Andrzej Wajda Csatorna című filmje több szempontból is jelkép. Az 1956-ban forgatott film puszta keletkezésével is jelezte a varsói felkelés addigi hivatalos megítélésében bekövetkezett változást. „Éljen a Honi Hadsereg!” – olvasható az ákombákom betűs felirat az egyik jelenet hátteréül szolgáló házfalon. 1945 után másról sem lehetett hallani, mint hogy a Honi Hadsereg katonája „a reakció kiköpött törpéje”.
Az 1957 áprilisában bemutatott film egyik epizódtörténetének utolsó, néma képsora minden lengyel számára tragikusan sokat mondott. A Visztulába torkolló gerinccsatornát vasrács zárja el a szabadságot jelentő külvilágtól. Százszorszép, a csatornajáratokban eligazodó összekötő lány szerelmét, a lázálomtól gyötört Korab hadapródot kéri tettetett nyugalommal: ne nyissa ki a szemét, pihenjen, majd ő elmondja, mit lát. A kamera közben a Visztula túlsó partját pásztázza hosszasan… Ahol 1944. szeptember közepétől az 1. belorusz front 47. hadserege és a Vörös Hadsereg oldalán küzdő 1. lengyel hadsereg tartózkodott. A lengyel közvélemény – a hazai és a külhoni történészek nem kis hányadával együtt – tudatos tétlenséggel vádolja a Szovjetunió akkori politikai és katonai vezetését Sztálinnal az élen, aki úgymond Hitlerrel semmisíttette meg a londoni lengyel kormány honi föld alatti közigazgatási intézményrendszerét és hadseregét. Ha ez akkor nem történik meg, az ország szovjetizálását már megkezdő Sztálinnak később kellett volna nem kis erőbedobással megtennie.
Sztálin és Hitler lengyelellenes együttműködése öt évvel korábban nem volt ilyen áttételes. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum Lengyelország felosztását jelentette a két totalitárius nagyhatalom között. A jó egy hónappal később, szeptember 28-án tető alá hozott határmegállapodási és barátsági szerződés (az úgynevezett Hitler–Sztálin-paktum) pedig már azt is szabályozta, hogy a náci és a kommunista belbiztonsági szervek és erők miként működjenek együtt a föld alatti lengyel ellenállási mozgalom felszámolásában. A két fél közötti harmóniát jól érzékelteti az a bejelentés, amelyet Molotov tett büszke elégedettséggel 1939. október 31-én a Szovjetunió Legfelső Tanácsában: „Egyetlen gyors csapás nyomán, amellyel előbb a német hadsereg, majd a Vörös Hadsereg sújtott le Lengyelországra, a versailles-i rendszer fattyújából semmi sem maradt.”
A Gestapo és az NKVD (Belügyi Népbiztosság) összehangolt akciói egészen a Szovjetunió megtámadásáig (1941 júniusa) tartottak. Ezalatt több mint egymillió lengyel állampolgárt hurcoltak az Urál vidékére és az Urálon túlra a Vörös Hadsereg által megszállt területekről, míg Hitler a Német Birodalomba bekebelezett területekről telepítette át a lakosság százezreit a Lengyel Főkormányzóságba. A Szovjetunióban bevagonírozottak a lágerekbe vagy a táboroknak kijelölt körzetekbe érkezve tudták meg, hogy politikai bűneik miatt – a csecsemők és az aggastyánok is – húsz–huszonöt éves büntetésük letöltését kezdik meg. A sztarobjelszki, osztaskovi és a Katyn közelében fekvő grazovjeci hadifogolytáborok tizenötezer (többségében tartalékos) tisztjének, rendőrének, határőrének, erdészének lemészárlására Sztálin személyesen adott parancsot 1940 tavaszán. Ez volt a bevezetője a lengyel értelmiség kiirtásáról szőtt terv megvalósításának. A „béke és barátság” határának másik oldalán Hitler is hasonló akciókat folytatott.
A Wladyslaw Sikorski tábornok által vezetett londoni emigráns lengyel kormány és a Hitler által megtámadott Szovjetunió kormánya – angol közvetítéssel – újra felvették a diplomáciai kapcsolatot, és megállapodást kötöttek egymással. Ennek jegyében a szovjet fél érvénytelenítette a náci Németországgal kötött egyezményeket, amnesztiát hirdetett a lágerekbe zárt lengyel állampolgároknak, és vállalta, hogy támogatja egy lengyel hadsereg felállítását a Szovjetunióban.
Mialatt Sikorski 1941 júliusában a Szovjetunió nagykövetével, Majszkijjal tárgyalt, más is történt Moszkvában, aminek hatása volt Lengyelország jövőjére. A Komintern végrehajtó bizottsága „kezdeményező csoportot” állított fel egy új lengyel kommunista párt létrehozása céljából. (A korábbit ugyanis 1937 és 1939 között Sztálin likvidálta – a vezetőivel együtt.)
1941 végétől, vagyis a németek Moszkva alatt elszenvedett vereségétől kezdve mind több árnyék vetült a rendeződőnek látszó lengyel–szovjet kapcsolatokra. Sztálin Churchill tudomására hozta, hogy a jövőre nézve is az 1941. júniusi határt tekinti érvényesnek Lengyelország és a Szovjetunió között. Erről egy idő elteltével a londoni lengyel kormány is tudomást szerzett. Ennél még vészterhesebb volt az a közvetlen tapasztalat, hogy a lágerek kapui nem mindenütt nyíltak ki a lengyelek előtt, s a Wladyslaw Anders tábornok által a Kaszpi-tenger mentén szervezett hadseregnél több ezer tiszt nem jelentkezett, holott tudták, hogy hadifoglyokként mely táborokban tartózkodtak 1940 elején. Eltűnésükre Sztálin nem adott kielégítő magyarázatot sem Andersnek, sem a decemberben Moszkvában tárgyaló Sikorskinak, aki természetesen arról sem tudott, hogy ott-tartózkodása idején indult el Varsóba az a Komintern speciális tanfolyamát elvégzett csoport, amelynek feladata volt kommunista párt szervezése – lengyel földön. Ennek megalakulását – Lengyel Munkáspárt néven – 1942 januárjában jelentették be. Programjai között szerepelt saját fegyveres erő létrehozása és egy össznemzeti felkelés majdani kirobbantása.
A hadifogoly tisztek megmagyarázhatatlan eltűnése nyomán kialakult konfliktust végül Sztálin azzal próbálta lezárni, hogy felajánlotta az Észak-Afrikában szorult helyzetben lévő Angliának a Szovjetunió területén szerveződő lengyel haderőt, amely 1942 márciusában, illetve augusztusában Iránon át a Közel-Keletre vonult.
A háború menetében fordulatot jelentő sztálingrádi csata után a lengyelek ügyében mind érzékelhetőbben Sztálin akarata érvényesült. 1943. január közepén a szovjet kormány bejelentette, hogy a Szovjetunió területén tartózkodó lengyel nemzetiségű személyeket szovjet állampolgároknak tekinti, akikre nem érvényes a lengyel követség joghatósága. A tavasz folyamán megalakult a Lengyel Hazafiak Szövetsége, amelynek vezetői – Wanda Wasilewskával az élen – azok közül a kommunisták közül kerültek ki, akik korábban a 17. tagköztársaságban látták Lengyelország jövőjét. Sztálin számára már vazallusi szerepben körvonalazódott az Odera–Neisse vonaláig tolandó Lengyelország perspektívája. Ebbe természetesen nem fért bele a londoni lengyel kormány és annak honi képviselete. Mielőbb meg kellett szakítani vele minden kapcsolatot, nemcsak azért, mert így a vele 1941 júliusában kötött megállapodás elméleti kötelezettsége is megszűnt volna, hanem azért is, mert tagjai (és honi híveik) a bolsevizálandó lengyel államban eleve nemkívánatos személyeknek, kiiktatandó akadályoknak számítottak.
A diplomáciai kapcsolatok 1943. április 25-én bekövetkezett megszakítására a Szmolenszk közelében fekvő katyni erdőben a Wehrmacht által feltárt tömegsírok adtak ürügyet, amelyek több mint négyezer lengyel tiszt tetemét takarták. A kapcsolatok megszakítására közvetlen indokul az szolgált, hogy mind Sikorski, mind a németek egy napon kérték a Nemzetközi Vöröskereszttől az ügy kivizsgálását, s ezzel – Sztálin szerint – a londoni lengyel kormány egyértelművé tette a Hitlerrel való együttműködését. Két héttel később, május 8-án a szovjet kormány bejelentette, hogy a Lengyel Hazafiak Szövetségének kérésére megalakítják a Tadeusz Kosciuszko nevét viselő lengyel gyalogoshadosztályt „azzal a céllal, hogy a Vörös Hadsereg oldalán harcoljon a német fasiszták ellen”. A lengyel haderő élére Sztálin nem kommunistát nevezett ki, hanem Zygmunt Berlinget, az első világháborút és a lengyel–bolsevik háborút is Pilsudski oldalán végigküzdő hadifogoly ezredest. Ő egyike volt annak a 404 tisztnek, akiket kihallgatásuk után nem szállítottak vissza a katyni erdő bejáratául szolgáló grazovjeci hadifogolytáborba, hanem a jövőre „tartogattak”. Sztálin a szovjetizálandó lengyel állam felépítésének ütemtervét 1942-től évekre, hónapokra lebontva személyesen dolgozta ki, és megvalósítását személyesen felügyelte. Látnoknak és szervezőnek sem volt akárki. Találóan mondta Berlingnek, amikor a lengyel hadosztály parancsnoki posztjának elvállalásáról győzködte: „A politikában nincsenek jelentéktelen ügyek… Csak olyan dolgok vannak, amelyeket észben kell tartani, és olyanok, amelyeket el kell felejteni. Az, ami ma egy kis hólabda, holnap, a körülmények függvényében, veszedelmes lavinává növekedhet. Előre kell tekinteni és látni.”
Sztálin előre tekintett és látott. És valóban látott. A számára személyesen is óriási morális és politikai tekintélyt jelentő sztálingrádi győzelem után már nem lehetett kétséges Németország veresége. És az sem, hogy a döntő csapást a Szovjetunió méri a németekre. Churchill, aki ígéretet tett arra, hogy 1942-ben megnyílik a második front Nyugat-Európában, ennek elmaradása miatt állandó magyarázkodásra kényszerült Sztálin előtt, aki a szicíliai partraszállást nem tekintette a nyugati szövetségesek által vállalt korábbi ígéret teljesítésének. Az Egyesült Államok is csak 1943-tól került lassan fölénybe Japánnal szemben a Csendes-óceánon, s fontos lett volna számára a Szovjetunió bevonása az itt folyó háborúba is.
Nem véletlen tehát, hogy 1943 decemberében a teheráni konferencián Churchill és Roosevelt Sztálinnak nemcsak Lengyelországgal, hanem a közép-európai térséggel kapcsolatos elképzeléseit, igényeit is elfogadta. (Emiatt talán helyénvalóbb lenne nem Jalta, hanem Teherán utáni európai rendről beszélni.) A két nyugati vezető különösebb aggály nélkül egyezett bele abba, hogy Lengyelország új keleti határa Sztálin igényének megfelelően az 1941. júniusi német–szovjet határral többé-kevésbé egyező Curzon-vonal legyen. (A George N. Curzon brit külügyminiszter által a lengyel–bolsevik háború idején, 1920-ban javasolt lengyel–szovjet demarkációs vonal.) Churchill, aki minden döntésében az Egyesült Királyság érdekeit tartotta szem előtt, úgy gondolkodott, hogy Anglia 1939-ben egyébként sem vállalt garanciát Lengyelország keleti határáért. Ezt 1944 januárjában a brit parlamentben is bejelentette.
A londoni lengyel kormány viszont úgy vélte, hogy Lengyelországgal szemben, amely sohasem kapitulált a náci Németország előtt, hanem a világ összes frontján, szárazföldön, vízen és levegőben szakadatlan harcot folytatott ellene, Angliának nemcsak katonai szövetségesként van tartozása, hanem erkölcsileg is. Pedig saját történelmi tapasztalatai alapján is tudhatta volna, hogy az erkölcsi kiállást és tartást csak a kis országokon szokás számon kérni, a nagyhatalmakon nem.
Sikorski tábornok 1943 júliusában Gibraltárnál bekövetkezett tragikus halála után a néppárti Stanislaw Mikolajczyk lett a lengyel kormány miniszterelnöke és külügyminisztere, akinek nemcsak a szövevényes nemzetközi politika feladványait kellett megoldania, hanem külön harcot kellett vívnia a saját kormányán belüli ellenzékkel is, amelynek élén a Lengyel Fegyveres Erők új főparancsnoka, a „pilsudskista” Kazimierz Sosnkowski tábornok állt.
*
A Churchill által is sürgetett megoldandó feladat a kapcsolatok rendezése volt a Szovjetunióval. A szovjet kormány azonban minden tárgyalás előfeltételéül az új keleti határ elfogadását szabta.
A második világháború előtti lengyel–szovjet határt 1944 januárjában lépte át a feltartóztathatatlanul előrenyomuló Vörös Hadsereg. Hogyan viselkedjék a föld alatti közigazgatási apparátus és a Honi Hadsereg ebben a helyzetben? Az az elképzelés, amely a német–szovjet háború kirobbanása után született, mármint hogy a két országrabló ugyanúgy kivérzik, mint 1918-ban, nem következett be. A Vörös Hadsereg 1944-ben kilencmilliós hadseregével, 11 800 tankjával és önjáró lövegével, 21 ezer harci repülőgépével a világ legerősebb hadereje volt. A német hadsereg sem bomlott fel, mint 1918 őszén, amelynek tagjait a szerveződő lengyel katonai erők akkor könnyen lefegyverezték. A tizenegy német és három szövetséges hadseregnek 1944 nyarán még kétmillió-ötszázhatvanháromezer katonája állt fegyverben a keleti hadszíntereken.
Az, hogy a visszavonuló, lengyel földön összezsúfolódott hitleri hadak ellen össznemzeti felkelést robbantanak ki – mint ahogy ezt még 1940-ben tervezték –, 1944 nyarán katasztrofális következményekkel járt volna, mert a németek kíméletlenül leverik és véresen megtorolják a kellő erővel egyébként sem rendelkező megmozdulást. (A föld alatti lengyel ellenállás krónikus fegyverhiányban szenvedett. Míg a Tito vezette partizánhadsereg tízezer tonna hadianyagot kapott légi úton az angoloktól, a Honi Hadseregnek küldött ejtőernyős hadfelszerelés súlya nem haladta meg a hatszáz tonnát.)
A megváltozott politikai helyzetben és a változó hadi helyzetben 1944 elején a Lengyel Fegyveres Erők londoni vezérkara a honi fegyveres megmozdulásnak egy új változatát dolgozta ki: a területsávokkal mozgó felkelést. Ennek lényege az volt, hogy amikor a hitleristák feladnak egy-egy területet a Vörös Hadsereg nyomása alatt, a Honi Hadsereg helyi egységeinek meg kell támadniuk a visszavonuló németeket, s ha csak pár órára vagy napra is, a dekonspirált lengyel közigazgatásnak gazdaként kell fogadnia a szovjeteket. Így kell a világ tudomására hozni, hogy a Szovjetunióhoz csatolandó területeken és egyáltalán Lengyelországban ki a jogszerű gazda. Ez volt a Vihar terv lényege.
A gazda azonban Sztálin volt, aki csak a saját lengyel híveit volt hajlandó látni és elfogadni. Őket is csak a Bugtól nyugatra. A Lengyel Munkáspárt 1944 januárjában, tehát akkor, amikor a Vörös Hadsereg a második köztársaság területére lépett, Országos Nemzeti Tanács néven létrehozott egy föld alatti parlament szerepét betölteni szánt szervezetet, amely márciustól kezdve a németekkel szembeni fegyveres harcra szólította fel a lengyel nemzetet. Az Országos Nemzeti Tanács megalakulásával szinte egy időben Sztálin Moszkvában felállította a Lengyel Kommunisták Központi Irodáját, amelynek az volt a célja, hogy a Lengyel Hazafiak Szövetségében és a Berling tábornok hadtestében tevékenykedő kommunisták munkáját öszszehangolja, és a Lengyel Munkáspártot ellenőrizze. Ez utóbbinak ettől kezdve minden döntését jóvá kellett hagyatnia Moszkvával, akárcsak Berlingnek a hadsereggel kapcsolatos intézkedéseket.
A Honi Hadsereg területi parancsnokai olyan, a helyzethez igazodó utasítást kaptak Londonból, hogy – kikötve önállóságuk megőrzését – helyi szinten működjenek együtt a Vörös Hadsereggel. A Honi Hadsereg ekkor 250 ezer főt számlált, de csak a töredéke volt felfegyverezve. Arányában ugyan eltörpült a Vörös Hadsereg mellett, de sokszorosa volt a Moszkva befolyása alatt álló helyi kommunista beállítottságú haderőnek: a Népi Hadseregnek és a Népi Gárdának. Sztálin úgy tett, mintha nem tudna „semmiféle Honi Hadseregről”, amelyet mint konspiratív haderőt, ráadásul Anglia és az Egyesült Államok sem ismert el hadviselő félnek. Ettől függetlenül helyi szinten több alkalommal is sor került a Vörös Hadsereg egyes egységei és a Honi Hadsereg helyi osztagai közötti fegyveres együttműködésre – például 1944. július első felében, Vilnius felszabadításakor –, de az akció végeztével a forgatókönyv mindig ugyanaz volt: a Vörös Hadsereg illetékes stábja további együttműködési tárgyalásra hívta a Honi Hadsereg tiszti küldöttségét, majd letartóztatása után lefegyverezte a lengyel egységet, és az e célra felállított közel 150 átmeneti táboron át a Szovjetunió belsejébe szállította. (Jobbik esetben a közkatonákat besorozták az 1. lengyel hadseregbe.) Erről természetesen Londonban is tudomást szereztek, de hogy a tényeket hírül adják, azt Churchill személyesen tiltotta meg a sajtónak.
A lengyelek rádöbbentek, hogy csak a világot sokkoló önfeláldozásukkal tudják felhívni a figyelmet helyzetükre, és – a közvélemény nyomására – megváltoztatni angliai és amerikai szövetségesük velük kapcsolatos állásfoglalását. Ezért kérték, hogy a Monte Cassinó-i kolostor megostromlásában a különféle brit és brit nemzetközösségi hadtestek hónapokig tartó fiaskója után Wladyslaw Anders tábornok Második Lengyel Hadteste vegyen részt 1944 májusában. És ezért döntöttek úgy, hogy a már említett Vihar hadműveletet kiterjesztik Varsóra, amelynek nyílt városi státusáért korábban még a Vatikánt is közvetítőnek kérték.
A gyors lengyel döntés meghozatalában egyéb tényezők is közrejátszottak. Egyrészt az, hogy 1944. május 22-én Sztálin elfogadta a Bagratyion fedőnevű fehéroroszországi hadművelet tervét, amelyben kétmillió-négyszázezer ember vett részt: 12 páncélos hadsereg 5600 tankkal és önjáró löveggel, 116 gyalogoshadosztály 35 400 ágyúval és 5300 repülővel. Az 1100 kilométeres fronton a német Közép hadseregcsoport egymillió-kétszázezer embert, 900 tankot és önjáró löveget, 9500 ágyút és 1350 repülőgépet tudott szembeállítani. A június 23-án meginduló hadművelet gyors és döntő sikert hozott. Július 11-ig a Vörös Hadsereg öt német hadsereget, 34 hadosztályt vert szét úgy, hogy ebből három hadsereg vesztesége a 70 százalékot is meghaladta. A fronthenger feltartóztathatatlanul gördült a Visztula felé. Július folyamán a leningrádi, balti és ukrán frontok is megindultak.
A hirtelen döntéshozatalhoz másrészt az járult hozzá, hogy e hadműveletek nyomán további olyan, lengyeleket érintő intézkedések születtek, amelyek célja Lengyelország jövőbeni jellegének kialakítása volt. 1944. július 22-én a partizán Népi Hadsereg egyesült a Vörös Hadsereg mellett álló Lengyel Hadsereggel, és – a nyugati Lengyel Fegyveres Erők ellensúlyaként is – megalakult a Szovjetunió melletti Lengyel Haderő. A moszkvai Lengyel Hazafiak Szövetségének ekkor már az volt a feladata, hogy a Vörös Hadsereg nyomán megszervezze a közigazgatást, és irányítsa az ezzel párhuzamosan létrehozott belbiztonsági (államvédelmi) erőt, amelyet gyakorlatilag az NKVD-nek rendeltek alá. Közben július 20-án Sztálin személyes közreműködésével létrehozták az Országos Nemzeti Tanács végrehajtó szervét, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot (a továbbiakban: LNFB), amelyet a szovjet kormány nyomban a lengyel nemzet egyetlen hivatalos képviseleti szerveként, mondhatni kormányaként ismert el. Ezzel lengyel földön teljes egészében megjelent a londoni lengyel kormány által irányított honi közigazgatási és katonai szerkezet sztálini „tükörképe”. Mögötte állt hitelesítő erőként a Vörös Hadsereg. A londoni lengyel kormány természetesen abban bízott, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok őmögötte áll.
Az LNFB 1944. július 22-én kiáltványban hirdette meg programját, amelyből egyértelműen kirajzolódott a szovjetizálandó Lengyelország jövője. A londoni lengyel kormány és honi képviselői biztosak voltak benne: a Vörös Hadsereg hamarosan bevonul Varsóba, hogy az ország fővárosában is berendezkedjék.
Konsztantyin Rokosszovszkij marsallnak, az 1. belorusz front parancsnokának, akit állítólagos lengyel származása ürügyén 1945 után lengyel hadügyminiszternek neveztek ki, a Varsó bevételéért indított csatában a bal szárny 416 ezer katonája, 7461 ágyúja és aknavetője, 1740 tankja és önjáró lövege, valamint a 6. légi hadsereg 1465 repülőgépe állt volna rendelkezésére. A jobb szárnya valamivel erősebb volt. A 220 kilométeres frontszakaszon felvonultatott 851 ezer ember a gyalogoshadosztályok tekintetében ötször, a páncélosokat illetően nyolcszor erősebb volt a németeknél. Ebből az 1990 után megjelent lengyel történeti munkák azt a következtetést vonják le, hogy a lendületesen előrenyomuló Vörös Hadsereg joggal kelthette azt a benyomást július végén, hogy augusztus első napjaiban elfoglalja Varsót. Ezt a vélekedést erősítette az is, hogy az LNFB és a lengyel hadsereg rádióadói július végéig szakadatlanul felkelésre buzdították Varsó népét, s miközben a Honi Hadsereget nem győzték kárhoztatni passzivitásáért, magabiztosan bejelentették: a főváros felszabadítása napok kérdése.
A londoni lengyel kormány a júliusi belpolitikai és katonai fejlemények tudatában, biztos lévén abban, hogy augusztus első napjaiban a Vörös Hadsereg bevonul Varsóba, magára vállalta a felelősséget a felkelés kirobbantásáért. Igaz, a honi politikai és katonai képviseletnek küldött utasítás nem volt teljesen egyértelmű, mert tartalmazta a „ha a helybéliek úgy ítélik meg” kitételt, hangsúlyozva azt is, hogy „a felkelésnek mindenképpen sikerülnie kell…”
A közvetlen jóváhagyást a felkelés kirobbantásához a londoni kormány hazai képviselője, Stanislaw Jankowski 1944. július 31-én este adta meg Tadeusz Bór-Komorowski tábornoknak, a Honi Hadsereg főparancsnokának, aki azonnal elrendelte a mozgósítást. A szejmet képviselő Nemzeti Egység Tanácsának elnöke, Kazimierz Puzak nem volt jelen, pedig a felkelés kirobbantását voltaképpen neki kellett volna jóváhagynia. A döntésre meghatározó befolyással Leopold Okulicki ezredes, a Lengyel Fegyveres Erők Londonból nem sokkal azelőtt érkezett vezérkari főnöke volt, aki arról győzte meg a jelenlévőket, hogy a felkelés gyors sikert arat, de ennek feltétele az azonnali döntés.
A mozgósítás a konspiratív csatornákon rendkívül bonyolult volt, s az erre egyszer kiadott parancsot már nem lehetett visszavonni. A Honi Hadsereg vezérkara tudta, hogy Varsóban összevont 35 ezer embere közül mindössze 3000–3500 katonája van felfegyverezve úgy-ahogy, s a lőszer is csak két-három napra elegendő. A sikert a meglepetésre alapozták… és arra, hogy a Vörös Hadsereg ez alatt az idő alatt mindenképpen bevonul Varsóba. A felkelés kirobbantásának időpontjáról azonban a legszigorúbb konspiráció jegyében sem a nyugati szövetségeseket, sem a Vörös Hadsereget nem értesítették.
Azon a napon, amikor Bór-Komorowski tábornok elrendelte a mozgósítást, a 2. szovjet páncélos hadsereg parancsnoka, Ragyijevszkij tábornok ezzel a kéréssel fordult Rokosszovszkij marsallhoz: küldjön neki tüzérségi erősítést, hogy menetből elfoglalhassa Varsónak a Visztula jobb partján fekvő elővárosát, Pragát. Az 1. belorusz front parancsnoka válaszul leállította a páncélos hadsereg előrenyomulását, mondván, hogy Pragát a 47. hadsereg gyalogságának kell elfoglalnia.
Miért állította le augusztus 1-jén délután a 2. páncélos hadsereg támadó hadműveletét Rokosszovszkij, meghagyva, hogy az az általa addig elért frontvonalon védekezésre rendezkedjék be? És ezzel párhuzamosan miért irányította az e hadtest segítségére megindult 8. gárdahadsereget váratlanul a Varsótól 70 kilométerre délre fekvő Visztula menti Magnuszowóhoz? Ilyen parancsot önhatalmúlag Rokosszovszkij nem adhatott ki. Ezt – lengyel történészek állítása szerint – csakis Sztálin utasítására tehette, aki hírszerzése és a varsói kommunista ellenállás képviselői révén is tudhatott a felkelés kitöréséről s természetesen annak politikai, ideológiai indítékairól is. Sztálin módszereit, logikáját ismerve, az általa meghatározott szovjet politika érdekeit szem előtt tartva teljesen természetesen kínálkozott az a lehetőség, hogy a legfontosabb hazafias ellenállási bázis, amelyet a föld alatti lengyel államot jelképező Varsó politikai és katonai erejével jelentett – és amely Hans Frank főkormányzónak annyi fejfájást okozott, s amelyet Franz Kutschera, a varsói körzet SS- és rendőrparancsnoka a nyilvános, tömeges utcai kivégzések bevezetésével sem tudott megtörni – úgy semmisüljön meg, hogy ő Pilátusként moshassa kezeit.
Erre a lehetőségre ilyen egyértelmű élességgel talán maga Sztálin sem a felkelés kirobbanásának pillanatában, hanem az elhúzódása folyamán döbbent rá. Feltételezhető, hogy kezdetben csak kivárni akart. Valószínűleg őszinte volt Molotovnak a július 29-én Churchill kérésére és közvetítésével tárgyalásra Moszkvába érkezett Stanislaw Mikolajczykhoz intézett magabiztos kijelentése: „Bevesszük Varsót, hat mérföldre vagyunk tőle…” Molotov biztosan nem arra gondolt, hogy a szovjetek végül 1945 januárjában vonulnak be a lengyel fővárosba.
Vannak történészek, akik megkérdőjelezik, hogy Rokosszovszkij már augusztus 1-jén e Sztálinban formálódó bonyolult politikai kombináció jegyében adta ki parancsait, jóllehet abban általános az egyetértés, hogy Praga menetből történő gyors elfoglalására csak a 2. páncélos hadsereg parancsnoka által jelzett alkalommal lett volna esély. A siker órákon múlhatott, mivel a pánikba esett német hadvezetés Olaszországból, Hollandiából, Norvégiából és belső tartalékaiból jelentős erőket vezényelt Varsó térségébe a szovjet fronthenger feltartóztatására, s a csapatok ezekben a napokban érkeztek a lengyel főváros közelébe. Emiatt, a kínálkozó alkalom elmulasztása után, a 2. páncélos hadsereg és más szovjet erők, ha akartak, sem tudtak volna az első napokban Varsónak segítséget nyújtani. Bizonyság lehet rá, hogy a védekező állást elfoglaló 2. páncélos hadsereg augusztus 6-ig a meg-megújuló német ellentámadás visszaverése során 295 harckocsit veszített, ami július 30-i állományának 43 százaléka volt. További, mindennél beszédesebb érv a Varsót közvetlenül érintő passzivitás igazolására az, hogy a Bug, Narew és Visztula térségében egészen október végéig váltakozó erővel harcok folytak, amelyek során a Vörös Hadsereg csak augusztus 1. és szeptember 15. között (míg végül Pragát elfoglalta) 166 808 halottat és sebesültet könyvelhetett el. Ezzel szemben azonban felhozható a varsói felkelés leverésére bevetett hitlerista erők főparancsnokának, Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornoknak augusztus 18-án kelt naplójegyzete: „A lengyelek elkeseredetten harcolnak minden házért. Mi óráról órára várjuk a bolsevikok nagy, mindent eldöntő támadásait.”
Ilyen mindent eldöntő támadásokra Varsó térségében nem került sor. Sztálin a támadó hadművelet súlyát augusztus második felében a Duklai-hágó térségébe, illetve a Moldvában húzódó, majd gyorsan a Balkánra áttolódó déli frontra helyezte át. A tartalékokat, az erősítéseket elsősorban ide irányították.
Stanislaw Mikolajczyk lengyel miniszterelnöknek négy napot kellett várnia, hogy Sztálin fogadja. Ezalatt a brit nagykövetségen olvasgatta a Londonból érkező táviratokat. Augusztus 3-án reggel vette kézhez azt, amelyik a varsói felkelés kirobbanásáról tájékoztatott. Ennél a hírnél jobban talán csak az a bejelentés lepte meg, amelyet Churchill tett a brit alsóházban: eszerint a Lengyel Köztársaság kormányát Londonból Lengyelországba telepítik át, hogy ott egyesüljön a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal, valamint az, hogy a nyugaton felállított lengyel haderőt „az orosz fegyverek vitézségével” felszabadított Varsóban orosz parancsnokság alá helyezik. Ebből rádöbbenhetett arra, miért sürgeti őt Archibald Clark-Kerr brit nagykövet, hogy moszkvai tartózkodását kihasználva kössön egyezséget a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal. E hírek tudomásul vétele után fogadta Sztálin, aki az LNFB-t kerek perec „lengyel kormánynak” titulálta. Mikolajczyknak nemcsak a generalisszimusszal kellett farkasszemet néznie, hanem a dolgozószobáját díszítő Szuvorov tábornok arcképével is, aki 1794 őszén, a Kosciuszko vezette szabadságharc leverésének záróakkordjaként húszezer varsóit mészároltatott le. Bevezetőként Sztálin úgy tett, mintha mit sem tudna a Varsóban zajló eseményekről. Döbbent meglepetést színlelve kérte Mikolajczykot, adja becsületszavát rá, hogy Varsóban harcok folynak, mert a lublini lengyelek állítása szerint a fővárosban csend és nyugalom honol. A lengyel miniszterelnök becsületszavát adta, s szinte könyörögve kérte Sztálint, nyújtson segítséget a felkelőknek. Sztálin sommás válasza úgy hangzott, hogy semmit sem tehet Lengyelországért, amíg a Curzon-vonalat el nem ismerik határnak. Egyúttal azt ajánlotta Mikolajczyknak, vegye fel a kapcsolatot a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal.
Mikolajczyk Londonból történt elutazása előtt sejthette, hogy nem két egyenrangú fél fog tárgyalni egymással… De azt álmában sem gondolta volna, hogy szerepe a rimánkodásra korlátozódik… Varsóért. Az adott helyzetben nem tehetett mást, mint hogy augusztus 6-án és 7-én találkozott az LNFB tagjaival, köztük a politikai vezetőnek számító Boleslaw Bieruttal és a Lengyel Haderő főparancsnokával, Michal Rola-Zymierski tábornokkal. Bierut a lengyel kormány 18 miniszteri helyéből négyet a miniszterelnöki székkel együtt Mikolajczyknak ajánlott fel. Jellemző, milyen érvvel akarta rábírni Zymierski tábornok Mikolajczykot arra, hogy ne térjen vissza Londonba, hanem utazzék velük Lengyelországba: „Ha ezt nem teszi, egyedül ők [mármint a kommunisták – K. I.] lesznek hatalmon, s akkor már késő bánat.”
Sztálin augusztus 9-én fogadta újból Mikolajczykot. Szemére vetette vendégének, hogy nem tájékoztatták a varsói felkelés kirobbantásáról sem őt, sem a Vörös Hadsereg illetékes parancsnokait. Azt is jelezte, hogy ő szinte semmit sem tud a felkelésről. Ezt Mikolajczyk kétségbe vonta, mivel Bór-Komorowski a felkelés kirobbanásának pillanatában, a 741. számú táviratában Londonon keresztül a szovjet főparancsnoksághoz fordult segítségért, s a táviratot másnap a moszkvai szovjet vezérkarnak a brit katonai misszió képviselője személyesen adta át. Augusztus 8-án a Bór-Komorowski tábornok mellé rendelt szovjet összekötő tiszt, Kalugin kapitány Londonon keresztül névre szólóan tájékoztatta Sztálint, segítséget, tüzérségi támogatást és a Rokosszovszkij marsallal történő kapcsolatfelvételi lehetőséget kérve. Mikolajczyk abból, hogy Sztálin végül kijelentette neki: „Mindent megteszek, hogy Varsónak segítsek. Az ottani németeket nehezebb legyőzni, mint gondoltam, de Varsót rövidesen felszabadítjuk” – arra következtetett, hogy az ígéret komoly, s erről nyomban értesítették Londont is.
Augusztus 10-én Bór-Komorowskit tájékoztatták Londonból, hogy az előző napon Sztálin ígéretet tett a Moszkvában vele tárgyaló Mikolajczyknak a felkelés katonai megsegítésére. Két nappal később maga Churchill is azzal a kéréssel fordult Sztálinhoz, nyújtson segítséget a felkelésnek, különben hamarosan elbukik. Sztálin négy nap múlva elutasította a kérést. Ezzel párhuzamosan a külügyi népbiztos helyettese, Visinszkij az Egyesült Államok nagykövetének, William Averell Harrimannek arra a kérésére mondott nemet, hogy az olaszországi brindisi támaszpontról légi küldeményekkel Varsóig szálló szövetséges gépek igénybe vehessék a szovjet katonai repülőtereket. Üzemanyag-utánpótlás nélkül ugyanis kétséges volt a visszatérésük. Az erre vonatkozó kérések megismétlődtek. Augusztus 20-án Churchill és Roosevelt már közösen fordult e tárgyban Sztálinhoz: „Belegondolunk, mi lesz a világ közvéleményének reagálása, ha Varsóban az antifasisztákat valóban magukra hagyjuk. Úgy vélem, nekünk hármunknak minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy minél több varsói hazafit megmentsünk. Remélem, hogy ledobott légi küldeményeink révén a legszükségesebbekkel és fegyverekkel a lengyel varsói hazafiakat el tudjuk látni. Remélem, beleegyezik, hogy ezt a lehető leggyorsabban a gépeink megtegyék! Remélem, ehhez Ön hozzájárul.”
Ebben a körülményesen udvariaskodó, szinte könyörgő hangú táviratban arról volt szó, hogy az angolok és amerikaiak a varsói felkelés megsegítésére szerették volna igénybe venni azt a Poltava környéki Frantic-repülőteret, amelyet az amerikai légierődök számára alakítottak ki az Anglia és Ukrajna közötti területek bombázására. (A Frantic hadművelet célja az angliai, az észak-afrikai és a szovjet repülőterek igénybevételével a bombázók veszteségeinek csökkentése, valamint az ellenséges légtérben való tartózkodás idejének rövidebbé tétele volt. A szovjet repülőtereken a kitelepült saját kiszolgálószemélyzet a gépeket ismételten felkészítette a bevetésekre, amelyek így a visszaúton is pusztíthatták a kijelölt célpontokat.) A kérés arra is vonatkozott, hogy esetleg 150, lengyel személyzetű Mustang szovjet hadi repülőterek igénybevételével támogassa a felkelést. E jól felfegyverzett és földi harcokat is eredményesen támogatni képes gépeknek a bevetése rendkívül nagy segítséget jelentett volna a felkelőknek. A füsttenger borította Varsó fölött nagy magasságban ejtőernyővel ledobott küldemények nagyobb része ugyanis a németek zsákmánya lett.
Churchill és Roosevelt fentebbi kérésére Molotov helyettese, Visinszkij az alábbiakat válaszolta: „A szovjet kormány a pusztán kalandor vállalkozásnak tekinthető varsói felkelés megsegítésére irányuló javaslattal nem ért egyet, s ehhez segédkezet nem nyújt.” E válasz után Archibald Clark-Kerr brit és Harriman amerikai nagykövet azonnal kihallgatást kért. Visinszkij nekik is kijelentette, hogy ami „Varsóban folyik, nem szolgál rá a segítségre, meggondolatlan és komolytalan, s ez az esemény semmilyen befolyással nincs a háború menetére”. Sztálin az alábbiakkal egészítette ki Visinszkij válaszát: „A szovjet kormánynak természetesen nincsenek kifogásai az ellen, hogy az angol vagy amerikai légierő fegyvert dobjon le Varsó térségében, mivel ez saját ügyük. De a szovjet kormány a leghatározottabban ellenzi, hogy az angol és amerikai gépek, miután Varsó körzetében fegyvert dobtak le, szovjet területen leszálljanak, a szovjet kormány ugyanis nem kíván a kockázatos varsói vállalkozáshoz sem közvetlen, sem közvetett segítséget nyújtani.” Churchillnek és Rooseveltnek pedig augusztus 22-én a következő választ adta: „Előbb vagy utóbb kiderül az igazság arról a maroknyi gonosztevőről, akik a varsói botrányt okozták, hogy a hatalmat magukhoz ragadhassák.”
A fentebbiek ismeretében érthető, hogy az 1. belorusz front a Varsótól 50, illetve 160 kilométerre kialakított repülőtereiről miért nem küldött gépeket a varsói felkelés támogatására. Óriási jelentősége lett volna a három varsói repülőtér bombázásának, ahonnan zavartalanul szállhattak fel a felkelők ellen bevetett német bombázók és vadászgépek. Az 1. belorusz front 6. légi hadserege a 16. légi hadseregtől támogatva 1460 harci géppel rendelkezett, vagyis bőségesen lett volna ereje Varsó légterének ellenőrzésére. Ezzel szemben hat héten keresztül, egészen szeptember 13-ig egyetlen szovjet gép sem jelent meg a lengyel főváros fölött.
Sztálinnak a varsói felkeléssel kapcsolatos koncepciója a főváros hősi ellenállásának elhúzódásával együtt változott. Amikor a felkelés – amelynek az adott körülmények között négy-öt nap után el kellett volna buknia – már ötödik hete tartott, neki is számolnia kellett a nemzetközi visszhanggal. Az addig szajkózott érv, hogy azért nem tud segíteni, mert a felkelés időpontját júliusban nem egyeztették a Vörös Hadsereggel, szeptemberben végképp hiteltelenné vált. Ráadásul a Lengyel Munkáspárt tagjainak egy része sem nézte jó szemmel e tétlenséget, már csak azért sem, mert a Népi Hadsereg Varsóban szervezett egységei tevékenyen kivették részüket a harcokból. Ennél is kínosabb volt az 1. lengyel hadseregben tapasztalható elégedetlenség: Berling tábornok augusztus közepe óta követelte a parancsot Rokosszovszkijtól, hogy megindulhasson Varsó bevételére a szovjet 8. páncélos hadtest támogatásával.
1944. szeptember 10-én Harriman váratlanul arról tájékoztatja Rooseveltet, hogy Sztálin egyik pillanatról a másikra megváltoztatta Varsóval kapcsolatos politikáját. A „kaotikus angol segítséget” kritizálva hatásos fegyveres támogatást ígér a felkelőknek. Három nap múlva szovjet repülők jelennek meg Varsó fölött, s kis mennyiségben ugyan, de fegyvert, lőszert, élelmiszert dobnak le. Eredményesebben, mint a nyugati szövetségesek, mert mindössze száz méter magasságból, ejtőernyő nélküli tartályokban. Igaz, emiatt az ütődéstől a fegyverek egy része használhatatlanná válik. Sztálin arra is engedélyt ad – egyelőre csak egyszerit –, hogy a Varsó fölött légi küldeményekkel megjelenő amerikai légierődök igénybe vehessék a Poltava melletti repülőteret.
Ugyanazon a napon, amelyen Harriman elküldte táviratát, megindult a hadművelet Praga felszabadításáért, amelyben az 1. lengyel gyalogoshadosztály mellett négy szovjet hadosztály is részt vett, és megszállta a sok évvel később Andrzej Wajda kamerájával pásztázott Visztula-partot. Egy tizenöt fős deszant azonnal átkelt a túlparti Czerniakówba, hogy felvegye a közvetlen kapcsolatot a felkelőkkel. Egyes lengyel történészek – talán túlzással – azt állítják, Sztálin döntésében annak tudomásulvétele is szerepet játszott, hogy a lengyel felkelés vezérkara a reménytelen helyzetben a kapituláció gondolatával foglalkozott, s tárgyalások céljából felvette a kapcsolatot a megadást hetek óta sürgető német féllel. A Vörös Hadsereg pragai megjelenésének hírére, amelyben a felkelők a folyami átkelés és Varsó felszabadításának kezdetét látták, Bór-Komorowskiék lemondtak a kapitulációs tárgyalásokról.
Rokosszovszkij marsall parancsot adott Berling tábornoknak, hogy szeptember 15-én keljen át a Visztulán. A parancs általánosságban szólt, s nem tett említést szovjet erők támogatásáról. A vállalkozásra kijelölt 3. lengyel gyalogoshadosztály parancsnoka, Galicki tábornok abban állapodott meg a Visztula-parti varsói kerület, Czerniaków felkelőivel, hogy este nyolckor kezdik meg az átkelést. Az egyeztetés után váratlanul utasítást kapott Rokosszovszkijtól, hogy csak másnap hajnali négy órakor induljon meg. Az átkeléshez a 3. lengyel gyalogoshadosztály semmilyen támogatást nem kapott a szárnyain álló 47. és 70. szovjet hadseregtől. Be kellett érnie saját pontonjaival és csónakjaival. A különösebb tüzérségi előkészítés nélkül végrehajtott első átkeléskor 420 katonát sikerült átdobni a németek gyilkos tüzében. (És egyetlen kis kaliberű páncéltörő ágyút.) A harmadik éjszaka változatlan feltételek között mindössze 63 lengyel katona ért partot Varsóban. A szeptember 19-i átkelési kísérletben a 2. zászlóalj 600 embere esett el a felrobbantott Poniatowski híd térségében. Szeptember 22-én Berling tábornok leállította az átkelést, s erre Rokosszovszkij marsalltól is írásbeli parancsot kapott. Összesen 2614 katona jutott át a túlpartra: a résztvevők hetven százaléka elesett vagy megsebesült, s hatszázan tudtak visszatérni Pragába, háromszázan pedig fogságba estek. A kudarcért Berling és Galicki tábornokot tették felelőssé. Ez jó ürügy volt arra, hogy a két hazafias érzelmű generálist leváltsák posztjáról.
Ha Varsó szeptember első harmadában kapitulál, a világ előtt lelepleződött volna Sztálin ekkor már egyértelmű terve: Varsóban tenni pontot a föld alatti lengyel állam életének végére. Ez a pont a főváros romhalmaza lett volna. A tessék-lássék segítségnyújtással Sztálin el tudta hárítani ezt a vádat, miközben a főváros és lakossága heteken át tovább pusztult. Ráadásul a felkelők jelentős német erőket kötöttek le, amelyeknek a veszteséglistája a két hónapig dúló harcok során a következő: tízezer halott, kilencezer sebesült, hatezer eltűnt, háromszáz tank, önjáró löveg és páncélkocsi.
A teljesen magára hagyott Varsó október 2-án kapitulált, miután a szeptember végén újrakezdett tárgyalások eredményeként a Honi Hadsereget hivatalos haderőnek ismerték el. Tizenhatezer katonája vonult német fogságba Tadeusz Bór-Komorowski tábornokkal az élen, akit a londoni kormány az utolsó napokban a Lengyel Fegyveres Erők főparancsnokává nevezett ki. A felkelők huszonkétezer embert – halottat és sebesültet – veszítettek, a pol
origo.hu
Egyre nagyobb bajban van Ruszin-Szendi Romulusz, akár tíz évet is kaphat
