Baleset

Ágnes gyorsuló szívveréssel nyitotta ki a levélszekrényt, hogy kivegye a napi postát. Csütörtök volt. Megszokta már, hogy csütörtökönként megérkezik a kék borítékba zárt vallomás. A névtelen szerelmes levél.
Mellére szorított levéllel sietett vissza a konyhába, izgatottan feltépte, és egymás után kétszer is elolvasta. „Drága Ágnes, életem egyetlen reménysége. Láttam vasárnap abban a pettyes ruhában, mintha tündér lebegett volna végig a fasor alatt… A délelőtti nagymiséről tartott hazafelé… Figyeltem, amint a sarki cukrászdába betért egy fagylaltra… Egy szál orgonát lóbált a kezében, és ettől tavasszá változott a világ körülöttem…”
Ki lehet ez az ismeretlen imádó, aki őt szerelmes levelekkel ostromolja? Aki, lám, minden lépését számon tartja. A múltkori levelében arról számolt be, hogy a moziban látta, meg hogy figyelte, amikor az autóbusz-megállóban várakozott a 7-esre. Valaki, aki a környéken lakhat. De miért nem vall nyíltan színt? Melléléphetne például egyszer az utcán is, elég lenne, ha csak bólintana, ha a szemébe nézne.
Így tűnődött néha fél éjszakákon át Ágnes, miközben sorra vette az ismerőseit, aztán az utcabélieket, de csak nem jött rá a levélíró kilétére. Azt azonban megérezte, hogy az illető, bárki legyen is, olthatatlanul szerelmes. Ahogy mondani szokták: fülig. Jó így, ismeretlenül is rágondolni. Lehet, hogy robusztus, barna, kemény hangú, lehet, hogy nyúlánk és szőke, lágy szavú. Végeredményben mindegy, csak az a fontos, hogy szereti. Ideje is, hogy eljött már, hiszen Ágnes harmincéves volt, özvegy, öreg édesanyjával lakott, sehová sem járt, csak a templomba vasárnap és néha egy-egy fagylaltra a sarki cukiba. De ezután majd másképp lesz, álmodozott naphosszat. Csak legalább sejtené, hogy ki lehet!
A következő csütörtökön különös dologra figyelt fel, amikor kivette a levelet a postaszekrényből. A címzés a régi, megszokott, de hiányzott a boríték felső sarkáról a bélyeg. Ezt nem a postán adták fel, hanem csak bedobták neki. Nagyot dobbant a szíve. Ez nem lehetett senki más, csak a postás. Hiszen ő észrevette volna, ha valaki idegen jár-kel a folyosón.
Másnap szívére szorított kézzel hosszú ideig állt az előszobában kifelé figyelve. Tíz óra után érkezett a postás. Nagyot csattant a bejárati ajtó a lépcsőházban. Ágnes is résnyire kinyitotta az ajtót. Csak annyira, hogy szemügyre vegye a postást. Pirospozsgás arca volt és hetyke bajuszkája. Mint régen a huszároknak. Negyven körül járhatott, s gyors léptekkel sietett szétosztani a kis ládikókba a leveleket.
Ágnes kiszólt: „Nincs levelem?” A postás sajnálkozva széttárta a karját. „Látom, jól elfáradt, nem inna meg egy erős feketét?” A férfi csodálkozva ránézett, majd azt mondta: „Boldogan elfogadom, ha meghív!” A lány erre kitárta előtte az ajtót, és betessékelte a konyhába. „Imre vagyok!” – mondta neki a postás, és kezet fogott vele.
Amikor elé rakta a gőzölgő kávét, megjegyezte: „Sokan írnak manapság levelet. Az emberek ráérnek…” A postás hümmögött, aztán megköszönte a kávét és elviharzott. De Ágnes másnap ismét akkor találta kinyitni az előszoba ajtaját, amikor a férfi nagy bőrtáskával a vállán felfutott a lépcsőn, és osztani kezdte a levélszekrénybe a küldeményeket.
„Főztem ám ma is kávét!” – kiáltotta ki, s a postás ismét elfogadta a meghívást. És két nap múlva megkérte a leány kezét. Özvegy ember volt, egyedül nevelte kiskorú gyermekét, kellett nagyon a házhoz egy mindenről gondoskodó asszony. Egy új mama.
De a romantikus történetnek ezzel nincs vége. Egy rendőrségi jegyzőkönyvben folytatódott, de ez már senkit sem érdekelt. A ház egyik lakója mesélte el nekem, hogy élt az egyik kis alagsori lakásban egy mankóval járó, rokkant fiú. Elütötte a 7-es autóbusz a sarki átjáróban. Kórházba vitte a mentő, de ott meghalt. És hogy tulajdonképpen ő írta a névtelen szerelmes leveleket Ágnesnek. Jártak a lakásán a rendőrségről is, helyszíni szemlét tartottak, találtak is az asztalán néhány megcímzett borítékot a leány nevére.
A múltkoriban, amikor a postára készült, rosszul érezte magát, nem ment el a postaládáig, bedobta Ágnesnek bélyeg nélkül a levelet. A boldogságot. Gondoltam, ha megírom az esetet, ezt a címet adom neki: A bélyeg bosszúja. De mégsem. Legyen csak az, ami a jegyzőkönyvben áll: Baleset volt.