Huszonhétszeres különbség

Világszerte szerencseszám a huszonhetes. Sikkes ezzel a két számjeggyel különböző szerencsejátékokon kockáztatni, tradíciója miatt a 27-es feliratú mezekért több ezer dollárt is elkérnek az Egyesült Államokban, továbbá számos helyen úgy tartják: egy nyereménnyel is felér, ha valaki ezen a napon születik. Nekünk, magyaroknak még ez sem jön be, hazánkban tudniillik ez a szám mást jelent: Magyarországon huszonhétszeres a különbség a társadalom 5-6 százalékát jelentő felső osztály, divatos szóval: az újgazdagok és a hozzávetőleg 30 százalékra tehető, a munka világából már teljesen kiszorult réteg egy főre jutó jövedelme között. (E statisztikát amúgy a kormánypárti Népszabadságban olvastuk.)
De mit is jelent a huszonhétszeres szorzó a gyakorlatban, a hétköznapok világában? Első megközelítésben annyit, hogy a társadalom egyre jelentősebb része – a hivatkozott felmérésben ez 30 százalék, azaz hárommillió (!) ember – pár tízezer forintos állami segélyből vagy önkormányzati támogatásból tengődik, valamint esélye sincs, hogy állást találjon, azaz visszakerüljön a munkaerőpiacra. Ezzel szemben van egy napról napra gyarapodó, az ország lélekszámához képest meglehetősen szűk réteg – ha hihetünk a kimutatásnak, hozzávetőleg 5-600 ezer ember – aki havonta milliókat tesz zsebre.
Bizonyára sokan emlékeznek rá, a jelenlegi kormánypártok a 2002-es országgyűlési választások felvezetéseként a többi között jóléti rendszerváltozást, szociális fordulatot és a regionális különbségek mérséklését ígérték. Persze igaztalan volna a 27-es szorzót a Medgyessy-kormány nyakába varrni, ám tény: az elmúlt két évben nemhogy csökkentek volna a társadalmi differenciák, azok felerősödtek, hiszen a fizetések között óriási az eltérés, a regionális különbségek pedig elképesztőek. Sőt, a megállíthatatlannak tűnő folyamat már odáig vezetett, hogy a kistelepüléseken rövidebb az élet, mint a fővárosban. Az alábbiakban az érthetőség kedvéért pontról pontra haladva kísérlünk meg látleletet adni az ország társadalmi-gazdasági helyzetéről, az eltérések alakulásának folyamatáról.
1. A jövedelmi s ezzel együtt a regionális különbségek egyik oka, hogy Magyarországon aránytalanul fejlődik a gazdaság. Budapest, illetve a főváros agglomerációja nemcsak közigazgatási vízfej, hanem hazánk gazdasági centruma és egyben a GDP fő termelője is. A kimutatások szerint a magyarországi GDP felét ebben a térségben állítják elő. Vagyis: egy kétmilliós nagyságú övezet vetekszik, persze csak gazdasági értelemben, a fennmaradó nyolcmilliós országrésszel. A legtöbb külföldi vállalat – noha az utóbbi években mind az ipari telkek, mind a munkaerő vonatkozásában a drágulás mértékének üteme elképesztő – sokkal inkább választja letelepedésének színhelyéül Budapestet, illetve a főváros környékét, mint a nagyságrendekkel olcsóbb kelet-magyarországi megyéket. Egyenlőtlen tehát a beruházási hajlandóság. Ugyanakkor kedvező a helyzet a Dunántúlon, különösen annak északi és nyugati részén. A KSH által közzétett adatok tanulsága szerint például Győr és Székesfehérvár üzleti pozíciója kiemelkedő. Persze ez is viszonylagos, miután a tavaly tavasszal megkezdődött látványos vállalati kivonulások alól e két megyeszékhely sem vonhatta ki magát. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy a Budapest, Győr és Székesfehérvár által előállított GDP a magyarországi adat 65-70 százalékát is kiteszi, akkor bizony nem tudni, hogy mit csinálnak az ország amúgy is fejletlenebb, keleti részében. Részletekre bontva ugyanis döbbenetes a statisztika: az egy főre jutó GDP Budapesten már jócskán meghaladja a 20 ezer dollárt, míg Győr-Sopron-Moson megyében ez hozzávetőleg 15-17 ezer dollárt ér el. A KSH e vonatkozású összeállítása szerint Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Beregben ugyanakkor az egy főre eső GDP csak 5900 dollár.
2. A fizetések alakulását, a jövedelmi viszonyok helyzetét nagyban befolyásolja a munkaerőpiac is. A fenti vállalati invesztíció ugyanis az állások gyarapodásával járt hazánk szerencsésebb sorsú vidékein. Ám a Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék alkotta Észak-Magyarországon, illetve az Észak-Alföld bizonyos térségeiben a munkanélküliségi ráta még mindig többszöröse az országos átlagnak. Egyes körzetekben a lakosság 20-30 százalékának nincs állandó munkahelye, és a jelek szerint remény sincs arra, hogy az érintettek visszataláljanak a munkaerőpiacra. Mindez a roncstársadalom kialakulásáig vezet, hiszen az idősebb generációk a koruk miatt, míg a fiatalabbak gyakorlat hiányában nem jutnak álláshoz. A pályakezdők tehát kettős szorításban vannak: hiába a diploma, ha az érintett cég a munkahely betöltését tapasztalathoz köti, azt viszont éppen a helyzet fonáksága miatt nem szerezhetnek az iskolapadból frissen kikerülők. Ugyancsak kormányzati „érdem”, hogy a munkanélküliek táborán belül a diplomások aránya már eléri a 30 százalékot.
3. Az ország egyfajta látlelete az is, hogy minél kisebb településen él valaki, annál rövidebb ideig tartó életre számíthat. Bármilyen meglepő: még a budapestiek által is csak büdösnek és piszkosnak titulált fővárosban is tovább tart az élet, mint falun. Vidéken ugyanis hiányzik, vagy felszámolásra került az egészségügyi intézményhálózat, ebből fakadóan orvoshiány van. A KSH adatai szerint Budapesten tízezer lakosra 68 orvos jut, viszont Borsod-Abaúj-Zemplénben 24,5, de Nógrádban ettől is elkeserítőbb a helyzet: csak 21,9 gyógyító jut tízezer emberre. Ezek után semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a betegek többsége is vidéki. Az Országos Alapellátási Intézet készülő elemzése szerint a legkevesebb zöldséget és gyümölcsöt éppen a tanyás településeken lakók eszik. No comment.
4. A legnagyobb problémát persze az jelenti, hogy a kormánynak nincs igazából válasza a jövedelmi és regionális különbségekből fakadó kérdésekre. Nem tudni, hogy a ciklus hátralévő részében elkezdődnek-e a korábban beharangozott felzárkóztatási programok, s azok a gyakorlati értelemben mit is jelentenek majd. Állami építkezéseket, netán a magántőke átterelését az ország fejletlenebb részeibe, esetleg a szociálisan hátrányos réteg felkarolását, helyzetük normalizálását? S a kormány magára, illetve a szabad piac kénye-kedvére hagyja-e a jelenleg még nagy létszámmal termelő cégeket?
Ugyanakkor gond, s ezt már a baloldali hinterland is feszegeti, hogy a jelenlegi hatalom nem számol a világgazdasági folyamatokkal, a globalizáció okozta kihívásokkal. Hazánk alapvetően az exportból él, így világpiaci kitettsége óriási, pusztán a hazai erőforrásokra pedig nem lehet építeni.
Visszatérve az alapproblémára, a kutatások szerint tehát a magyar társadalom harminc százaléka számít kifejezetten szegénynek, azonban egy félmilliós réteg nyugodtan urizálhat ebben az országban. A szóban forgó huszonhétszeres szorzó amúgy dél-amerikai ráta, nem pedig uniós szabvány. Persze az Európai Unió korábbi 15 tagállamában is voltak és vannak jövedelmi különbségek, ott azonban a fizetések közötti átlagos eltérés mutatója csak négy-ötszörös lehet. Demokráciában és piacgazdaságban a magyarhoz hasonló szituáció ugyanis nem fordulhat elő; Nyugaton a többi között ezért tartják fenn az államot, és ezért van a kormány. Úgy tűnik, nálunk azonban a szélesebb rétegek érdekében nem érdemes az államot és a kormányt működtetni. Csak a választási kampány idején.