Hónapok óta másról sem hallani, mint hogy a magyar gazdaság stabil pályára állt, azaz végre bővül; s a gyarapodást immár az export húzza, nem pedig a belső fogyasztás. Miután hazánk gazdasága erőteljesen kivitelorientált, mindkét hírnek – mármint a GDP bővülésének, illetve a külpiacok magyar oldalról történő feltöltésének – természetesen örülni kell. Ha viszont a nemzetgazdaság szerkezetét vizsgáljuk, illetve vetjük össze a fejlettebb, nyugati országokéval, akkor lelohad a lelkesedés. A kivitel 90 százalékát produkáló vállalatok túlnyomó része ugyanis külföldi, elsősorban multinacionális cégek tulajdonában van, míg a hazai kis- és közepes vállalkozások jóformán csak a belső piacra tudnak termelni. Utóbbiak erejét azonban nem szabad lebecsülni, hiszen a Magyarországon bejegyzett egyéni és társas vállalkozások 90-95 százalékát ők teszik ki, arról nem is beszélve, hogy a négymillió magyar munkavállalóból kétmillió ebben a vállalati szegmensben dolgozik.
Arra keressük a választ, hogy a szóban forgó kihívás, vagyis a külpiacoknak való feltétlen megfelelés mit jelent a magyar gazdaság számára. Mint ismert, a magyar gazdaságban a kilencvenes években jelentős átalakulás ment végbe. Miközben a rendszerváltozás első éveit még a gazdaság teljesítményének zsugorodása jellemezte, addig az évtized végére megindult a stabil, évi négy-öt százalékos gazdasági növekedés. A bővülés döntően a külföldi működőtőke-befektetéssel megvalósuló beruházásokra és a megtelepedett multinacionális cégek exportjára támaszkodik; ezen belül is a gazdaság egészének növekedését az ipar befolyásolta, a termelés bővülésének hajtóereje jelenleg is ez az ágazat. A kutatók lassan egy évtizede azt vizsgálják, hogy a gazdasági növekedésnek mik is a meghatározó tényezői. Az egyik lehetséges válasz: termelékenyebbek vagyunk versenytársainknál; Spanyolországot, Portugáliát vagy éppenséggel Görögországot ilyen vonatkozásban már lekörözzük, sőt az éves átlagban mért három–öt százalékos javulás uniós viszonylatban is kiemelkedő. Tény az is, hogy a hasonló német és osztrák mutatótól igencsak messze állunk. A másik verzió szerint a vállalati beruházások eredményesek, az e téren mért növekedési ütem meghaladja az EU korábbi 15 tagállamának értékét. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a külföldi működőtőke-beáramlás is jelentős szerepet játszott az utóbbi 10-14 évben.
A KSH adatsora szerint 1995 és 2000 között a kivitel lényegében megduplázódott, miközben szerkezete is átalakult a magasabb hozzáadott értéket képviselő termékek és szolgáltatások javára. A kivitel felpörgése jótékony hatással volt a belföldi kereslet alakulására is, amely éves átlagban közel öt százalékkal növekedett. Visszatérve a kiviteli boomra, az export aránya a GDP-ben az utóbbi években már elérte a 70-75 százalékot, melynek túlnyomó része az EU tagállamaiba irányult és irányul. A statisztikák alapján elsősorban a multinacionális cégek itteni leányvállalatai termelnek a külpiacokra, míg a hazai kis- és közepes vállalkozások maximum beszállítóként részesei a folyamatnak. Említettük, hogy a Magyarországon bejegyzett cégek túlnyomó része hazai tulajdonú; forgalma és mérete szerint azonban kicsinek számít. Ezzel szemben a tőkeerős társaságok alig pár százalékát jelentik a magyar vállalati szegmensnek. Talán nem árt azt sem megismételni: a multik magyarországi képviseletei a négymillió magyar munkavállaló mindössze öt–nyolc százalékát foglalkoztatják, ezzel szemben a kis- és középvállalkozói szektor kétmillió embernek ad munkát.
Az adatokból, illetve a nemzetgazdaság szerkezetéből kitűnik gazdaságunk legnagyobb rákfenéje is: Magyarország úgynevezett világpiaci kitettsége túlzott, ez pedig a többi között azért jelent gondot, mert egy, a világgazdaságban tapasztalható azonnali visszaesés egy erőteljesen exportorientált országban rögtön érezteti hatását. Gondoljunk csak az 1998-as orosz válság hatásaira vagy a 2001-es, USA elleni terrortámadás okozta globális visszaesésre! Bármilyen meglepő: a régióban hazánk gazdasága számít a legnyitottabbnak; ebben lekörözzük Csehországot, Szlovéniát, sőt Ausztriát is. A szóban forgó kiviteli szakirány persze azt is jelenti, hogy határozott különbségek rajzolódnak ki a gazdasági teljesítményben az erősen exportorientált, döntően külföldi tulajdonú nagyvállalati szektor s a belső piacra termelő, zömében hazai tulajdonú kis- és középvállalati szegmens között. Természetes folyamat ez? Nem, sőt ha a tőlünk kategóriákkal fejlettebb Ausztria gazdaságát vetjük össze a magyar állapotokkal, bizony alaposan meglepődünk. Az osztrákok tudniillik – pontosan a magyar gyakorlattal szemben – főként a belső piacra termelnek. Nyugati szomszédunkban erős a kis- és középvállalkozói szektor, olyannyira, hogy az ottani GDP 60 százalékát az úgynevezett kicsik produkálják. A mindenkori osztrák kormányzatnak ezért létérdeke is, hogy gyarapítsa a szektort: olyan gazdaságpolitikai klímát teremtsen, amely biztosítja stabil pozíciójukat. Ausztria gazdasága a fentiek eredményeként kikerülheti a világgazdasági folyamatok hektikusságát, hiszen a kiszámíthatatlan trendeket jócskán pótolja az erős, belső felvevőképesség. A sógoroknak nem kell tehát árgus szemekkel figyelniük, mit is produkál az Egyesült Államok, Japán vagy Kína gazdasága.
De hogy ne menjünk a szomszédba: az Orbán-kormány a magyarországi kis- és középvállalkozások megerősítését tűzte zászlajára. A többi között ezt szolgálta az azóta már darabjaira robbantott Széchenyi-terv, illetve a különböző pályázati lehetőségek. Ha látványosan nem is gyarapodhattak ugyan a hazai kis- és közepes vállalkozások, legalább érezhették: az államnak szüksége van rájuk, s az előző évek gyakorlatával szemben ők is juthatnak megrendelésekhez. A beindított programoknak – az otthonteremtés címén megkezdett lakásépítésnek vagy az idegenforgalom felfejlesztésének – köszönhetően több ágazat találhatott Csipkerózsika-álmából ismét magára, mely természetesen új munkahelyek tízezreit is jelentette. Az említett globális válságokat a többi között azért érhettük meg moderáltabb, tompítottabb formában, mert a kormány a belső kereslet felpörgetésével, vagyis állami beruházások révén egy időre levegőhöz juttatta a vállalkozásokat.
Ma már sajnos még jelszavak szintjén sincsenek fókuszban a hazai kis- és közepes vállalkozások. Úgy tűnik, talpon maradásuk csak rajtuk múlik, a Medgyessy-kormányt sorsuk alakulása – az uniós csatlakozás okozta negatív kihívások, az egyébként is betarthatatlan jogszabályok folyamatos szigorodása és a sorozatos hatósági packázások – nem hozza izgalomba. Pedig külföldi és saját példák alapján is láthatjuk, kifejezetten káros is lehet egy nemzetgazdaság számára a túlzott exportkitettség, azaz: ha egy ország csak a multik kiviteléből él. Adott a kérdés: vajon miért nem tőkésítette fel az állam a cégeket az uniós csatlakozás előtt? S egyáltalán: van-e koncepció a magyar vállalatok versenyképességének javítására, a kis- és középvállalkozások pozíciójának megerősítésére?
Átgondolt, sorsuk alakulását pozitívan meghatározó kormányzati intézkedésekre várnak tehát a hazai kis- és közepes vállalkozások, amelyeknek léte nem csak nemzetgazdasági és piaci kérdés. Több annál: nemzeti érdek.
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés