Kalotaszegi szecesszió

„Mi hiszünk abban, hogy az életünk: rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, menekvés és alkuvás nélkül” – vallotta Kós Károly, és nehéz modern magyar művészt találni, akire nála jobban illenének e szavak. Mert Kós kétszer, Trianon után és a második világháborúban, a legkeservesebb történelmi pillanatokban mond nemet a csábító budapesti állásajánlatokra, elutasítva az anyaországi egérutat. Lévén Erdélyben a helye – bármilyen körülmények között. Olyan mélyen szerelmes Kalotaszegbe és a sok évszázados erdélyi függetlenségi eszmébe, hogy a wilsoni elvek alapján megszervezi a kalotaszegi köztársaságot, lobogót, pénzérmét, bélyeget tervezve a törpebirodalomhoz. Mert Kós házinyomdát rendez be Sztánán, amelyben saját kezével írt könyveket nyomtat, személyre szóló, bibliofil kiadványokat, hol a kalotaszegi fejfák parasztbetűinek kacskaringóit, hol kódexmásoló dömés apácák keze vonásait mímelve, egyszersmind otthont, műhelyt kínálva fel a halódó, kiadókat és olvasóközönséget kolduló kortárs erdélyi szépirodalomnak. Hogy a tervezés, építkezés, könyvkiadás, művészettörténeti tanulmányutak, irodalmi alkotóhetek sodrából kilépve saját birtokán gazdálkodjon, közben meg nagy energiákkal népszerűsítse falubelijei körében a modern mezőgazdaság előnyeit.
A polihisztor mindig gyanús. Különösen a részletekbe vesző kutatások korában. A polihisztort mindig belengi a nagyvonalú dilettantizmus gyanúja. Ám Kós Károly ezerfelé ágazó polihisztori létének minden elemében a sors- és rendeltetésszerűt kereste. Vagyis Erdélyt. Semmi más nem érdekelte, csak az erdélyi lélek és szellem, az erdélyiség, a nemzeti-történelmi haragot is áthidaló szent transzszilvanizmus igazolása. Kós műfajok, korszakok, kultúrák közt ívelő, alkotástechnikai és elődkereső vad bolyongását csakis és eltökélten a népi és kisúri Erdély fogja össze. „Népművészetünk alapja a középkor művészete, nemzeti művészetünk alapja a népművészet” – fogalmazza meg korai tanulmányában ars poeticáját. Élhető, mindenki számára nyitott, elidegeníthetetlen és hétköznapi művészet, mely borzong a l’art pour l’art affektálásától: ez Kós Károly örök eszménye. A művészetet egyszerre nemzetinek és korszerűnek, szelleminek és gyakorlatiasan használhatónak kívánta formálni, a szecesszió és az angol preraffaeliták nyomdokain szelíd forradalmat robbantva ki az építészetben.
A Kós Károly művészete című kitűnő kötet ezt a kultúrfilozófust és a finom tollú grafikust mutatja be. Meghökkentő, de Kósról igen kevés könyv jelent meg eddig; mint a kötet összeállítója és a kísérőtanulmány írója, Sas Péter is felpanaszolja, még mindig hiányzik a nagymonográfia. Hiszen legalábbis egy interdiszciplináris kommandóra: építészre, irodalmárra, mezőgazdára, teológusra stb. volna szükség az életmű áttekintéséhez. Addig is elmerülten olvassuk Kós Károly programesszéit, ezeket a századfordulós életfilozófiákkal, Nietzschével, Spenglerrel zsúfolt, eklektikus írásokat, amelyek elsősorban kritikus elemzések a korabeli erdélyi képzőművészet tarthatatlan állapotáról. Szép evidenciák, a mesterség és a művészet eredeti egységének helyreállítása, keserű próféciák és fenyegetések, ugyanakkor a kiút puhatolása: Erdély szellemi-kulturális autonómiájának visszaállítása – ezek hatják át a trianoni kényszerhelyzetben született kisesszék sorait. A kötet nagy részét kevésbé ismert és ismeretlen grafikák, linók, könyvillusztrációk, báli meghívók, tréfás reklámplakátok teszik ki. A leheletfinom ornamentikájú, egyetlen ember nevéhez köthető kalotaszegi szecesszió, a nem alkuvás és nem menekülés megannyi remekműve.
(Kós Károly művészete. Szerk.: Sas Péter. Noran Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 4490 forint)