Mézország petárdái

Romantikus korszakaiban úgy képzelte az ember: ha egyszer – akár a mesében – tényleg légiessé válnak majd az országhatárok, feltétlenül a Felvidékre vagy Erdélybe vezet majd az első útja. Nos, az uniós csatlakozással – legalább észak felé – valóban lehetővé vált a személyi igazolvánnyal való utazgatás, ám úgy adódott, hogy az első alkalommal mégsem Szlovákia, hanem Málta felé vettem az irányt. Útlevél azért legyen nálam – figyelmeztettek jóindulatúan. Unió ide vagy oda, nem ajánlatos próbára tenni a repülőtéri személyzet tűrőképességét…
Málta a levegőből egyetlen sárgás fehér házrengeteg. Az építészete diszkréten jelzi, hogy már közel van Észak-Afrika – bár még mindig háromszor olyan messzire esik, mint a Földközi-tengerből száz kilométernyire onnan kiemelkedő Szicília. Az uralkodó máltai szín magyarázata egy márgaszerű kőzet, jószerivel minden épület ebből készül a szigetországban a katedrálistól a lakóházakig.
Málta, amely két és fél évszázadon át a johannita keresztes lovagok fészke volt, a „melita” szót hordozza a nevében, ezért akár Mézországnak is fordítható. (A másik nagyobb sziget, Gozo mellett van egy harmadik kisebb, Comino is – az meg egyszerűen Köményszigetet jelent.) Málta mára anglofón országnak számít, ahol a sémi nyelvcsaládhoz tartozó ősnyelv mellett mindenki beszéli az angolt is – nem múlt el nyomtalanul a százhatvan éves brit gyarmati uralom. Őfelsége utolsó hajója 1960-ban hagyta el Valletta kikötőjét, s a függetlenség elnyerését máig nagy becsben tartja a csaknem négyszázezer máltai polgár – nem csoda, hogy az uniós integrációról szóló népszavazásuk eredménye is csupán egy hajszálon múlott. Nemzeti lobogójukon sem a közismert máltai kereszt, hanem a György-kereszt látható: ezt Málta a második világháború alatti helytállásáért érdemelte ki, amikor a németek és az olaszok valósággal tönkrebombázták a szigeteket. A drezdai légicsapásokhoz vagy Budapest ostromához hasonlatos dúlás olykor megmagyarázhatatlan csodatételekkel is járt: Mosta hatalmas bazilikájának (a világon a vatikáni Szent Pál-székesegyház után ez a legnagyobb átmérőjű) kupoláját, amelyet nagyjából Petőfi születésétől a haláláig építettek manapság ismeretlen módszerrel, úgy szakította át egy német bomba, hogy föl sem robbant, s agyon sem ütött senkit az odabenn tartózkodó háromszáz, menedéket kereső hívő közül. Egy szigorúan katolikus országban az ilyesmi sohasem véletlen. A katolicizmus erejéről nemcsak a puritán erkölcsök tanúskodnak (Máltán nemcsak a topless és az abortusz, de a válás sem engedélyezett), hanem az is, hogy egyedül itt, Rabatban maradt épen az inkvizíció palotája.
Máltán soha nem volt könnyű az élet: nemcsak a rómaiak, de például az angolok is rákényszerültek a vízvezeték-építésre. A Rodosz szigetéről ide érkező lovagok valóságos nemzetközi társadalmi modellt hoztak itt létre a nagy mester irányítása alatt, s egyébként is egymásra rétegződtek a népek és kultúrák. A Ggantija ma is álló kőkori szentélyei például jó ezer évvel idősebbek az angliai Stonehenge-nél, s ezeket az idegenforgalomra oly érzékeny máltaiak éppúgy elfogadtatták a világörökség részeként, mint a régi fővárost, a mára mindössze kétszáz lelkes „csend városát”, Mdinát. Máltán nemcsak az utcákat, de a házakat is elnevezik, s e névtáblák éppúgy az utcaképet ékesítik, mint a fal síkjából kiugró, zárt, festett faverandák. Mondják, ez volt a nők kukucskálója a külvilágra, az utcára ugyanis nemigen léphettek: még ma is erre emlékeztet a bejáratokat méternyi magasan elreteszelő belső rács. Az ablakokban kötelező a Szűz Mária-szobor, s nem ritka a falakon a vallásos dombormű sem, amelyek azért nem mindig állnák ki a giccspróbát. A kopogtatók valóságos státusszimbólumnak számítanak – erre nem illik sajnálni a pénzt.
Pedig lakni nem olcsó mulatság Máltán. Hiába magasabb ugyanis az egy főre eső nemzeti jövedelem, mint nálunk, lakáshoz jutni legalább olyan nehéz. A házasságokat rendszerint öt-hat évvel előbb bejelentik – ennyi idő talán elegendő az örömszülőknek, hogy valahogy összeszedjék a fészekrakáshoz szükséges tőkét az ifjú párnak. A horribilis telekárak miatt építkezni sem egyszerű, noha a minimálbér a duplája, az átlagbér pedig a háromszorosa a magyarországinak. (A csúcsfizetések esetében viszont sokkal szűkebben nyílik az olló.) A háborús dúlás után kilenc ipari park is létesült, mára azonban jobbára a hajógyárak, az élelmiszeripar, mindenekfölött pedig az idegenforgalom szolgál munkalehetőségekkel. Máltán bölcs megfontolásból mindent alárendelnek a turizmusnak. Olyan hosszú repülőtéri kifutópályát építettek Luqa mellett, hogy az óriásgépek is le tudjanak szállni; Gozót nemcsak Kalüpszó nimfa szigetének nevezték ki, de még az Odüsszeuszt megbolondító istennő barlangját is mutogatják; Malta Experience címmel pedig olyan széles vásznú diaporáma-produkciót prezentálnak az idegennek, hogy az csak a multimédiashow végén jön rá, hogy voltaképpen ügyes országpropagandáért fizetett. (A tizenhárom választható nyelv között egyelőre nem szerepel a magyar, de az évi nyolc-kilencezer Máltára látogató hazánkfia miatt – bár ez csak a tizede a Tunéziát megcélzóknak – már dolgoznak a problémán.) Málta gazdasági talpra állásában az adóparadicsomi státus és a Líbiával való kereskedés egyaránt közrejátszott, kézzelfogható azonban egyfajta vitalitás is az ország fellendítése céljából. Attrakciót csinálnak tengerparti természeti csodáikból (az Azúr Ablaknál a belső öbölből szűk kőhasadékon át tör keresztül a motorcsónak a nyílt tengeri sziklafalhoz) csakúgy, mint kézművesiparukból, történelmi emlékeikből vagy homokos strandjaikból. Kiaknázták a történelmi Reagan–Gorbacsov-találkozót (a lovagok patinás kórházában ezerkétszáz fős konferenciaterem létesült, akkor háromezer újságírót látva el), akárcsak a pápalátogatást (az akkor használt trónszék is ki van állítva a gazdag múzeumi anyag között). Turisztikai látványosság Popeyfalva, ahol az ismert képregény amerikai filmváltozatát forgatták, de a kulisszákat nem bontották le; s üzletet csinálnak a részben ugyancsak itt forgatott Gladiátorból is. Ennek vadhajtása, hogy az egyik fontos szerepet játszó színész infarktusát is a turizmus szolgálatába állítják: azt az üzemegységet, ahol a haláleset történt, Ollie Utolsó Kocsmájának keresztelték el. Komoly erőfeszítések vannak a gasztronómia és a borkultúra felvirágoztatására: a régi „vörös” és „fehér” típusok helyett Málta négy borászata közül Marsovin már nemzetközi hírre vergődött. Az itt menedéket találó – s két nagy festményét is Máltán hagyó – Caravaggiónak pedig „láthatatlan kiállítást” rendeztek: ha az életmű nem is gyűjthető össze a maga valóságában, virtuálisan, világító kirakatokként igen.
Az ötvenes évekbeli tömeges kivándorlás után mára a visszatelepülés a jellemző a szigetországban – az ausztráliai kolóniájuk létszámban vetekszik az anyaországéval. (Nem véletlen, hogy az amúgy feledhető Cisk sörüket épp az ötödik kontinensen díjazták.)
Málta az uniós csatlakozási ünnepségeket gigászi, kétestés tűzijátékkal zárta a történelmi kikötőben. A patinás falakon lézershow vibrált, a nagy hagyományú tűzszerész-dinasztiák egymással versengtek a tömeg tetszéséért. „Persze örülünk, de magunknak. Ezt a fesztivált minden évben megrendezzük” – oszlatta el a félreértéseket kérdésemre egy máltai őslakos. Mézország petárdái európaiak ugyan, de elsősorban mégiscsak máltaiak.