Nácisúgó

P I L L A N A T F E L V É T E L

Ritkán süt a nap, nem akar jönni a nyár, többet fázunk, mint melegünk van, és ezzel tökéletesen leképezhető a magyar közérzet is. Miközben Medgyessyné a nagycirkuszban pózol a lányával a szegény hátrányos helyzetű gyerekek kulisszája előtt, miközben Kis Péter fitymálva és undorodva beszél a nemzeti petíció aláíróiról mint szélhámosokról, miközben a Medgyessy-kormány marokszám szórja a pénzt saját népszerűségének kovácsolására, miközben a közszolgálati televízió minden jó ízlést és médiatörvényt felrúgva Kovács, Lendvai, Gyurcsány, Lévai és Hiller fényezésével borzolja a nézők idegeit, miközben kizárólag a nyomorékok, gyengén látók, beszédhibásak, halmozottan fogyatékosok fontosak a hatalomnak, és ezt sértően hangsúlyozzák is, miközben a kádári hagyományokat követve a középosztályt kifejezetten büntetik, eközben megkezdődik az Utolsó esély fedőnevű hajtóvadászat.
Igen, hajtóvadászat, amelyben a Simon Wiesenthal Központ nácik után kutatva több mint két és fél millió forint vérdíjat adományoz annak, aki felad 2004-ben egy magyar nácit. Sőt, a mit tudom én, kicsoda, akinek semmi köze országunk belügyeihez, súlyos szemrehányásokkal illet bennünket, hogy a rendszerváltás óta, úgymond, semmit sem tettünk a holokauszt felelőseinek felkutatására és elítélésre.
Hatvan év telt el a vészkorszak óta. És amit a zsidók a magyarok szemére hánytak, kísértetiesen ismétlődött az ötvenes években. Állítólag a magyarok közönyösen nézték a zsidók elhurcolását. Feledékeny barátaim, amikor az ÁVO elhurcolt valakit, ugyan ki mert tiltakozni? Még a köszönését sem fogadták a letartóztatottak családtagjainak, s fejüket elfordítva menekültek előle az utca másik oldalára. Páriaként bántak velük, mint Rómában a proskribáltakkal.
Ha történelmi tanulmányaim igazak, akkor Magyarországon 1945 után látványos perek indultak a kollaboráns nácik és a zsidóüldözők megbüntetésére. A népbírósági perek hangneme semmiben sem különbözött Visinszkij veszettkutyázásától, és rendszerint halálbüntetésekkel zárultak. Az utókor ma is gyönyörködhet Szálasi Ferenc nyilvános akasztásának sorozatfelvételeiben.
Megértem a Wiesenthal központ igyekezetét, még hatvan év után is. Ne meneküljön meg, aki a zsidók megsemmisítéséhez segédkezet nyújtott. Az aggályom nem ez. Hanem hogy a magyar nemzet nemcsak a zsidók elhurcolásával nem nézett szembe, de a nem zsidó magyarok kínzásával, kivégzésével, nyomorékká és földönfutóvá tételével sem számolt el soha. Jellemzően a mai baloldali értelmiségiek egy része felfogni sem hajlandó, nemhogy elismerni, hogy a recski megsemmisítőtábor, a kuláklisták, a hortobágyi és más kitelepítések, a koncepciós perek, az ötvenhatos megtorlások, akasztások, a máig nem tisztázott sortüzek felelősei, az ötvenhat utáni generációs bosszúállások, az erőltetett iparosítással szétzúzott paraszti világ, a származás szerinti diszkrimináció, a magyar arisztokrácia tudatos kiirtása, a mocskos besúgóhálózat fenntartása igenis el nem évülő bűnténysorozat. A felelősök, az aláírók, a törvények meghozói, a sortüzek elrendelői itt élnek köztünk, tisztes nyugdíjat, budai villát vagy magas állást tudva a magukénak.
Mi már annyit fizettünk, annyit nyeltünk, annyit padlóztunk a hatvan évvel ezelőtti bűnünkért, mint senki a környező országokban, úgyhogy kérem, hagyjanak minket legalább öt percig nyugton. Inkább gyönyörködjenek Európa legnagyobb működő zsinagógájában a város közepén, vagy a Páva utcai múzeum termeiben, és ne buzdítsák az embereket vérdíjas feljelentésekre, sötét időket felidézve.