A lepke

Apám egyszer titokzatos arccal nyitott be hozzám a szobába. Könyökével lökte be az ajtót, mert két öszszepúpozott markában hozott valamit. „Neked fogtam a kertben! Jaj, el ne repüljön! Hozz egy poharat, majd ráborítjuk az asztalon…”
Egy lepke volt a markában. Színes, remegő szárnyú pillangó. Ámulva néztem, soha olyan szép lepkét még nem láttam. „De nehogy felemeld a poharat, mert akkor…”
Dehogy emeltem. Hosszasan ültem mellette, kenyérmorzsát is becsempésztem a pohár alá, hogy egyen, de nem evett. A lepkék nem esznek kenyeret. Valami édesség kellene neki, virágpor vagy talán méz, mert azon élnek a pillangók. Mint az angyalok meg a tündérek.
Nem egyedüli csodálója voltam a verdeső szárnyú lepkének, sorra jöttek az utcabéli cimborák, mellém kuporodva együtt csodáltuk szépségét. Eljött Bakos Teruska is, a szeplős kis fruska, sóvárgó tekintetéből láttam, mennyire szeretné megszerezni, de erős maradtam. Dacos. Nem adtam még Teruskának se.
De hát mit kezdjek vele? A lepkék nem rabságra jöttek a világra, s annyit tudtam már, hogy rövid életűek. Góbor Matyi azt ajánlotta, hogy fűzzem fel egy cérnaszálra, ott majd elpusztul. Még a gondolatától is megrémültem, és Matyit aztán nem engedtem még a lepke közelébe se. Iszonyatos lenne a halála, s azt nem kívántam, nekem az élő, libegő, színes lepke kellett.
Talán építenem kellene neki szép lepkeházat, tűnődtem, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Kérdeztem a nagyapát, ám ő sem tudott segíteni, csak a vállát vonogatta, meg a bajuszát pödörgette, hogy hát lepkeházat még ő sem látott. Pedig ő a huszároknál szolgált valaha. A mama azt tanácsolta, engedjük el, ne kínozzuk, nyár van, röpüljön, amerre lát, virágról virágra.
Erről viszont hallani sem akartam, csökönyösen ragaszkodtam a lepkéhez. Hogy minek nekem a lepke? Azt nem tudtam, csak azt, hogy szép. Hogy kell az embernek egy lepke. Hozzátartozik az élethez a szépség.
Mert álmok nélkül nem volna teljes az élet.
Kell valami szívet dobogtató nagy áhítat, ami elhozza számunkra egyszer a csodát. Ezt várja mindenki hunyt szemmel, de ébren álmodva is, ez az a fogódzó, amelybe kapaszkodni érdemes. Vagy nem érdemes?
Bakos Teruskának támadt egy mentő ötlete: készítsünk titkos rejtekhelyet a pillangónak, ahol csak mi láthatjuk, csak mi gyönyörködhetünk benne, és ne tegyük ki veszélynek. A pohár alatt leborítva nem maradhat sokáig, mert már csak erejét vesztetten remegteti a szárnyát. Teruska jelölte ki az erre alkalmas területet.
A gang lépcsőjén ültünk, szorosan egymás mellett. Gyenge nyári szellő kuszálta a haját. A mama kiskertjére mutatott:
„Ott, a sarokban, a körtefa árnyékában… Az lenne jó hely a lepkének. Körülárkoljuk. Annak a dáliának a tövében, hogy a virág árnyéka is védje. A kis cseréptányérban vizet is rakunk mellé. Megfürödhet. Mert a lepkék néha fürödnek is…”
Nyomban munkához láttunk. Sietnünk kellett; a mama a veteményeskertben dolgozott, apám a jószágot itatta. Szaladtam a konyhába a nagy késért, körülárkoltam segítségével a kijelölt helyet. Teruska kigyomlálta a gazt, majd hozta a kis cseréptányért. Közben be nem állt a szája, beszélt, csak beszélt, tervezgetett.
„Olyan lesz, mint egy valóságos tündérkert. Amikor csak akarja, libegtetheti a szárnyát a lepke, ihat is a vízből, rászállhat a dáliára, mert a lepkék szeretik a virágokat…” – mondta, közben széttárta a karját, mintha ölelésre készülne.
Elkészült a lepke rejtekhelye, visszavittem a konyhakést a fiókba; következett a lepke áttelepítése.
„Kihozod?” – nézett rám az izgalomtól pihegve Teruska. „Vagy kihozzam talán én?” – váltott suttogásra. Bólintottam. Lábujjhegyre állva lopakodott a szobába, s hozta markában a lepkét. „Nézd!” – ujjongott, és ahogy széttárta a markát, a lepke felröppent, és eltűnt a magasban. Összekapaszkodva néztünk utána. Talán egyszer majd visszajön. Nem jött.
Mindig színes lepkeszárnyakon röppennek el az ifjúkori álmok…