(hol vannak az agarak…)

Én nem tudom, szükséges-e elmondanom, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, úgy érzem, egy új korszak kezdetén vagyunk. Persze már többször éreztem úgy. Legelőször 1989 végén, amikor biztossá vált, hogy az úgynevezett népi demokráciák – köztük hazánk – kikerülnek a kommunizmus bűvköréből. Akkor éppenséggel azt hittem, ha nem is sima, de nyomorúságtól és szomorúságtól mentes utunk lesz, sőt azt, hogy közös utunk.
Mire ez az írás megjelenik (július közepén), az EU-választás magyarországi alakulását, hatását és belpolitikai következményeit számos nyilatkozat, elemzés taglalja, de mindaz, ami elhangzik, aligha változtat az alaphelyzeten: a kommunista utódpárt korszakos vereséget szenvedett a Fidesztől, az MDF pedig mint önálló, konzervatív jobbközép politikai egység kiállta a próbát, amit önmaga tűzött maga elé. (Az MDF ilyetén megítélésében én magam tévedtem.)
Mielőtt rátérnék mondandóm lényegére, hadd áruljam el, én mint az Én nem tudom…-ok szerzője, aligha tartozom az újságírók azon köréhez, amelyet gyors reagálású hadtestnek tekinthetünk. Ennek elsősorban az az oka, hogy biztonságra törekszem; általában hét-nyolc írásom vár megjelenésre a szerkesztőségi számítógépes rendszerben, szép sorban, egymás után jelennek meg, az aktuális történésektől némiképp függetlenül. Ezért bizonyos mértékig időtállónak kell lenniük. Tehát most, egy nappal a választás után nem az eredményeket akarom méltatni. Ezzel kapcsolatban annyit jegyzek meg csupán, hogy az ország nagyobbnak tetsző részével együtt örülök a jobboldal győzelmének, bizonyos elégedettséggel tölt el az MSZP – remélhetőleg hosszabb távra kiható – kudarca. Az eredmény nekem azt is jelenti, hogy ezt a cikket egy másik dimenzióban írom, mint az előzőt, elsősorban azt látom be, hogy a magyar népességet, amelyet jelen esetben szívesen neveznék akár népnek és nemzetnek is, nem könnyű hosszabb időn át megtéveszteni. (Némi aggodalom azért van bennem, hogy legközelebb azért mégis sikerül.) Nem mint nóvumról, hanem mint időtálló jelenségről, két arcról s a hozzájuk tartozó habitusról szeretnék elmélkedni. A győzelem, illetve a vereség minden esetben az emberi jellem legmélyéről hoz elő valamit, a legbensőbb titkokra vet fényt; ilyenkor minden lény – akár a játékban, akár a sportban – önmagát adja, mondhatni a lélek ilyenkor meztelen.
A két baloldali politikus, a miniszterelnök, Medgyessy Péter és a pártelnök, Kovács László arca a vereség pillanatában csalódást, méltatlankodást és meghökkenést tükrözött. Világosan látszott: az utolsó pillanatokig mindketten azt hitték, hogy a populáció megtévesztése ez alkalommal is sikerülhet.
Medgyessy, bár kissé csapzottnak látszott, megpróbálta tovább játszani az árokbetemető elegáns úriembert, mintha mi sem történt volna, sorolta sajátságos közhelyeit. Ekkor Friderikusz – mint új életre kelt – tévériporter közbekérdezett, arra buzdítva őt, hogy a közvéleményt érdeklő lényegre térjen. S akkor hirtelen előjött Medgyessy rejtett énje, amire én már többször utaltam: egy agresszív, a dühtől már-már szétrobbanó ember állt előttünk, aki száját összeharapva igyekezett kordában tartani a bensejében fortyogó indulatot, amit a vazallusának hitt tévészemélyiség közbekotyogása váltott ki belőle. Dühét azonban csak félig tudta visszanyelni, így is majdnem megfulladt. Valami olyasmit válaszolt Friderikusznak: már percek óta hallom a fülhallgatómban, hogy maga nyüszög valamit. (Nem a nyüszög szót használta, hanem annak valamely szinonimáját, de mindenképpen pejoratív értelműt.) Friderikusz erre azt mondta, hogy nem ő nyüszögött.
Kovács sajnos megint körtefejű lett. S most az a tudálékos hablaty, amely immár évek óta mint kitűnő diplomataszöveg hangzik el a televízióban, teljes pőreségében jelent meg, a pártelnök ostoba mellébeszélését csak azért nem nevezem folyékony hazugságnak, mert nem tényállítás volt, hanem egy sarokba szorult ember véleménye és védekezése. Most látszott, milyenek ők, amikor egy kicsit háttérbe szorulnak agaraikkal.
Hogy ezek az agarak hosszabb időre ott maradnak-e, ahová kerültek, én nem tudom…