Először abban az agávébozótos szurdokban találkozunk vele, ahol a magyar keresztesek is Jeruzsálem felé vonultak hajdanán – szaracén gerilláktól űzve. Szulejmán két kezével épít fogadót itt: három különös fajurta emelkedik a tiszta vizű patak fölé, amelyet „az őrült mérnök” – a helybéliek csak így emlegetik – egyszerűen átterelt az út túloldalára. Barlangokat, medencéket ásott, vízeséseket, mesterséges völgyeket, olajfaligeteket, gyümölcskerteket teremtett a kávéházi asztalok köré. Útszéli vendéglő mint műalkotás. Mindezt Dél-Libanonban, ahol néhány éve még ágyúk dörögtek. Másodszor műalkotásotthonában fogad: a hegytetőre épült falusi villa verandája sok száz méteres semmi fölött függ; ellátni a levantei tengerig meg a síita minaretekig. Délutáni imára szólít a müezzin. Szulejmán házában rokonsereg, fátyolos nők, Mekkát járt hadzsik, akik bemutatkozáskor illendőségből nem nyújtanak kezet a férfi vendégnek, hanem szívükre tett tenyerükkel köszöntenek; valamint fiatalok, akik meg Budapestre és Prágába zarándokoltak el, és a kelet-európai hiphop zenéről szeretnének eszmét cserélni. Minden zug színültig telt meghökkentő alakzatokkal. Szulejmán Szulejmán a legkeményebb kőzetekből faragja, csiszolja a legfinomabb, átszellemült formákat – egymásba fonódó, ölelkező párokat, női aktokat, befejezetlen arcokat.
– Hogyan került Magyarországra?
– 1965-ben utaztam Budapestre ösztöndíjasként. De nem volt egyszerű Magyarországon tanulnunk, mert annak idején Libanonban nem mindenki nézte jó szemmel a szocialista országokat. Megérkezésem másnapján megismerkedtem a kollégiumban egy szíriai diákkal, aki beszélt magyarul. Vettem egy ceruzát meg egy papírt, és kértem, fordítsa le az alábbi szavakat: „Szervusz”, „libanoni vagyok”, „mit jelent?”, „szabad?”. Aztán elsétáltam az ifjúsági parkba a Feneketlen-tóhoz, s ott megláttam egy lányt, a padon ült, könyvet olvasott. Mondtam neki: „Szervusz…” Nem szólt vissza. Kérdeztem tőle: „Szabad?” Nem mondott semmit. Azért leültem. A tóra mutattam, és kértem, mondja meg, mit jelent magyarul. Nem válaszolt. Kérdeztem, mi a fű, a pad… Mondtam neki, libanoni vagyok. Mosolygott… S kérdeztem újra: tó, fa, pad, út, utca. Ő mondta. Húsz szót tanított nekem. Következő nap megvártam a lányt a parkban. Mondtam neki: „Szervusz, libanoni vagyok; ez tó, ez fa, ez ég…” Kitört belőle a nevetés, és csodálkozott, hogy ilyen rövid idő alatt el tudom hitetni, összefüggően beszélek magyarul. Csak azért meséltem el mindezt, hogy érzékeltessem, hogyan viselkedtem, amikor megérkeztem Magyarországra. Fejest ugrottam az emberek közé. Két-három hónap múlva, amikor kezdődött az egyetemi előkészítő, már majdnem folyékonyan beszéltem magyarul. A tanárnő nem hitte el, hogy új diák vagyok; azt gondolta, évet ismétlek, csak nem mondok igazat.
– Hogy érezte magát nálunk tanulóévei alatt?
– Életem legszebb éveit töltöttem Magyarországon. Másfelől a magyar rendkívül idegenszerető nép, nincs harag benne a külföldi iránt. Talán csak mostanában egy kicsit. Otthon éreztem magam. Ezért vannak szép álmaim Magyarországról. Huszonegy év múlva mentem vissza Budapestre. S úgy viselkedtem, mintha egyetemista volnék. Nem éreztem, hogy megváltoztam; az ember csak akkor érzi, hogy megöregedett, amikor meglátja magát a kirakatokban. De túl ezen, láttam, hogy az utcák ugyanazok: az Üllői út, az Erzsébet híd. A magyarok is ugyanolyanok maradtak… Nagyon szeretek sétálni. Arrafele barangoltam, amerre régebben is: a Gellérthegyen, a Sashegyen, a Várban. Vannak az életben megmagyarázhatatlan dolgok. Több hónapig jártam azzal a lánnyal, aki tanítani kezdett magyarra az ifjúsági parkban. Bemutatott a szüleinek is, elvégeztük az iskolát, aztán nem találkoztunk többet. Visszamentem ’93-ban Magyarországra, ő akkor nem jutott eszembe. ’95-ben sem. ’96-ban mondtam magamnak, ugyan miért nem megyek sétálni egyet az ifjúsági parkba? Nézelődtem a tó partján; jött egy nő, és furcsán nézett rám. Megszólított: Szulejmán! Égnek állt a hajam. Ő volt az a lány. Mivel a parkhoz közel lakik, mindig ott sétáltatja a kutyáját, ahogy harminc évvel ezelőtt. Mintha engem várt volna. De ha nem köszön rám, nem ismertem volna meg.
– Említette, mostanában már nem olyan vendégszeretők a magyarok, mint évtizedekkel ezelőtt. Volt efféle tapasztalata?
– Amikor egyetemre jártam, nyugodtabban éltek; most viszont átmeneti időszakot vészelnek át. Az ember ilyen periódusokban másképp viselkedik és gondolkodik, mint egyébként szokott. Kevésbé józanul. Nálunk, Libanonban ugyanez a helyzet. Az egész világon átmeneti állapotok uralkodnak, emiatt nyugtalan az egyén, a család, a tömeg. De akármelyik magyar jön ide, nagy örömmel fogadom, mert Magyarország a második szülőhazám. Azok a libanoniak, akik Amerikában, Angliában, Franciaországban tanulnak, nem érzik, hogy az az ország nekik a második szülőhazájuk volna. Mert e nemzeteknél nincs meg a kisebbségi érzékenység, ami a magyaroknál igen: az ember náluk azt érezheti, nagyon közel került a néphez. Amikor magyarokkal beszélek, az a benyomásom, hogy van valamilyen kapcsolat közöttünk: a gondolataik az én gondolataim is, az életformájuk az enyém.
– Otthonából, szobraiból árad a harmónia és a szabadságélmény. A háború alatt is meg lehetett teremteni ezt a légkört?
– A háború alatt feleségem Afrikában élt a szüleivel, hívtak, hagyjam ott a feldúlt és veszélyes Libanont. Mehettem volna Magyarországra is. De azt feleltem nekik, kétfajta száműzetés, vándorlás létezik: külföldre vagy a saját lelkembe menekülök. Mit jelent ez? Ha sikerül külföldre mennem, s a családom jól érzi magát ott, akkor nem jövünk vissza. Miért jönnénk? Ha pedig kimegyek, s a családom nem érzi jól magát külföldön, akkor meg már hogyan tudnánk hazajönni Libanonba?! Egyik esetben sem lett volna jó a családomnak, ezért határoztam úgy, hogy itt maradok. De hogyan maradhattam? A lelki megoldást választottam. Baloldali voltam, kommunista. Ugyanakkor igyekeztem megérteni az itteni helyzetet. Mindig olyan kapcsolatot tartottam az emberekkel, hogy én határozzam meg a köztünk lévő távolságot. Rólam mindenki tudta, ki vagyok. És hogy milyen vagyok. Becsültek, rengeteget segítettek nekem. Sosem tettek velem semmi rosszat, pedig az egész környék rossz szemmel nézte a baloldaliakat, sokat megöltek közülük.
– Ön nem vallásos muzulmán. Szavaiban mégis konok hitet érezni, mely segített ezt a környezetet fenntartani, és segített túlélni.
– Vannak formális vallási jelenségek, és van az ember és az Isten közötti kapcsolat. Mindenkinek van istene. Az őszinte, egyszerű ember meg tudja tartani a kapcsolatot vele – de ehhez meg kell találni az Istent. Én megtaláltam. Ezért nyugalomban élek, nem komplikálom se az életemet, se a gondolataimat.
– Függetleníthetjük magunkat ennyire a külvilágtól?
– Nem függetlenítem magamat. Nincs erre szükség. Nem alapítok új vallást. Egyszerűen megy a dolog.
– Hogyan lesz egy villamosmérnökből szobrász?
– A kérdés inkább az, hogyan lett egy szobrászemberből villamosmérnök. A művészetből Libanonban sem lehet megélni. Amikor szobrász lettem, öt kiállítást rendeztem Bejrútban, s eddig összesen több mint harminc kiállításon vettem részt; de általában csak egy-két szobrot adtam el. Megfogadtam, nem bocsátom áruba műveimet, attól tartva, hogy ha több darabot vesznek meg, akkor eladásra fogok népszerű szobrokat csinálni, akár tudat alatt is. S akkor nem leszek szabad művész. Nem akartam ezt. Azt formálom meg, amit én akarok. Ahogy én érzem. Szobrászművészként megvan az a szabadságom, ami nincs meg másoknak, akik a műveikből akarnak megélni, másfelől szigorúan betartják, amit az egyetemen tanultak. Én nem tartom be, amit tanultam, mert egyáltalán nem tanultam szobrászművészetet. Egyszer jött hozzám egy nagyon gazdag ember, egy pilóta, és kért tőlem két kőoroszlánt, amelyek az ő dicsőségét hirdetnék. Jól ismerem őt. Mondtam neki, faragok neked két szobrot, de nem oroszlánokat, hanem szarkákat. Megértette, és elment. Nem tudtam hazudni neki.
– Szobrai láttán az a benyomásunk, legtöbbjük a kézművesmester és a művész szerencsés találkozásából született.
– Egyszer meglátogatott egy híres szobrászművész. Megmutattam neki a munkáimat, s az egyikre azt mondta, hogy azt esztergán kellett volna elkészíteni, akkor szebben sikerül. Sok szobrász géppel dolgozik. Én a kezemmel. Nyolcvanban kezdtem szobrászkodni, mivel nem akartam se a politikával, se a háborúval foglalkozni. A szobrok segítettek nekem, hogy itt maradjak Libanonban, mert szobrászként nemigen jutott időm más dolgokkal törődni. Mindig azt érzem, amikor nekifogok egy darabnak, hogy addig vagyok vele kapcsolatban, amíg meg nem csinálom. Ha elkészül, megszűnik ez a kapcsolat, és éppen olyan tárgy lesz, akár egy asztal vagy egy ceruza. Egyszerűen a tulajdonommá válik, mint ez a ház vagy a kert…
– A műhely magányában mégiscsak feledésbe merültek ideig-óráig Dél-Libanon véres eseményei, a mindennapos gerillaharcok.
– Megszoktam. Most nincs háború, mégis csaknem ugyanúgy élek, ahogy akkor. Egész nap dolgozom az üdülőközpontomon, az estéket pedig itthon töltöm. A háború alatt megszoktam azt is, hogy esténként nem megyek sehova.
– Öntudatos, harcias síita környezetben él – szellemileg-lelkileg mégis remeteként.
– Síiták vagyunk mi is. Apám imám volt. Egyik rokonom két hete halt meg, ő volt a legnagyobb síita imám Dél-Libanonban. De nem tartottam vele a kapcsolatot.
– Ebben közrejátszottak kommunista-ateista elvei is?
– Egyáltalán nem. A családomban nemigen törődtek azzal, tartom-e a vallást, vagy sem. Apám vallásos volt, de rám bízta a döntést. Nem tudok imádkozni. Eddig nem imádkoztam egyszer sem életemben, de ettől még nyugodt a lelkem. Pontosabban az imádkozás önmagában még nem hoz nyugalmat.
– Felesége viszont hagyományos mozlim öltözetben jár.
– Igen, ő hívő asszony. Nemrég tragédia történt az életünkben: a fiam 17 évesen balesetben meghalt. Ő volt a legközelebb hozzám. Százkilencven centi magas, nagyon jóképű, kedves fiú volt. A barátja ivott és vezetett, mégis a fiam halt meg. Ezt nem tudtam feldolgozni; magamban mindig sírok. A feleségem nem. Mert a vallás erőt ad neki: szerinte a baleset Allah akaratából történt. Mivel a gyerek nagyon fiatal volt, és bűntelen, jutalmul a paradicsomba jutott. És amikor látja a párom, hogy én gyenge vagyok, mindig mondogatja: azért vagyok ilyen, mert nem tartom a vallást. Erre azt felelem, a vallás az ő titkos csodafegyvere. Gyermekeim is imádkoznak, pedig soha nem mondtam nekik. Az ember, ha szükségesnek találja, ha segít neki a vallás, akkor tartja, ha nem érzi szükségét, akkor nem.
– Az iraki háború népszerűsítői és legitimálói gyakran hajlamosak összemosni a vallási és politikai jelenségeket, s az iszlám kultúrát a terrorizmus és az erőszak forrásaként mutatják be a médiában.
– A fanatikus arab rezsimeket nem az arabok építették fel, hanem az amerikaiak. A szélsőséges vallási mozgalmakat nem az arabok szervezték meg, hanem az amerikaiak. Ezek segítettek nekik egy darabig, de utána már ellenük fordultak. Megszűnt a Szovjetunió, amely a nyugati félelmek szerint rátehette volna a kezét az arab világra. Afganisztánban ezt sikerült megakadályozni a Vörös Hadsereg ellenében. De nem fogadom el azt, hogy az arabok, a mozlimok terroristák. Aki belőlük terroristát csinált, annak kell ezért fizetnie, és annak kell megváltoznia. Hamarosan nagy fordulat lesz az arab országokban.
– Miféle fordulatra gondol?
– Jó irányba változik ez a világ. Aki nem érez arabul, nem tudhatja, mi történt ezzel a néppel csaknem száz év alatt, amikor felszabadultak a török uralom alól a huszadik század elején. Kikerültek a civilizációból. A Nyugat nem adott esélyt az arab világ ébredésére. Három átkot hoztak ránk: a rezsimeket, a szélsőséges vallási mozgalmakat és Izraelt. Egy évszázadig ezek uralkodtak rajtunk. Mivel járt ez? A legtöbb arab ország kívül van a civilizáción. Nincs mit mérlegelni ezen: meg kell nézni, hogyan él a nép. Hiába van internet meg mobiltelefon, ha még mindig azon vitatkoznak az emberek, mit csinált egykor Mohamed próféta…
– Akkor mitől lehet jobb az arab világ?
– A rezsimek, a mozgalmak és az izraeliek egyaránt hanyatlóban vannak. Amerikának, Európának is szüksége van a nagy változásra. Mi, közel-keletiek a technikai haladásnak köszönhetően nem vagyunk messze Európától. A Földközi-tenger ma már akkora csak, mintha tó volna közöttünk. Mindenki szeretné a változást. Nemcsak az arabok, hanem az amerikaiak és az európaiak is. Mert ha nem lesz fordulat az araboknál, az katasztrófához vezet.
– Valóban katasztrófahangulat uralkodik a világban.
– Nem lesz katasztrófa. Senki sem akarja ezt. Mit jelent terroristának lenni? Az egyszerű ember nem lehet az. A terrorista olyasvalaki, aki civilizált, történelme van, de tehetetlen. Az egyszerű ember, aki mondjuk Közép-Afrikában él, és nincs mit ennie, nem lehet terrorista, mert nem elég civilizált hozzá. Az arabok műveltek, ebben a térségben keverednek a nagy keleti kultúrák, s itt született három világvallás: a zsidó, a keresztény és a muzulmán. Jézus előtt volt Mózes, őelőtte Hammurabi, azelőtt pedig megszámlálhatatlan civilizáció. Ha segítenek az arab világnak, akkor progreszszív, együttműködő népek élnek majd itt. Ha nem, akkor terroristák születnek.
– Izraellel lehet valamikor béke?
– Biztos, hogy lesz. Izrael akkor veszélyes, ha az arabok gyengék. Ha az arabok erősek, akkor egyáltalán nem veszélyes. És ha nem veszélyes, akkor maradhat. Sokan gondolják ezt Libanonban. Az a legfőbb kérdés, hogyan viselkednek az arabokkal az amerikaiak, az európaiak vagy az izraeliek – mint ellenséggel vagy mint baráttal.
origo.hu
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok
