Köznapló

Július 23., péntek
Volt egyszer egy jó futballcsapat, a Videoton, Fehérváron elkalapálták a Real Madridot is, rég volt, egyhamar ilyesmi aligha lesz. Azért vennék rá mérget, mert láttam az új főnököt. Ma ügyvezetőnek hívják, vagy klubmenedzsernek, lényegtelen, mert Gál László nem ügyvezetőarcú, nem menedzserarcú; az övé olyan arc, melyre fogadást szoktak kötni – bukásról szóló fogadást… Alig tette be a lábát a klubba, dűlt-borult minden: felmondott az edzőnek, kiküldte az öltözőből az asszisztenst, letagadott egy kínos levelet, közben beszélt, beszélt, mindegy miről, az arca mondta el a lényeget. Az arc mindig őszintébb, mint a száj, ezt az igazságot egy vén cigányembertől tanultam, sajnos Gál úrra nemigen alkalmazható, úgy is mondhatnám: nála nincs versenyben az arc és a száj, mert nem tudja a nyelvtant. Minél inkább mást mond, mint amit gondol, annál gyengébben ragoz, annál gyakrabban botlik el saját mondatában.
Ez a típus az arcával korrigál. Grimaszol. Biggyeszt. Pofákat vág. Hiába. Az arc jelzi: a csapat, a cég, a város, vagy az ország, melyért gazdája felel, nemsokára lezüllik. Szétesik. A másodosztályban landol. Mint pár éve a Vasas futballcsapata, melyet Penz András vezetett. Vagy a Magyar Posta, melyet Szabó Pál most visz csődbe. Vagy Magyarország, mely Medgyessy Péter kormányzásával fut zátonyra hamarosan.
Úgy vélem, ez fenyegeti Gál László Videotonját is, de, hogy lássa, nem beszélek a levegőbe, fogadást ajánlok. Én arra teszek, hogy a csapat az új vezetéssel ki fog esni az első osztályból. Ha így lesz, és megnyerem a fogadást, a vesztes ügyvezető meghív a fehérvári Fényes cukrászdába egy hosszú kávéra tejjel. Szokás szerint eszem hozzá egy minyont is, de azt saját pénzből. Ha viszont ő nyer, és a Videoton az első osztályban marad, ötezer forintot fizetek, ráadásul Gál úr nyereményét megfejelem egy vadonatúj magyar nyelvtankönyvvel. Áll az alku?

Július 24., szombat
Szeretek verset olvasni, de hallgatni még inkább. Bolond a módja. Nem kell hozzá lemez vagy kazetta, elég a csend, és egyfajta belső hallás, az, amiről egyszer Kocsis Zoltán beszélt. Szólt édesanyjának, üljön le mellé a zongorához, hallgassanak együtt zenét. Kinyitotta a kottát, de nem zongorázott, csak ült, azt hitte, édesanyja is hallja, amit ő. Ránéz a kottára, s a zene máris szól, ennél mi se természetesebb.
Nekem is ilyenformán szólal meg a vers, és mindig annak hangján, akién akarom. Kinyitom a könyvet, és hallom, ahogy Latinovits az Elbocsátó szép üzenetet mondja, Sinkovits a Tetemrehívást, Madaras a Kései siratót. Mondják, és úgy érzem, csak nekem – önző gyönyörűség, de hát a legtöbb gyönyörűség az, miért röstelljem?
Ma gondoltam erre ismét, mikor Sándor György hívott. Beszélgettünk, s egyszer csak a telefonba mondott pár sort Pilinszkytől. Nem ismertem a verset. Elköszöntünk, levettem a polcról a kötetet, rövid lapozás után megtaláltam a Parafrázist, s benne az idézetet: „beléreszketek, / hogy kikkel is zabáltatom / a szívverésemet”. Kezdem elölről, olvasom magamban a címet, de már a második sornál hallom, Sándor Gyuri mondja, ahogy ő szokta, kicsit énekelve, s tudtam, ez a vers többé nem szólal meg másnak a hangján, ez az övé, ez így marad, amíg csak élek.

Július 25., vasárnap
Sose szólt ily diadalmasan, és sose ilyen keserűn a Carmina Burana, mint a bosnyák kisvárosban a hídavatón, mely valójában újraavatás, és amiért van közünk hozzá félezer kilométerrel errébb nekünk, magyaroknak is, Tivadarnak köszönhető, a festőnek, aki megállt Mostarban, kurta időre lerakta állványát a Neretva partján, s egy lendületből megörökítette a hidat, amit száz évvel később hasonló lendületből a horvát brigantik szétlőttek.
Pár éve próbáltam összeírni tizenkét fontos dolgot, melyek megszabták az ember útját, miután az édenkertből kiűzetett. A tizenkettő közt volt a ház, a kerék, a kés, és persze a híd; Csontváryra gondoltam ekkor is, no meg arra, hogy Adyn kívül ő az egyetlen, aki képes volt száraz lábbal átjutni a folyón, mely elválasztja Európát és Ázsiát, de míg a költőnek csak kompra futotta, neki hídja volt. Egyedül ez a szeretnivaló festő járt-kelt otthonosan a két világ között, melyeket nem a földrajz, hanem az idegenek kapzsisága vágott ketté durván, és ez a durva tempó mára kegyetlenséggé változott. Ötszáz évig állt helyén a híd, és senki nem akarta elpusztítani, bárhogy vetett keresztet, és akárhányszor imádkozott istenéhez egy nap.
Azt írtam korábban, már itt jár-kel köztünk, aki képes lesz, amire eddig egy magyar író se: gombostűre szúrni, s felmutatni kivételességünket Európa szélén, és kezébe adni titokzatos fajtánknak a maga olvasmányát, mert eddig mindig a másét olvastuk: akkor is, ha magyar szerző írta – a szabásminták legtöbbje, melyekkel irodalmunk dolgozott, idegenből való. Hogy értsék, mire gondolok, vegyék elő a szerb-bosnyák Ivo Andricot, de ne a slágerregényt: a Híd a Drinánt, melyért Nobel-díjat kapott, inkább az elbeszéléseket, amilyen a Szomjúság, a Musztafa Madzsar, de leginkább A jeltelen híd, melynek mondatai olyan pontosak, mint a faragott kövek, melyek kifeszítik a híd büszke ívét: „Szinte meghökkentően váratlan jelenség volt ez a csodás építmény a feltépett, sivár tájékon. Úgy hatott, mintha a partokról egy-egy vízsugár szökkenne egymás felé, s amint összeér és ívbe borul, egy pillanatra tétován megfügg a két lebegő sugár a szakadék fölött.”
Így írt ötven éve Andric, a költő.
És így áll Mostarban újra a híd.

Július 27., kedd
Egy adriai villa az új politikai sláger. Állítólag százmilliót ér, s azt firtatják, tiszta ügy-e, ahogy a városházi főember hozzájutott? Fölkerekedett egy stáb, a helyszínen panorámafelvételeket készített, a köztelevízió reggeli műsorvezetője a villa gazdájával beszélgetett. Felkészületlen volt, nem szólt arról, amiről kellett volna, hogy azt teszi a városházi ember apróban, amit a Mannesmann-cég vezetői nagyban: a törvényesség és törvénytelenség határán egyensúlyoz, aztán vagy leesik, vagy nem. A németek Mannesmann-csapata nem esett le, a városházi emberrel még bármi történhet.
Mindenki a pénzről beszél, bruttó fizetésről, gyermektartásról, a negyedik feleség hozományáról, pedig ezeknél sokkal fontosabb kérdés is van, az pedig, hogy méltó-e ilyen környéken egy villára a főtisztviselő?
Minden fontos földrajzi tájnak kisugárzása van, ez nem feltétlen arányos helyükkel vagy nagyságukkal, példa rá a Tien-san, mely hatalmasabb az Ararátnál, mégis az utóbbiból árad egyfajta fenség, ezért közeledik felé ünnepi lélekkel az örmény és sok más keresztény. Ugyanígy vagyunk a nagy vizekkel: hiába van Európa és Amerika közt óceán, fele respektje sincs, mint a Földközi-tengernek. Az óceánon átkelni szokott az ember, és megkönnyebbül, mikor a hajó kikötőbe ér, az Égei-tengeren vagy az Adrián mást érzünk, egészen mást.
Aki itt száll hajóra, nem annyira vízen utazik, mint fényözönben, melynek kisebb részét adja a nap: sokkal aranylóbb benne a múlt, amit nem bulvár léhaság nagybetűvel Aranykornak írni. A görögöktől számítjuk ezt a kort, Rómával folytatjuk, utána Bizánc következik, majd a mórok gyönyörű Hispániája. E táj indította az Újvilág felé Kolumbuszt, ezt gazdagította mecsetjeivel az iszlám építésze, Szinán, itt lett a Pokol és Paradicsom költője Dante, énekelt napfivéréhez, holdnővéréhez Ferenc, lett spanyol festő a görög Theotokopoulosz, innen magasodott francia császárrá az alacsony tüzérhadnagy: Bonaparte, és Katalóniából indult Picasso, hogy szétbombázza mindazt, ami a festészetben öröknek látszott. A folytonos sugárzáshoz ők a nevüket adták, az építőmesterek arányérzéküket, a halászok a lankadatlan derűt, a szőlőművelők bölcs könnyelműséget. Mindenki hozzáadta e tájhoz a magáét, a visszajáró vendégek is, amilyen Goethe, Erzsébet (operettnevén: Sissy), vagy Chagall és persze Hamvas, látjuk, olvassuk, mit vittek oda – ugyan milyen portékával érkezett az Adria partjára a pesti főhivatalnok?
Elmondhatja-e dalmát vendégeinek a villa teraszán, hogy a gondjaira bízott város, mely Európa legszebb helyére épült, az elmúlt tizenöt évben megújult, ócska negyedeit rendbe hozták, közlekedése remek? Emelheti-e poharát arra, hogy polgármestersége idején a magyar főváros az európai kultúra egyik gócpontja lett, a szétszóródott művészek hazatértek, és letette névjegyét egy új tudósnemzedék? Mondhatja-e, hogy városa vonzza az idegent, sikk megfordulni ott, ahogy sikk volt a millennium után, és a két háború közt, vagy ahogy mostanában sikk látni Prágát? És nem utolsósorban, elmondható-e Budapest első emberéről: egyénisége s jelleme példaadó, ahogy az volt annak idején Podmaniczkyé és Bárczyé, Berlinben Willy Brandté, vagy Párizsban Jaques Chiracé?
A kérdésekre mindenki tudja a választ, ezért mondom, amit mondok: villaügy nincs, menekültügy van – Budapest főembere menekül. Nem a város népe elől, bár az se lenne meglepő, maga elől futott le az Adriáig. Talán azért, hogy kikeveredjen végre elnyúlt kamaszkorából, levesse azt az arcot, melyen minden van, csak harmónia nincs, és ékesen tanúsítja, rosszban van önmagával. Látott ez a déli táj márkás meneküléseket, sok önkéntes száműzetést. A svédek királynője, Krisztina is ezt választotta, ám esetében mások az előzmények, nagyon mások. Udvarába hívta társalkodónak Párizsból Descartes-ot, támogatta Rómában Scarlattit és Berninit, igaz viszont, hogy az áhított nápolyi királyságot nem sikerült megszereznie. Nem tudom, Demszky Gábor pályázik-e királyságra, csak azt, hogy hígul a világ és halványodnak az Adria fényei.