus és civilizálatlan birodalommal határos” – hangsúlyozta beszédében Szajed Haszán Naszrallah Hezbollah-vezető a tavalyi assúra napján, minden síiták szent ünnepén. A mai dél-libanoni síita közérzetet és az eltérő mítoszértelmezéseket jól jellemzik Naszrallah sejk szavai. S ami meglepőbb: „A cionisták mindig arra törekedtek, hogy keresztény–cionista szövetséget hozzanak létre, háborút indítva az iszlám nemzet ellen; de én azt mondom, kössünk szövetséget keresztények és muzulmánok között, hogy szembeszálljunk mindazokkal, akik támadják Mózest, Jézus Krisztust, valamint Mohamed prófétát; és szembeszálljunk az izraeli–amerikai tervekkel, amelyek rombolással, gonosszal, pusztulással és megaláztatással árasztanák el a világot.”
Dél-libanoni értelmiségiek szerint a Hezbollahnak azonban nem sok választása maradt: Izrael 2000-es kivonulásával kiesett egy fegyver a kezéből. Ha a Sheeba-farmokat is visszakapja Libanon, még jobban meggyöngülhet az ellenállás retorikája. Ha az Isten Pártja harcos szervezetből nem alakul át hamarosan teljes egészében politikai párttá, a fegyveres honvédelemmel és Izrael nyugtalanításával eddig kivívott tekintélyét elvesztheti. A májusi helyhatósági választások azt mutatják, a Hezbollah megfontolta a dilemmát: képviselőt indít a versenyben, koalícióra lépve akár a kommunistákkal is, hogy leváltsák a szerintük velejéig korrupt, Amerika tenyeréből falatozó kormány embereit. Nabatiében is a harcias síita öntudat keveredik az ugyancsak harcos posztmarxi haladáselméletekkel. Természetesen mindenki büszke arra, hogy a hezbollahos „fiúk” őrt állnak Izrael határán; és egyetértenek abban is, hogy erőszakra csak erőszak lehet a válasz. Ilyen helyzetben nem lehet Krisztusra hivatkozni, a katonai célpontok ellen elkövetett öngyilkos merényletek is a harc szükségszerű, dicső velejárói, hiszen kövekkel nem lehet tankok ellen harcolni. Ám a többségnek ma már elsősorban politikai, társadalmi programra van szüksége. Békére vágynak, a harc kérdése egyre inkább mondvacsinált. Vannak olyanok is, akik nem tartják elképzelhetetlennek a megegyezést Izraellel, és már arról az időről ábrándoznak, amikor szabadon lehet a határokon közlekedni. Akárkit kérdeztünk, beismerte, külsőre és beszéd alapján sem lehet igazán különbséget tenni az arabul jól tudó zsidók és a libanoniak között. De a nyugalomra és a közös kultúrkincs újraegyesítésére a jelekből ítélve még nem keveset kell várni.
Aknák és babák
– Forró időszak volt a közelmúlt Libanonban – összegez Ahmed Daher doktor, baloldali polgármesterjelölt Nabatiében. – De ha nem ismertem volna a nehéz időket, nem örülnék a mai napoknak. Tudom, mit jelent háborúban élni, mi az emberölés; s volt olyan időszak a politikai leszámolások idején, amikor a legjobb barátaimat nekem kellett fölboncolnom, miután meggyilkolták őket, amikor az értelmiségiekre bérgyilkosok vadásztak az izraeli megszállás alatt. Nálunk is kopogtattak. De hadd meséljek el egy tanulságos históriát. A szomszéd város, Merdzsejum környékén volt egy aknamező a hegyoldalon, közel a házakhoz. Még a polgárháború idején rakták le az aknákat a milíciák, s az izraeliek kiszélesítették a mezőt. Két gyerek, egy négy- meg egy hatéves járt ki-be az életveszélyes területen 1998-ban. Játszottak. Például azt, hogy az egyik ház tetejére, mely a hegyoldallal egy szintben volt, fölhalmozták az aknamezőről felszedett taposóaknákat. Amikor a ház tulajdonosa észrevette, kétségbeesetten kérte az izraelieket, hogy szedjék le onnan. Hetvenötöt számoltak meg.
De Daher doktor csak 2000-ben ismerte meg a gyerekeket. Már a kórházban:
– A kivonulás után továbbra is odajártak a mezőre játszani. A hezbollahosok akkoriban kezdték felkutatni az aknákat. Ezek a gyerekek rászóltak egy arra csámborgó fiatalra, hogy vigyázzon, azon a területen aknák vannak. Az illető csak legyintett: két kiskölyök, biztosan összevissza beszélnek. Azok tovább erősködtek, eszébe ne jusson nélkülük átvágni arrafelé, mert felrobban. Majd ők mutatják az utat. Nem hitt nekik, bement. A két gyerek meg lélekszakadva futott utána. A nagyobbik szemmel tartotta, merre lép a fiatalember; így rögtön észlelte, amikor bekövetkezett a baj. Rászólt, nehogy fölemelje a lábát, amíg nem hoz neki egy nagyobb követ. De amikor látta, hogy ez a hülye továbbra sem fogad neki szót, a földre lökte az öccsét, és ráfeküdt. Az illető felemelte a lábát, s a robbanás letépte kezét-lábát. Mindezt a nagyobbik gyerek mesélte el nekem már a kórházban a kezelések alatt. Nekem mentegetőzött: nem engedte volna rá az aknára a fiatalembert, csakhogy útközben talált egy másik robbanószert, annak kiszedésével volt elfoglalva. Képzelje el: ennek a nyolcéves gyereknek ennyi esze volt, hogy a földre lökje a testvérét, és még rá is feküdjön. A robbanásban a repeszek felsértették a nagyobbik fiú hátát, miközben a földön feküdtek, így kerültek hozzám.
Daher doktor a kórházban arra kérte a nagyobbik fiút, tanítsa meg, hogyan kell az aknát kiszedni.
– Erre a gyerek szakszerűen magyarázni kezdte, hogyan robban föl egy akna. Rugós szerkezete van: amikor rálép valaki, nincs probléma, csak amikor lelép róla. Ezért nem szabad fölülről hozzáérni, hanem körbeásni, és alulról kiemelni. Azt mondta, így szoktuk mi ezt gyűjteni. Kérdem tőle, hol tanultad meg mindezt. A televízióban látott egy Izraelből közvetített riportot, amelyben megmutatták, felelte. Kipróbálta a módszert játékból, aztán megtanította az öccsének. Kérdem tőle: nem félsz az aknától? Azt mondja, nem, vagy százötvenet kivett, de soha nem robbant fel egy sem. Kértem, mutassa meg a helyszínen, hogyan kell ezt csinálni. Rendőrök, katonák, újságírók jöttek az aknamezőhöz, hogy lássák a világ legfiatalabb tűzszerészeit. Bementünk a nagyobbik fiúval, ő vezetett be és ki is minket, egy nyolcéves gyereken múlott az életünk. És kiszedett egy aknát. Úgy játszottak ezek a fiúk a taposóaknával, mint a kislányok a babával. Ez az élet.
Libanon megszállásának kronológiája:
1975. április 13-án falangista milíciák megtámadják a palesztinokat Kelet-Bejrútban, akik Izrael 1948-as megalakulásától kezdve emmigráltak többek között Libanonba, s azóta is menekülttáborokban élnek. Az incidens országos polgárháborúvá szélesedik.
1976 januárjára az ország közintézményei és hivatalai romokban hevernek. Júniusban szír csapatok vonulnak be Libanonba, s megszállják a stratégiai pontokat; novemberben tűzszünetet kötnek a szemben álló felek, kivéve a déli országrészt, ahol a PFSZ izraeli támogatású keresztény milíciákkal találja szembe magát.
1978. március 14-én izraeli csapatok vonulnak be Dél-Libanonba 10 km széles ütközőzóna kialakításának szándékával; ám a megszállás olyan simán megy, hogy az izraeliek hamarosan az ország 10 százalékára kiterjesztik fennhatóságukat. Májusban nemzetközi nyomásra visszavonulnak, csak az ütközőzónát tartva meg Libanon területeiből a határtól számított 4–12 km mélységben.
1981 áprilisában amerikai közvetítésre tűzszünetet kötnek Dél-Libanonban a harcoló felek. 1982-ben azonban Izrael folytatja a maronita keresztények felfegyverzését. Június 6-án Izrael ismét megtámadja délen Libanont, és megkezdi északra nyomulását. Ostrom után elesik Türrosz, Szidón és Bejrút. Szeptember 16-án a falangisták támogatást kapnak az izraeli csapatoktól, közösen lezárják Bejrút Szabra és Satila negyedét, majd három nap alatt lemészárolnak 2000 palesztint, nőket, gyerekeket is. Az izraeli kivonulás után még ebben a hónapban harcok törnek ki a libanoni hadsereg és a PFSZ–drúz szövetség között a Suf hegységben.
1985 júniusában Izrael 1000 katonát hagy a déli régióban, s megkezdi a keresztény milíciák támogatását.
1988-ban harcok az Amal és a Hezbollah között.
1990-ben véget ér a 16 évig tartó polgárháború, megkezdődik a közintézmények és a parlament újjáélesztése. A déli határszakaszon tovább folynak az összecsapások a palesztin és hezbollahos aktivisták, valamint az izraeliek között.
1996 áprilisában a sorozatos támadásokra hivatkozva Izrael megkezdi A Harag Gyümölcse hadműveletet: földi és légi támadásokat intéz a Hezbollah állásai, egész dél, a nagy nehezen újjáépített libanoni infrastruktúra és a bejrúti erőmű ellen. A bombázások nem érik el hatásukat, a Hezbollah folytatja akcióit a kollaboráns Dél-libanoni Hadsereg és Észak-Izrael ellen.
2000 májusában Izrael, megakadályozandó a további veszteségeket, kivonul Dél-Libanonból.
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
