Piszkos Fred a Köztársaság térről

Kádár János meghalt, ezért a hatóságok megszüntették ellene a nyomozást – szól a friss hír. A valódi demokraták pont ettől féltek: hogy a jogállam, amely nem igazán érzékeny a történelmi igazságszolgáltatásra, törvényszerűen egérutat ad majd a volt diktatúracsinálóknak. S nincsenek bosszúszomjas bolsevikvadászok sem a nácivadászok mintájára, akik lapuló aggastyánok fejére tűznének ki mesés vérdíjat, feldúlva az öregotthonok és az intenzív osztályok már-már halálos nyugalmát. Igaz, a mi bolsevikjeink javában itt vannak, élnek és virulnak, politikailag és gazdaságilag fölöttébb aktívak, s nem átallanak például bocsánatot sem kérni az ötvenhatos hősök felakasztásáért, noha akkor még ki se nőttek az úttörőkorból. Ez a miniszterelnöki bocsánatkérés – főleg így, a választási bukta után – kicsit píárízű ugyan, de ne legyünk telhetetlenek: Medgyessy meg az őszinteség ritkán tartózkodik egyazon halmazban. (Emlékezzünk talán a szigorúan titkos tiszti múlt bátor és leplezetlen megvallására a választók előtt a 2002-es választási kampányban.) Értékeljük a meaculpázó gesztust (ha már a csiszolatlan kocsmai beintésért nem exkuzálja magát) legalább olyan szempontból, hogy aki bocsánatot kér, az elismeri, hogy vétkezett. Persze nem személyesen ő, hanem az a politikai infrastruktúra, amelynek kontinuitása az MDP–MSZMP–MSZP névváltoztatások dacára töretlen. A teljes bűnbocsánatnak persze további feltételei volnának: lemondani a jogtalanul bitorolt javakról. Borítékolható, hogy ezt nem fogják megtenni.
Ha már a továbbélő bolsevikokról van szó, a világért ki ne felejtsük a sorból Kovács Lászlót. Kovács az az árokbetemető politikus, aki több mondatát szenteli a Fidesz végtelenül sokszínű, mégis monotonnak ható gyalázásának, különös tekintettel arra, hogy az európai választásokon nyertes párt vét az igazmondás parancsa ellen. Most meg mit hallunk tőle? Ő már a választások előtt eldöntötte, hogy menni fog. Csupán az ellenség (no meg a pártbeli jó barátok) megtévesztésére mondogatta és verte át, hogy 2005 tavaszán legyen az MSZP-ben tisztújítás. Porhintés volt a május elsejei páros happening is a másik régi kipróbált elvtárssal, a pufajkás Horn Gyulával. (Medgyessy többek között miatta is bocsánatot kért, Horn ugyanis nem tizennégy éves volt a Nyugatinál eldördült sortűz idején.) Egyáltalán: Kovács most hirtelen rádöbbent, hogy egy ember nem képes ellátni a pártelnöki meg a külügyminiszteri feladatokat is. Ebbe a kései felismerésbe ment jószerivel tönkre a magyar külügy, vált köddé a hajdan annyit emlegetett külpolitikai konszenzus. S ha a magát „önként” újra nem jelöltető pártelnök jutalmul mégis magas brüsszeli pozícióba ejtőernyőzve blamálhatja az uniós Magyarországot, végképp nem beszélhetünk semmiféle igazságszolgáltatásról. Pedig csak Kádár halt meg, Kovács még él és nyilatkozik…
Miközben a Bolgár–Avar–Mészáros–Dési-féle Újságíróklub hallatlan bravúrral hovatovább a Fideszt hozta ki az európai választások vesztesének, és más egyéb jól fizetett fórumokon is gőzerővel folyik a választási eredmények bagatellizálása, nem tesszük jól, ha kormánypárti kabaréprodukciónak tekintjük, ami ezekben a napokban az országos nyilvánosságban zajlik. Kovács még pár napja nemcsak a pártban, hanem a kormányban is keresgélni szerette volna a megalázó mértékű vereségért a bűnbakokat – igaz, akkor még azt remélhette, hogy mégis megússza ezt a malőrt egy kis szokásos Fidesz-gyalázással kombinált szolid önkritikával. Ez a várakozása szemlátomást nem igazolódott be, hiszen Hiller, Gyurcsány és a többi trónkövetelő a világért sem mulasztanának el egy ilyen tálcán kínálkozó alkalmat a pártbéli hatalomátvételre. Ám amíg az MSZP leplezhetetlen belső válsága az ellendrukkereket talán jóleső érzéssel is eltöltheti a demokrácia illemszabályain belül, a bűnbakkeresésnek a kormányzati szférára való átterjedése már markánsan nemzeti ügy. Úgy tűnik, Medgyessy is kap az alkalmon, hogy megszabaduljon különösen inkompetens földművelésügyi (s esetleg egészségügyi) miniszterétől, de ha az első iraki magyar katona halálát követően is a bársonyszékében hagyja Juhász Ferencet, az egész kormányátalakítás csupán afféle szocialista belharcnak minősíthető: vihar egy pohár vízben. Ugyanez vonatkozik a szabad demokrata tárcavezetők érintetlenül hagyására is: lehet ugyan, hogy az SZDSZ most diadalt ül, és indokoltan vélheti, hogy június tizenharmadikán alaposan megerősítette kormányzati pozícióit, ez azonban mit sem változtat azon, hogy négy miniszteréből három az inkompetencia minden ismérvét felvonultatja.
Magyarországnak tehát korántsem az a legnagyobb baja, hogy Kádár János meghalt, s ezért nem lehet felelősségre vonni. Nagyobb gondot jelentenek Kádár élő tanítványai. Bár az MSZP minden eresztékében recseg-ropog, ha nagy robajjal összedől, ártatlan polgárokat is maga alá temethet. Azonkívül az a tény, hogy a leköszönő pártelnök Piszkos Fred minden kommunikációs vívmányát felvonultatja, s most már saját magát is képes látványosan meghazudtolni, még azokat sem töltheti el felhőtlen örömmel, akiknek a cirkuszban a kedvenc műsorszámuk a bohóc. Hiába távozik ugyanis méltán Kovács, ha reménytelenül elaknásított terepet hagy maga után.
Vegyük például sokat emlegetett előfizetési felszólítását, amelyben írásba adta, hogy a baloldali értékek sajtóbeli letéteményese a Népszava, s minden rendes szocialista abból tájékozódik. Egy pillanatra idézzük fel azt a médiakartácstüzet, amely Orbán Viktor ajánlását követte, hogy a jobboldali polgárok olvassanak jobboldali sajtót – s vessük össze ezt azzal a kínos hallgatással, helyenkénti gunyoros sutyorgással, ami Kovács lapterjesztői akcióját kíséri. Kovács látványosan diszkriminálta a Népszabadságot, ami egyfelől legalábbis furcsa, másrészt a hajdani legkedveltebbre is ráférne valami égből csöppent segítség. A legkínosabb a dologban az, hogy sikerült újfent viszszacsempészni a közgondolkodásba a pártlap fogalmát: a tulajdonosi kör vitathatatlan, a tevékenység úgyszintén. (A példányszám viszont mögötte marad a legkevésbé népes megyék sajtójának is, ami az orgánumot afféle belső hírlevél szintjére szállítja le.) Azon meg törjék csak a fejüket a forrongó Köztársaság téren, hogy vajon a Kondor Katalin meg Kósa Lajos ellen folytatott, tengeri kígyó hosszúságú, megalapozatlan lejárató hadjárat mennyiben járult hozzá az MSZP „szenzációs”, kilencmandátumos választási eredményéhez.
A voksolásra következő hosszú (az MSZP számára kétségkívül forró) nyár ezúttal aligha idézi majd egy békebeli Kádár-kori uborkaszezon hangulatát. Ahogy látom, a tisztességes tényfeltáró sajtó megembereli magát Kulcsár-ügyben is: most éppen ott tartunk, hogy a bankbotrányban kisíbolt milliárdokon messze túltekintve, a nagyobbik kormánypárt emberei a nyolcosztályos brókerrel karöltve, egyfajta brüsszeli pénzelosztó rendszer kiépítésén is törték a fejüket. Baráth Etele, Gyurcsányné Dobrev Klára felettese egyelőre vehemens tagadásban van, de a csillagok állása nem nekik látszik kedvezni. Az országos pártelnöki utódlásban erősen érdekelt Gyurcsány Ferencnek tehát nem csak amiatt főhet a feje, hogy Győr-Moson-Sopron megyei pártelnöksége csúfos kudarccal indult a választáson. A hilleri remények egyfajta tandembe rendeződve ily módon fölerősödhetnek. Hiller mint Orbán párbajellenfele? Majd meglátjuk. Hiller kezéhez talán nem tapadnak közvetlenül tisztátalan pénzek, ám a szégyenteljes söjtöri szereplésére emlékezve nincs garancia arra, hogy vége szakadna a Piszkos Fredek idejének. Szóval nincs túl sok jó hír – hacsak Kádár János halandó voltának hivatalos megerősítését nem tekintjük annak.